"Kíváncsi leszek, hogy a 2018-ban érkező Angel Has Fallen esetében is az ő orra alá tolják-e majd a szerződést, s amennyiben igen, akkor vajon továbbra is ezen a vonalon viszi tovább a Banning-féle elnökmentő hadjárat talpalávalóját, vagy esetleg a megújulás útjára lép" – ezzel zártam a Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma muzsikájáról szóló írásomat, ám végül sem az alkotók által akkor beharangozott dátum, sem Trevor Morrisszal kapcsolatos elmélkedésem nem állta meg a helyét. A harmadik felvonás premierje egy évet csúszott (részint Gerard Butler motorbalesetből történő felépülésének elhúzódása okán), az Egyesült Államok elnökének rendíthetetlen testőre pedig immáron nem Morris, hanem a szintén a Remote Control Productions kötelékébe tartozó David Buckley dallamaira szállt szembe az ellenséggel. A rendező, Ric Roman Waugh (Csapda, Az elítélt) és a komponista útjai e projektek révén keresztezték egymást először, kollaborációjuk azonban hamarosan újabb állomásához érkezik, mivel nemrég úgy döntöttek, hogy a szintén Butler főszereplésével készülő Greenland című katasztrófamozin is közösen dolgoznak.


Korrekt filmnek tartottam a Támadás a Fehér Ház ellent, Antoine Fuqua lényegesen többet hozott ki az egyszemélyes elnökmegmentő vonalból, mint nagyjából ugyanakkor Roland Emmerich (Az elnök végveszélyben), ám azt nem gondoltam volna, hogy ez a popcornmozi trilógiává növi ki magát. Az Egyesült Államok első emberének hű védelmezőjét, Mike Banninget alakító Butler oldalán Morgan Freeman is visszatért, aki most már nem alelnökként, hanem az ország vezetőjeként van jelen a vásznon – korábban a Deep Impactben is láthattuk ilyen szerepben. Természetesen Banning felesége sem maradt ki az újabb felvonásból, ám őt a korábbiakkal ellentétben Radha Mitchell helyett Piper Perabo (Sakáltanya) személyesíti meg, s családjuk egy új karakterrel, a Nick Nolte által játszott Clay Banninggel is kiegészült. Míg az első két részben testőrünk a megmentő szerepében tündökölt, addig itt az ártatlanságát kénytelen bizonyítani, aminek okán A védangyal bukását többen az örök érvényű A szökevénnyel állítják párhuzamba, illetve jellemzik éppúgy annak halovány árnyékaként, ahogyan az öt éve az Elrabolva 3. esetében is történt.

Az, hogy a zeneszerzői poszton csere zajlik le, 2019 januárjában vált világossá, és bár nem állítom, hogy Morris muzsikái kimagaslóak lennének, leváltásának nem feltétlenül láttam értelmét, pláne nem úgy, hogy helyére Buckley került, akit szerkesztőtársam a Jason Bourne kapcsán igazi szürke eminenciásnak titulált, én pedig azzal a jelzővel fejelném meg ezt, hogy ő a szegény ember Steve Jablonskyja vagy Harry Gregson-Williamse. S hogy ezek az állítások mennyire megállják a helyüket, azt A védangyal bukásánál végzett munkája tökéletesen alátámasztja.

Az alkotók döntésének oka nem ismert, így arra csak következtetni tudok, hogy a csere a költségvetés miatt történhetett, A védangyal bukását ugyanis majdnem fele annyiból forgatták, mint az első felvonást, a csökkentést pedig nem a közönségmágnesnek számító főszereplők gázsijának lefaragásával szokás kezdeni, hanem egyéb területeken, ami a komponista személyére éppúgy rányomhatta bélyegét, ahogyan azt a trükkök és az effektek is megsínylették. Bár Buckley a már említett Bourne-filmen felül társszerzőként, illetve kiegészítő komponistaként olyan alkotásoknál működött közre, mint a Rendes fickók, A szürke ötven árnyalata, az Amerikai botrány vagy a Wonder Woman, önálló megbízatásai nem jelentősek, így nem számít élvonalbeli művésznek, háttere miatt azonban képes volt biztosítani a Morris-féle hangzásvilágot.


