Az első két részt levezénylő Chris Colombus háttérbe vonulásával elmondható, hogy egy új fejezet nyitódott a Harry Potter-filmek univerzumában. A rendezői posztra érkező Alfonso Cuarón már nem a gyerekek elvárásait tekintette elsősorban kielégítendőnek, hanem a történet sötétebb oldalában rejlő drámai vonal mentén képzelte el a sorozat jövőjét. A hátralévő Potter-filmeknek ugyanis Harry és Voldemort egyre közeledő végső összecsapásának előkészítése volt a feladata, ehhez pedig szükségeltetett a gonosz eleinte kissé felületes ábrázolását elmélyíteni. Ebben a filmben már nemcsak elvetemült, gyilkos varázslóként jelenik meg Voldemort, hanem sokkal összetettebb karakterként, noha talán ez az a rész, melyben a legkevesebb szó esik a sötét ellenfélről. A kirakósként egymásra épülő részek folyamatosan adagolják az apró, de annál fontosabb információkat Harry múltjával kapcsolatban, így a harmadik felvonásban is jelentős, a korábbiaknál is fontosabb titkokra derül fény, bár még ez a film is – az előzőekhez hasonlóan – inkább saját egyedi, és nem a sorozat átfogó történetére koncentrál.

Harry újabb roxforti tanéve minden eddiginél félelmetesebben indul, a szívtelen mostohaszülőktől való elmenekülés és a sötét utcák veszélyesnek tűnő árnyai után a vonaton feltűnő dementorok okoznak nem kis riadalmat számára. A fekete leples lények ugyanis a hírhedt börtönből, az Azkabanból megszökött áruló, Sirius Black után nyomoznak, akit Voldemort szövetségesének tartanak. A varázslóiskola tanárai és a mágiaügyi miniszter is arra számít, hogy Sirius most Harry életére fog törni, ezért megerősítik a kastély védelmét. A nebulók így viszonylagos biztonságban tölthetik a tanévet, mely megint új ismereteket és oktatókat jelent számukra, így szokás szerint egy újabb sötét varázslatok kivédése tanárt is – akivel természetesen újfent akadnak problémák. Azonban a Roxfort falai között csakhamar ismét felüti a fejét a gonosz, akinek megítélése, az eddigieknél eltérőbb módon, már korántsem olyan egyértelmű.


Az új rendező lényegesen jobb választásnak bizonyult elődjénél, bár az író, J. K. Rowling a megtestesült tökélynek tartotta Colombust. De be kell látni, hogy Cuarón amellett, hogy izgalmas és fordulatos filmet készített, még az előzőektől erősebb mögöttes tartalmat, illetve a filmművészet eszközeit is beleszőtte alkotásába. A regényfolyam egyik legjobbjának tartott Harry Potter és az azkabani fogoly filmváltozatában óriási szerepet kap az idő és annak múlása, amiről eleinte a nézőnek persze fogalma sincs, hiszen látszólag csak a mozi második felétől erősödik fel ez a szál a történetben. Azonban szinte a film elejétől újra és újra előbukkan valami olyan kellék vagy díszlet, mely kapcsolatos az idővel. Az óriási óra, a robusztus inga, a fák változása az évszakok során, és a zenében megjelenő óraszerű ketyegés mind az idő múlását hivatottak jelezni. Ez a jelképekben történő kommunikáció egyetlen másik Harry Potter-film esetében sem mutatkozik meg, csak Cuarón víziójában. Mindettől rendkívül gördülékeny, magával ragadó és könnyen érthető is lett a film – ami nem minden Potter-moziról mondható el. A második leghosszabb részben a direktor a látványt is megújította, átalakult a Roxfort, Hagrid háza, és szinte minden más lényeges helyszín átértelmezésre került. Ez némileg kifogásolható ugyan, de az új koncepció tulajdonképpen igényelte is a kissé megváltozott környezetet.

John Williams harmadik, pontosabban kettő és feledik Harry Potter-zenéje lett a legjobb. Beérett mindaz, amit a Maestro az eddigiekhez kikísérletezett, hallhatjuk szinte az összes olyan fontosabb dallamot, melyek az első két filmben meghatározóak voltak, de most sokkal kiforrottabb formában, lényegesen erősebb tálalásban. Az album egy darabig időrendben halad, és mivel a film elején elhangzik szinte az összes új téma, így már a CD első harmadában hallhatjuk is azokat az újdonságokat, melyeket Williams kitalált a harmadik részhez. A főcím alatt most is a Hedwig-téma szól, kissé átalakítva, aktualizálva a sötétebb hangzásvilág igényeinek megfelelően – ebben a részben egyébként a sorozat zenei vezérmotívuma csak alig-alig hallható.


