Chris Columbust vélhetően nem nagyon kell bemutatni senkinek sem, hiszen olyan filmek rendezőjeként ismerhetjük, mint a Reszkessetek, betörők! vagy A kétszáz éves ember, de ő indította mozgóképes útjára a jól ismert varázslótanoncot is a Harry Potter és a bölcsek kövével. Columbus már a Robin Williams jutalomjátékát lehetővé tevő Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van című alkotásával is egy szétesett, többgyermekes család életébe engedett bepillantást, és a helyzet hasonló az Édesek és mostohákban is, csak ezúttal nem egy elkeseredett apa, hanem egy anya és vélt ellenfele harcát mutatja be. Ha nem is azonnal, de a produkcióra Bollywood is felfigyelt, és tizenkét évvel később egy hivatalos indiai remake született belőle Egy család vagyunk címmel – és valószínűleg nem kevés tánccal.


Jackie (a szerepéért Golden Globe-jelölést kiérdemlő Susan Sarandon) valaha nagy boldogságban élt két gyerekével és férjével, Luke-kal (Ed Harris), ám az eltelt évek nem kímélték házasságukat, így szétmentek. A szakítás miatt kölcsönösen a másikat vádoló egykori szerelmesek közötti összekötő kapocsként azonban megmaradt két utóduk, akik képtelenek beletörődni a helyzetbe, amit csak bonyolít, hogy Luke megismerkedik a nála jóval fiatalabb, munkamániás fotóssal, Isabellel (Julia Roberts), aki hirtelen a családi frontvonalon találja magát. Bár a szeleburdi nő próbálkozik helytállni, a rosszcsont kisfiú (Liam Aiken – Lemony Snicket – A balszerencse áradása) és utálatos nővére (Jena Malone Az éhezők viadala-szériából) egyaránt elutasító vele szemben, ráadásul az ellenséges Jackie kisebb-nagyobb szurkálódásai is megkeserítik az életét. Az édesanyának azonban rövidesen azzal kell szembenéznie, hogy súlyos beteg, és annak terhe zuhan rá, hogy gyerekei életében ő hamarosan már csak a múlt lesz, míg Isabel a jövőt fogja jelenteni, így a csemeték érdekében el kell fogadnia exférje új párját, sőt segítenie kell neki abban, hogy méltó utódjává válhasson.

Ugyan a történet középpontjában a két nő torzsalkodása áll, Susan Sarandon és Julia Roberts kifejezetten kedvelik egymást, és már régóta szerettek volna együtt dolgozni, amit aztán – lévén mindketten a film producerei – végül meg is tehettek. Sarandon vette a nagyobb terhet a vállára, hiszen egy ellentmondásos, nem túl szerethető karaktert formál meg. Jackie tökéletes példa a gyerekeinek kevés mozgásteret hagyó, azokra felnőttkorukban egyenesen rátelepedő anyára, akitől ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy nem rosszindulat vagy önös érdek, hanem a szeretet vezérli. A színésznő végül sikerrel éri el, hogy az utódaiért tűzbe menő, ám a volt férjével és annak leendő feleségével kifejezetten fúriaként viselkedő asszony ha nehezen is, de végül szimpatikussá váljon. Robertsnek könnyebb dolga volt, mert egy kedves mostohát alakít, aki igyekszik összeegyeztetni karrierjét az új életéhez járó "csomaggal", viszont felnő a nála jóval tapasztaltabbnak számító kolléganőjéhez. Isabel és Luke párosa a Roberts és Harris közt lévő 17 évnyi korkülönbség ellenére is működik, így az önálló egzisztenciájú nőről egy pillanatig nem hisszük azt, hogy érzelmei megjátszottak, és valójában csak a sármos, de mégiscsak idősebb férfi pénzére utazik, ahogy a házaspár szakításának sem ő az oka.


Az Édesek és mostohák a remény, a megbocsátás és a végtelen anyai szeretet filmje. Bár a kétórás játékideje némileg túlzás, a mostani újranézéskor éppúgy lekötött, mint két évtizede, amikor először láttam, amiben a remek színészi játéknak is fontos szerepe van. Egy bárminemű csavartól vagy különleges ötlettől mentes, emberi történet ez, mely ma már valószínűleg nem is kerülne a mozikba, inkább valamelyik streamingszolgáltató kínálatát színesítené. Columbus jó érzékkel oldotta meg, hogy műve ne egy hosszú búcsúzkodás legyen, ennek megfelelően nem temetéssel és az elhunytra emlékezéssel zárul, ahogy azt a legtöbb rendező megvalósította volna. A film egy olyan életszerű konfliktust és annak – a lehetőségekhez képest – megnyugtató lezárását meséli el, amelyben az érintetteknek egymás támaszaivá kell válniuk ahhoz, hogy az elkerülhetetlen veszteséget a legkisebbek minél kevesebb sérüléssel élhessék meg. 

A film zeneszerzői posztján az első jelölt Patrick Doyle volt, aki átérezhette Sarandon karakterének érzéseit, hiszen nem sokkal korábban, a Szép remények aláfestésének befejezését követően leukémiát diagnosztizáltak nála. Végül szerencsére nyertesként került ki a küzdelemből, és azóta is számtalan remek muzsikát hallhattunk tőle. Azonban egy másik irányból kudarc érte, ugyanis Columbus drámájához írt műve valamiért nem nyerte el az illetékesek tetszését, és a direktor (aki a filmet egyébként az egy évvel korábban, rák miatt elhunyt édesanyja emlékének ajánlotta) vagy a stúdió nem húzta azzal az időt, hogy lehetőséget biztosítanak Doyle-nak kompozíciói átdolgozására, így végül inkább biztosra mentek, és inkább felkérték John Williamst. A rendező nem először dolgozott együtt a Mesterrel, hiszen már a Reszkessetek, betörők! első két epizódját is együtt készítették, s együttműködésük folytatódott később, az első két Harry Potter-mozival is, így a kis varázsló Williams dallamaira kereste a bölcsek kövét, és ment be a titkok kamrájába.