"Első beszélgetésünk alkalmával Ric elmondta, hogy sötét tónusú zenét képzel el, mivel hősünk ezúttal szökevényként látható. A történetet ugyan átszövik pozitív kilátások, érzelmek, a film döntő részénél azonban nem az volt a feladatom, hogy a karaktert csupán menekülőként ábrázoljam, hanem úgy, mint aki közel jár a fizikai és mentális töréspontjához. Ugyanakkor azért készült egy Mike Banning feleségének, gyerekének, az elnöknek és az egész országnak reményt biztosító téma is" – mesélte a komponista, aki hangulat szempontjából idomult a korábbi részek kíséreteihez, az azokból ismert témákat viszont újakra cserélte. A score-ból két dologra lettem elsőre figyelmes: az egyik az a többek között a "The Kill Zone" végén is megbúvó dallamsor, melyet Gregson-Williams a Gyilkosok gyilkosában használt először, s azóta amolyan védjegyévé nőtte ki magát, a másik pedig az, hogy miközben pörgött az album, egy pillanatra sem kaptam fel a fejem a hallottakra. Buckley panelekből építkező, tömérdek Remote Control-os jegyet viselő, a zenekari játékot elektronikus megoldásokkal ötvöző muzsikájában nemcsak az akciótételek, hanem a drámai, érzelmesebb darabok is sótlanok lettek. Az utóbbiak csoportjába tartozó "Swallowed by Trees", "Home Life", "Death Threats", "Final Chess Match", "Coup De Grace", illetve a "No More Secrets" dallamosságukkal kitűnnek ugyan a sorból, ám híján vannak a heroikusságnak és az érzelmek megkapó ábrázolásának. Banning jelenlétének és elszántságának zenei ábrázolása Morris esetében sem volt eredeti, ám ő mégis el tudta érni, hogy a karakter színrelépései nyomatékossá váljanak. Értem én, hogy ezúttal másként kellett a szereplőhöz állni, hiszen más aspektusból láttatják a karaktert, ám bizonyos értelemben véve az első rész esetében is a rendszeren kívül állóként lendült akcióba, s egy hősnek, ha visszafogottan is, de szüksége van magasztos zenére – jó példa erre Jerry Goldsmith Rambo – Első vér ihlette munkája.

Buckley művéből nemcsak a karakteresség hiányzik, hanem az is, hogy bármiféle módon felkeltse az érdeklődést. A rendező elvárásainak abból a szempontból ténylegesen megfelel, hogy sötét tónusú, nincsenek benne harsány akciószegmensek, ám a nyújtott hangok, az elektronikus dobütemek, a hajlított rezesszerű morajok, illetve a mára elcsépeltnek számító hajókürtszerű hangok jellegtelen megmozdulásokkal egészülnek ki, vérteződnek fel. A "Drone Attack" éppúgy ékes példája ennek, mint a "Semi Chase", a "Deep Regrets" vagy a "Hospital Breach", melyek milliószor hallott sablonok bevetésével követik nyomon az FBI-ügynökökkel a sarkában igazáért küzdő Banninget. Mindeközben a "Resurrection", az "Accepting Betrayal" és az "Atrium Firefight" arról árulkodnak, hogy a komponista képes rátalálni a megfelelő egyensúlyra az érzelem, az akció és a hősiesség között, ám e trió csupán egyfajta hírvivőnek tekinthető.


David Buckley a Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása score-jával nem figyelemre méltó zeneszerzői kvalitásról adott tanúbizonyságot, hanem arról, hogy amennyiben kis költségvetésű alkotáshoz keresünk olyat, aki biztos kézzel hozza a kommersz Remote Control-os vonalat, akkor nyugodt szívvel fordulhatunk hozzá. Munkájából nem azt hallom ki, hogy a rendelkezésére álló tárház felhasználásával milyen ügyes megoldásokkal törekszik színesíteni a már ismert palettát, s ezzel kitűnni csapattársai közül, hanem azt, hogy minden, a producereket évek óta lázban tartó megoldást hibátlanul le tudott jegyzetelni, míg Hans Zimmer, John Powell, Harry Gregson-Williams, valamint utóbbi testvére, Rupert oldalán dolgozott. És ez nemcsak itt szembetűnő, hanem olyan korábbi, önálló projektjeinél is, mint például a Parker, az Elveszett, a Call of Duty: Ghosts videojáték vagy a Pillangó 2017-es adaptációja.