Alan Silvestri számára a 2016-os esztendő elsősorban a Back to the Future Live Concert-sorozatról szólt, amely rendezvény állomásainak egy részén ő maga is tiszteletét tette, legyen szó európai, egyesült államokbeli vagy éppen ausztráliai helyszínről. Minden bizonnyal ennek tudható be az, hogy a 2015 októberében bemutatott Kötéltánc óta egyetlen olyan film sem került bemutatásra, amely alatt a művész dallamai csendültek volna fel. Ezt a valamivel több mint egyéves hallgatást töri meg a Robert Zemeckis rendezésében készült, Szövetségesek című, második világháborús, szerelmi szállal átitatott kémfilm.

A direktor 2015 februárjában szerződött le a produkcióhoz, nem sokkal később pedig arra is fény derült, hogy ki alakítja majd Brad Pitt filmbéli párját: az alkotók Marion Cotillard-t tartották erre a legmegfelelőbbnek, akit olyan mozikban láthattunk, mint az Eredet, A sötét lovag: Felemelkedés vagy a Piaf, mely utóbbiban nyújtott alakításával az Oscar-díjat is sikerült kiérdemelnie. A forgatókönyvet a többek között az Eastern Promises – Gyilkos ígéretek, valamint a Gyönyörű mocsokságok révén ismertté vált Steven Knight szállította, aki egy interjú alkalmával azt is elárulta, hogy a Pitt alakította Max és a Cotillard által játszott Marianne vásznon megelevenedő történetének van némi igazságtartalma. 


Miután kiderült, hogy a projekt Zemeckisnél landol, nyilvánvalóvá vált, hogy a kíséretet Silvestri fogja szállítani, a rendező ugyanis az 1984-es A smaragd románca óta nem hajlandó mással dolgozni, s emellett még az Amazing Stories, valamint a Mesék a kriptából alkalmi munkaként elvállalt egy-egy epizódjánál is kitartott. A Szövetségesek a negyvenes években játszódik, az aláfestésből azonban e korszak azért nem tűnik ki, mert az erre jellemző zenei stílussal Silvestrinek nem kellett törődnie, az ilyen jellegű utalásokat ugyanis Zemeckis egyéb szerzemények bevonásával oldotta meg. Bizonyos jelenetek alá olyan jazzes, valamint dixielandes darabok kerültek, mint például a "The Sheik of Araby", a "Sing Sing Sing", a "Flying Home", a Franciaországban oly népszerű "J'Attendrai" vagy az egykoron a műfaj emblematikus előadója, Louis Armstrong közreműködésével feljátszott "You Are My Lucky Star", amely első ízben az 1936-os Broadway Melody című romantikus musicalben volt hallható. Az pedig, hogy nemcsak az Amerikához, hanem a francia kultúrához egyaránt kapcsolódó tételeket is beválogattak (a "J'Attendrai" mellett egyebek mellett a "La Marseillaise"-t), azért volt fontos, mert Marianne a film elején a francia ellenállás egyik tagjaként tűnik fel. E számok maradéktalanul elkalauzolják a hallgatót a második világháború időszakába, s remekül egészítik ki a döntően romantikus, illetve drámai elemekre épülő score-t. Silvestrinek tehát a korszakábrázolással nem kellett foglalkoznia, ugyanakkor Zemeckisék egy olyan pluszfeladattal látták el, miszerint a moziban nem teljes egészében elhangzó Bach-szerzemény, a hatrészes "Csellószvitek", valamint a Haydn által írt "C-dúr vonósnégyes Op. 76" újrafelvételeinél zenei rendezőként működjön közre.


A Szövetségesek kíséretének felvételeire szeptember utolsó heteiben került sor az Abbey Road Studios falai között, ahol Silvestri – szokásához híven – saját maga vezényelte fel művét. Ennek atmoszférájával könnyedén képes megragadni a hallgatót, stílusát tekintve azonban nem mutat sok újdonságot: leginkább a Kényszerleszállás, a Kötéltánc és a Számkivetett zenéjével rokonítható. Az utóbbi, Tom Hanks főszereplésével készült produkció ihlette aláfestés egyébként a vágás során ideiglenes zeneként is igen sokszor előkerült, hatása pedig olyan trackeknél figyelhető meg, mint az "It's a Girl", a "Best Day Ever" vagy a "The Letter / End Credit", melyek esetében fontos szerep hárul a lassú vonósszólamokra, valamint az oboa szomorkás hangjára. Az album engem az első tracktől kezdve megfogott, azonban pont az imént említett párhuzamra utalva találkoztam olyan külföldi kritikusok véleményeivel, akik szerint a muzsika pont emiatt ellentmondásos. Tény és való, hogy nem ez lett Silvestri legeredetibb, legütősebb darabja az elmúlt évekből, illetőleg hogy egyévnyi hallgatást követően nem biztos, hogy a Számkivetett – Kényszerleszállás – Kötéltánc trió vonalán kellett volna folytatnia munkásságát, ettől függetlenül azonban éppoly zseniálisan, nem utolsósorban pedig biztos kézzel tudja hozni ezt a stílust, ahogyan például Alexandre Desplat is.

A szerző a lassabb tempót igénylő jeleneteket visszhangszerű dallamot játszó zongorával, hárfával, valamint vonós- és oboaszólamokkal támasztotta alá, a lendületesebb, feszültségteljesebb darabok esetén pedig a különféle ütősökkel és némi szintetizátorral fűszerezett, elnyújtott rezes, illetve vonós megoldásokat helyezte előtérbe. E kettősség már az "Essaouira Desert / Main Title"-ben jelen van, s ugyanazon tételen belül később még a "Trust"-ben találkozhatunk vele. A Max és Marianne kapcsolatát szimbolizáló dallamsorok bensőséges hangulatot sugallnak, csúcspontjaiknak pedig az "It's a Girl", valamint a "Best Day Ever" számítanak, de ide sorolható még a "The Letter / End Credit" című track is, melyet akár a szerző által dallamokra fordított érzelmek egyvelegeként is definiálhatnánk. Az ezeknél alkalmazott dallamvezetése, hangszerelése még ennyi év után is megunhatatlan számomra. 

 

A score mozgalmasabb részei a nyitány mellett a "German Embassy"-ben, a "Trust" második felében, valamint a "Confession / Escape"-ben hallhatóak, ám itt sem az olyan ízig-vérig akciódarabokat hallhatjuk, amilyeneket például a nyolcvanas-kilencvenes évek során alkalmazott, vagy az olyan kalandfilmeknél vetett be, mint A múmia visszatér, a Van Helsing és az Éjszaka a múzeumban-trilógia, hanem azt a modernebb vonalat, melyhez a Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsőjétől kezdve nyúl előszeretettel. Bár az ütősök és a velük karöltve megszólaló vonóshangok a művész régi arcát idézik, az elektronikus alap és az összességében véve visszafogottabb zenekari jelenlét némileg tompítja az összhatást, ami ezúttal sem sült el rosszul, de jó lenne, ha a régi vágású Silvestri-akciózenéket nem csak a korábbi albumai révén hallhatnám. 

A Szövetségesek korongjának nem egészen háromnegyed órás játékidejéből mindössze huszonhét percnyi az Alan Silvestri-féle muzsika. A Sony BMG jóvoltából bakeliten is elérhetővé váló kíséret nem sikerült világmegváltóra, ugyanakkor van egy olyan bája, amely okán az egymás után történő többszöri meghallgatást követően sem tudtam ráunni, de azt is elismerem, hogy szerkezete és stílusa okán ez a közel félóra pont ideális hosszúság.