A filmben sok új szereplő jelenik meg, illetve némely korábbi karakter is hangsúlyosabbá válik, többségük a további részekben is kulcsszereplő lesz, azonban a zenei megjelenítésük, személyiségük témákba öntése elmaradt. Sem Lupin professzor, sem Sirius Black, sem a dementorok nem kaptak saját motívumot – igaz, ez a korábbi részek esetében sem volt a score jellemzője. Például Hagrid (a "Hagrid the Professor" című trackben) az első részből ismert reneszánsz-barokk zenei stíluskeverék hangulatának megfelelő motívumot kapta, ami a filmben talán meg is állja a helyét, de összességében sajnálatos, hogy a szerző ennyire spórolt a témákkal. Nem fukarkodott viszont a zenei stílusokkal, mivel ennek nagyon széles palettáját tárja elénk. A már említett barokk és reneszánsz hangulat mellett az őrült buszos jelenet alatt megjelenik a jazz is: a "The Knight Bus" inkább érdekes, mint jó, magától a komponistától se sokat hallani ilyet. Szintén új zenei stílust kapunk a "Monster Books and Boggarts!"-tól, mely a modern szerzők műveit idézi meg. A "The Patronus Light" pedig a modern kórusművek jegyeit hordozza magán, ez a track leginkább John Tavener vagy Arvo Pärt bizonyos műveinek hangulati jegyeit hordozza magán. A score a filmhez igazodva lényegesen nagyobb arányban tartalmaz félelmetesnek szánt zenei elemeket, melyek felbukkanhatnak itt-ott egy tételen belül is, de akár egy egész track is állhat belőlük. Ilyen az "Apparition on the Train" vagy a "The Dementors Converge".

Az album egyik legeredetibb tétele a "Double Trouble", melyet egy gyerekkórus tolmácsolásában hallhatunk. Az eleinte kissé régies hangzású ének a végére alaposan elkomorul – egyébként ilyen dalok az eddigi részekben is jelen voltak, csak az albumra nem kerültek fel. Ezt a CD-n a "Buckbeak's Flight" követi, mely a Potter-zenék egyik legjobb dallamát tárja elénk. A fantasztikus hangzású dobos őrülettel indító tétel gyorsan megismerteti a hallgatót azzal a remek, pátoszos dallammal, melyet már a film alatt is bizsergető érzés hallani, de önállóan a hatása még erőteljesebb.


A Hedwig-téma legcsodálatosabb feldolgozása is ezen részhez köthető – például az ehhez hasonló módon kibontakozó trackek hiányoztak az előző zenékből. A fafúvósok, a gitár és a monumentális erővel szóló nagyzenekar elegyéből összeálló "A Window to the Past" ugyanis a főtéma olyan mélységeibe ás le, és olyan körítésben tárja azt elénk, amilyet a korábbi változatok egyike sem tudott megjeleníteni. Williams Potter-filmekhez alkotott tételei közül kétségkívül ez a legszebb. Néhány track az ekkoriban készülő másik nagy Williams-saga, a Star Wars első epizódjaihoz született zenékkel rokonítható, ilyen a "The Whomping Willow and The Snowball Fight" vagy a "Quidditch, Third Year".

Az idő múlása, mint már említettem, fontos része a filmnek. Ez a "Saving Buckbeak" című trackben kristályosodik ki leginkább, bár semmi ketyegés vagy ehhez hasonló zenei megoldás nincs benne, azonban mégis jól érezni az idő pergését. A "Forward to Time Past" viszont végig egy ketyegésre épül – a két tétel közül ötletessége miatt az előző a jobb alkotás. A levezető trackek közül a "Finale" eleje nem túl meggyőző nagyzenekari kavalkád, de a felénél belépő kórusos és harsonás rész igazán drámai hatású a film alatt is. A végefőcím és a stáblista alatt hallható "Mischief Managed!", noha már semmi újdonságot nem tartalmaz, de tökéletesen foglalja össze Williams Potter-zenéinek világát.

Azonban bármennyire is dicsérendő a Maestro eddigi utolsó Potter-zenéje, egy nagyon fontos, ám sajnos eléggé negatív tényt meg kell, hogy jegyezzünk vele kapcsolatban. A gonosz és kövér Marge nagynéni óriási emberlufiszerűséggé alakulása alá született "Aunt Marge's Waltz" nem Williams alkotása, noha ezt semmi sem jelzi – nincs erre utalás az albumon és a film stáblistája alatt sem. Azonban egy igen ismert zenemű kvázi átirata ez a track, konkrétan Rossini A tolvaj szarka című operájából a nyitány második fele. Ráadásul egyértelműen nem arról van szó, hogy Williams tudtán kívül került volna a filmbe, hiszen az eredeti dallamok ide lettek igazítva, némi williamses körítéssel is kiegészítve, de ettől még ez a tétel nem a legendás hollywoodi komponista alkotása. Szomorú és a filmzene világában sajnos olykor-olykor felbukkanó módszer ez.


John Williams egy szinte tökéletes zenével, a nevéhez méltón búcsúzott a Harry Potter-sorozattól. A Harry Potter és az azkabani fogoly zenéjén érezni, hogy az előzőekkel ellentétben, most sokkal több idő állt a komponista rendelkezésére, mivel zenéje kiforrottabb és összetettebb lett elődeinél. Leszámítva egy-két kevésbé eredeti tracket és egy kiváltképp nem eredeti tételt, remek hallgatnivaló ez a score, melyet felülmúlni egyetlen további eddig készült Potter-zene sem tudott, bár a sorban következő azért hasonlóan magas színvonalú munka lett.