A Universal 2001 őszén rukkolt elő a Halálos irambannal, mellyel a felturbózott gépkocsikra és remek autós üldözésekre éhes közönséget kívánta megcélozni, mostanra azonban egy olyan, napjaink akciósztárjait felvonultató, gigászi vállalkozássá nőtte ki magát, amely a stúdió, a producerek és a fontosabb karaktereket megszemélyesítő színészek számára egyaránt aranytojást tojó tyúknak számít. Eddig nyolc részt forgattak belőle, s amellett, hogy további kettőt irányoztak elő, 2015-ben egy oldalhajtásnak, azaz spin-offnak is zöld utat adtak, aminek eredménye a Dwayne Johnson és Jason Statham főszereplésével bemutatott Halálos iramban: Hobbs & Shaw lett. Bár ezzel a lépéssel a szereplőgárda bizonyos szinten vérfrissítésen eshetett át – Johnson és Statham karaktere mellett csupán Helen Mirrené köszön vissza ismerősként –, ám Drew Pearce (Vasember 3., Mission: Impossible – Titkos nemzet), valamint a franchise harmadik etapja óta jelen lévő Chris Morgan forgatókönyvírók nem nagyon mertek változtatni a recepten. Ennek eredményeként a Hobbs & Shaw egy olyan Halálos iramban-felvonás lett, amelyben a főszereplők látványos akciójelenetek gyűrűjében, Vin Diesel, Michelle Rodriguez, Tyrese Gibson és Chris 'Ludacris' Bridges hiányában oltják egymást szakadatlanul.


A széria muzsikái közül az Ötödik sebességét tartom a legjobbnak, ahol Brian Tyler remekül fordította le a mozi lendületét, a cselekményt és a karaktereket a zene nyelvére, a soron következő részek score-jai (melyek közül egyet Lucas Vidal jegyez) viszont finoman szólva sem rejtettek magukban említésre méltó újdonságot, így inkább a futószalag-elv példái lettek, semmint a megújulásé. Persze karosszékemben ülve könnyedén nyilvánítok véleményt, pláne úgy, hogy tudom, milyen nehéz éveken át folyton valami újjal előrukkolni, miközben maguk a produkciók mereven ragaszkodnak a jól bevált klisékhez, de kétségtelenül jól jönne a folyam aláfestésének egy kis vérfrissítés. Ám ez nem a Hobbs & Shaw révén érkezik...

Az már 2018 áprilisa óta ismert volt, hogy a filmet David Leitch rendezi, a komponista kilétére azonban csak egy év múltán derült fény, igaz, nagy meglepetést nem okozott a bejelentés. A posztot Tyler Bates tölthette be, aki ezt megelőzően olyan, Leitch által rendezett és/vagy producerelt mozikból vette ki a részét, mint a John Wick-trilógia, az Atomszőke vagy a Deadpool 2., párosuk tehát összeszokottnak számít. "A Hobbs & Shaw score-jának elkészítése fergeteges kaland volt. David Leitch átment minden falon, a stáb tagjai pedig szó nélkül követték őt annak érdekében, hogy minél szórakoztatóbb filmet hozzanak létre humorral és érzelemmel vegyítve, na meg persze kemény rockkal, ezernyi gitárral elejétől a végéig" – nyilatkozta Bates, aki szakított a Tyler által írt karaktertémákkal, a hangszerelést tekintve azonban idomult hozzá. Ő is a zenekar, az elektromos gitár, a cintányérok és a dobok elegyével igyekezett lépést tartani a produkció tempójával, illetve a hihetetlenebbnél hihetetlenebb akciójeleneteivel. Újításként pedig annyi tulajdonítható neki, hogy megváltoztatta az arányokat: ezúttal több a rockos zúzás, mint a nagyzenekari rész – ennek tökéletes előfutára az albumnyitó "Hard Way or Easy Way".