Ugyan az Édesek és mostohák cselekménye több hónapon át zajlik, és nem csupán egy évszakot érint, Williams szerzeményeit az andalító, sokszor csilingelő megközelítés szinte teljes egészében télies hangulatúvá teszi. A vonósok többnyire lassú játéka a jellemző, emellett két szólista is kiemelt szerepet kapott. John Ellis (oboa) és Christopher Parkening (akusztikus gitár) előtérbe helyezése kifejezetten jó ötlet volt, az ő közreműködésük révén is többé válik a score egy szokványos drámai zenénél. A bensőséges főtéma már az első trackben, az "Always and Always"-ben feltűnik, és rendkívüli eleganciával vonul végig az albumon. Hallható többek közt a "The Days Between"-ben, a "One Snowy Night"-ban, a "Jackie and Isabel"-ben és az "End Credits"-ben, ám egy pillanatig sem hat önismétlésnek, annyira finoman és átdolgozva van mindvégig jelen, néhol csak pillanatokra feltűnve.

A művész a többi trackben is tökéletesen mutatja meg, hogy miért is került sok-sok évtizede a legnagyobbak közé. Ha kell, gond nélkül és sikeresen kanyarodik feszültebb irányba ("Time Spins Its Web", illetve a "The Soccer Game" szinte thrilleres második fele), vagy épp csodálatos pillanatokkal ajándékoz meg bennünket, ami ugyan majdnem mindegyik darabra igaz, de az "A Christmas Quilt"-re és a "Taking Pictures"-re különösképp. A szerzemények közül kettő lóg ki némileg a képből: a Vivaldit megidéző "Isabel's Horse and Buggy" kifejezetten vidám lett, míg a "Ben's Antics" a nagy szomorkodásba egy kis vígjátéki könnyedséget visz.


A produkcióban felbukkan több már korábban is létező darab. A legrégebbi múltra kétségtelenül Rossini Bruschino úr című operája tekint vissza, melynek részletét Jackie hallgatja a kocsiban, csemetéi "nagy" örömére. Ez a főcím második felében szól, a film pedig a Queen és David Bowie közös felvételével, a megunhatatlan "Under Pressure"-rel indít. Míg a The Supremes "Baby Love"-ja csak rövid szerepet kap, a soundtrackre egyedüliként felkerült betétdal, a szereplők által kétszer is részben elénekelt "Ain't No Mountain High Enough" (Marvin Gaye és Tammi Terrell duójától) egyenesen az Édesek és mostohákat jelképező szerzeménnyé vált – legalábbis 2014-ig, amikortól már a lényegesen nagyobb rajongótáborral rendelkező A galaxis őrzőivel forrt össze.

Chris Columbus érthető módon hálás volt dallamfelelősének, amit így nyilvánít ki a kiadvány borítóján: "John Williams neve egy dolgot juttat eszembe: a bizalmat, amely a sikeres kapcsolat kulcsa egy zeneszerző és egy filmrendező között. Direktorként hónapok szenvedélyes munkáját adod valaki kezébe, aki a filmbeli érzelmi utazás kalauza lesz. Alapvető, hogy bizalmat szavazol ennek a művésznek, annak reményében, hogy nem csupán gazdagabbá teszi az alkotásodat, de magasabb szintre is emeli azt. John zsenialitása kétpólusú. Egyfelől egy érzelmileg teljes és mélyen megindító élménnyel ajándékozza meg a nézőt, míg a filmzene hallgatójának egy ragyogó albumot nyújt át, amely egy jelentős művészi teljesítményként a saját lábán is megáll. Nem könnyű ezt elérni, de John Williams rendszeresen megteszi. Megtiszteltetés volt vele dolgozni. Gazdagabbá tette az életemet, a filmemet, és ezért mindörökre hálás leszek neki."


Noha a komponistát rengetegen első számú kedvencükként tartják számon, viszonylag kevés lehet köztük az olyan, aki az alapműnek tartott darabjain túltekintve eljutott odáig, hogy meghallgassa az olyan kevésbé ismert, csendesebb, drámai kompozícióit is, mint amilyen megalkotására például az Ártatlanságra ítélve, a Stanley és Iris, Az alkalmi turista vagy az Angyal a lépcsőn ihlették. Minden idők egyik legnagyobb filmzeneszerzője, John Williams pályáján nem az Édesek és mostohákhoz írt muzsikája a legismertebb vagy a legközkedveltebb, azonban kétségtelenül ez az egyik legszebb műve. Szelíden kíséri a jeleneteket, óriási érzelmi töltettel ellátva azokat, különösen igaz ez a szívszorító utolsó fél órára. A rendező pontosan fogalmazott, hiszen a Mester e műve nemcsak a mozihoz ad komoly értéket, de egyben tökéletes példa arra, amikor a filmzene képes túllépni a jeleneteken, és azok nélkül is élvezetes, önálló művé válik.