"You Might Learn Something", "Wasted So Much Time", "Mike Oxmaul", "Shut Him Down". Az első hallgatást követően mindössze ennyi ragadta meg a figyelmemet, ami meglehetősen kevés, ugyanakkor minden olyan fontos zenei elemet magukban foglalnak, melyek elengedhetetlenek az Idris Elba alakította anarchista kézre kerítése érdekében ellenségből társsá avanzsálódó páros kalandjához. Míg a magas fordulatszámot a "You Might Learn Something" képviseli, addig a "Wasted So Much Time" a családi kötelék fontosságát érzékelteti, a "Mike Oxmaul" a produkció buddy movie jellegét hozza, a "Shut Him Down" pedig a feszültséget szimbolizálja. Mivel a score hangszerelése nem az én világom, akárhány alkalommal pörgött végig az album, az iménti négyes alkotta figyelemfelkeltő csokor mindössze a "McClaren Chase"- szel, az egyik korábbi Halálos iramban-altémát is magában foglaló "Bring on the Moonshine"-nal, valamint a fennkölt lezárásról gondoskodó "We Believe in People"-lel tudott bővülni.


Kétségtelen, hogy pont a Hobbs & Shaw-jellegű produkciók okán van létjogosultsága Hollywoodban az ilyen jellegű muzsikáknak, ám a franchise filmzenei megfeneklésén ez vajmi keveset változtat. A negyvenpercnyi zúzást az érzelmesebb "Dad's Code Red", "Wasted So Much Time", "Family Heirlooms" és "Do the Honors" trackek, valamint a lazaságot tükröző "Hot Spy Lady" – "Hack the News" – "Mike Oxmaul" trió törik meg, melyek egyfajta oázisok a gitáron, dobokon és cintányéron történő előadások forgatagában. Bates remekül hozza a ritmust, muzsikája könnyedén veszi fel a versenyt a filmes effektek garmadájával, ám híján van a tematikának: egyik tételről a másikra haladhatunk különösebben figyelemre méltó koncepció és zenei karakterábrázolás nélkül. Erre a "Hard Way or Easy Way"-t, a "Descender"-t, a "Ring of Fire"-t, a "Who the Hell Are You"-t és a "Drones and Explosions"-t tudnám példaként kiemelni, összességében véve pedig a komponista munkáját – a széria berkein belül maradva – leginkább a Tokiói hajsza score-jához tudnám hasonlítani.

A Back Lot Music az instrumentális kíséreten felül a dalok megjelentetését is elvállalta. Soundtrackjén a "Hobbs & Shaw Rocks!"-ra keresztel Bates-egyveleg mellett olyan, jobbára a rock és a hiphop területén mozgó előadók, formációk dalai kaptak helyet, mint például a The Heavy ("Better As One"), Yungblud ("Time in a Bottle") vagy a Yonaka ("F.W.T.B."). A kiadvány kuriózumának az "Even If I Die (Hobbs & Shaw)" számít, amely a Cypress Hill és Elba együttműködésével született meg. "Az emberek jól tudják, hogy DJ-ként és zenészként is tevékenykedem, ám az teljesen új terep volt számomra, hogy filmhez írjak dalt" – mesélte a színész. Bár a rendezőnek saját bevallása szerint az eredeti verzió is nagyon tetszett, az végül csak az albumon kaphatott helyet: filmjéhez a brit Hybrid által készített "Even If I Die (Hobbs & Shaw) [Hybrid Mix]"-et használta fel.


Tyler Bates 2019-ben idáig a Far Cry New Dawn videojáték, a John Wick: 3. felvonás – Parabellum, valamint a Halálos iramban: Hobbs & Shaw révén hallatott magáról, és mivel mindhárom aláfestése hasonló stílust képvisel, tételeik összekeverését követően nehezen tudnám megállapítani, melyik hová tartozik. Az elmúlt közel másfél évtizedben a szerző nagyon sokat tett azért, hogy a 300 okozta fiaskó a homályba vesszen, ráadásul mindeközben A listás művésszé lépett elő, ami nem kis teljesítmény. Ám mindemellett továbbra is ellentmondásosak számomra a munkái: a filmmel együtt hangulatosabbak (a John Wick-trilógiához, A galaxis őrzőihez és a Deadpool 2-höz például remekül illeszkednek a dallamai), mint önállóan, sokat dob rajtuk a hozzájuk tartozó látványvilág és effekthalmaz.