A képregények beköszönő aranykorát okkal az 1960-as évek kezdetére teszik, ugyanis a Marvel nem egy, a mai napig meghatározó, popkulturális figurája ekkor született meg. Ez részben az ikonikus Stan Lee-nek és a rajzoló Jack Kirbynek volt köszönhető, akik jó érzékkel látták meg az akkori társadalmi változásokat Amerikában, és ezeket finoman átemelték a füzetekbe is. Így született meg a fiatalok máig kedvenc szuperhőse, Pókember, vagy a másság, a tolerancia és a kirekesztés kérdéskörét boncolgató X-Men-féle világ is. Náluk kevésbé volt híres az első fekete szuperhős, "civilben" a kitalált afrikai ország, Wakanda uralkodója, T'Challa, vagyis a Fekete Párduc, aki az idő előrehaladtával a Marvel szuperhőseit magába foglaló Bosszúállók csapatának teljes körű tagjává vált.

Nem csoda, hogy az elmúlt években a filmipar legnagyobb franchise-ává avanzsáló Marvel Filmes Univerzum elérkezettnek látta az időt az első fekete szuperhősfilm elkészítéséhez. Mert hiába volt ott Wesley Snipes Pengéje egy egész trilógián keresztül, valamint az emlegetett filmes univerzum hiába vonultatott fel fekete hősöket, azok csupán mellékkarakterek voltak, és bőrszínük, illetve az emögött meghúzódó kulturális háttér sohasem került szóba. Éppen ezért a széria producere, Kevin Feige helyénvalónak találta, hogy az Amerika Kapitány: Polgárháborúban bevezetett T'Challa (Chadwick Boseman) megkapja önálló filmjét. Ehhez pedig azt a Ryan Cooglert kérte fel, aki fiatal kora ellenére az egyik legígéretesebb filmes, olyan kritikailag elismert alkotásokkal a háta mögött, mint A megálló vagy a Creed – Apolló fia, amelyek főszereplőjét, Michael B. Jordant is hozta magával a főgonosz Koncoló szerepébe. A kilencven százalékban feketék alkotta stábot olyan színészek teszik ki, mint Angela Bassett, Forest Whitaker, Lupita Nyong'o, de a kivételesen CGI-gúnya nélkül, élvezettel gonoszkodó Andy Serkis és a mindig megbízható minőséget képviselő Martin Freeman is hozzáadja a magáét a produkcióhoz.


Annak ellenére, hogy Coogler filmje elemeiben egy Kenneth Branagh Thorjához hasonlatos királydráma a szérián belül, a Marvel eddigi legpolitikusabb filmje lett, emellett mind a kritika, mind a közönség a pajzsára emelte, amit mi sem bizonyit jobban, mint hogy Észak-Amerikában a bevételei (az inflációt nem számolva) már lehagyták James Cameron Titanicját, és csupán az Avatar, valamint a Star Wars – Az ébredő Erő áll előtte. A rendező elmondása szerint ez a majd 200 millió dolláros mozi lett az eddigi legszemélyesebb műve, azonban a produkció a kelleténél dagályosabb lett, a humor talán még soha ennyire nem tűnt erőltetettnek egy Marvel-filmben sem, és Boseman is hiába hozza megbízhatóan a kissé merev, kétségei között őrlődő uralkodót, a show-t egyértelműen a trónbitorlót megformáló Jordan lopja el.

A rendező megválasztásával a filmzenerajongók előtt gyakorlatilag biztossá is vált, hogy állandó komponistája, a mindössze 34 éves, svéd Ludwig Göransson látja el a zenei munkálatokat, és nem is tévedtek. Göransson fiatal kora ellenére is egy igen sokoldalú szerző, aki rapalbumok producereként éppúgy közreműködött már, mint tingli-tangli vígjátékoknál, viszont egy ekkora projekt, amelyben az afrikai kultúrkör kiemelten fontos szerephez jut, nem kis feladat elé állította még őt is. Egy rövid időre Afrikába is elutazott egy tanulmányútra, ahol kénytelen volt megtapasztalni, hogy nemcsak országonként, hanem akár törzsenként is teljesen eltérő a zenei kultúra, ami más hangszerekkel is együtt jár, s ezt kellett valahogy összefognia mindamellett, hogy zenéje egyszerre hasson modernnek és tradicionálisnak. Egy ismerőse ajánlotta a figyelmébe a Grammy-díjra jelölt szenegáli énekest, Baaba Maalt. Miután Göransson felhívta, hogy benne lenne-e, hogy egy afrikai szuperhősről szóló film zenéjében közreműködjön, Maal készségesen belement elfoglaltságai ellenére is, ezért a komponista egy hétig követte őt a turnéján a hanganyagok rögzítése céljából, meghallgatva Maal kedvenc zenészeit is, és a Fekete Párduc score-jának megszületése lényegében ekkor vette kezdetét. Coogler szerint azonban így sem volt egyszerű helyzetben a 132 fős zenekar. "A legnehezebb része a folyamatnak, hogy ha a zenét Afrikára hegyezed ki, akkor nem hangzik többé úgy, mintha afrikai lenne. Ez tehát nagy kihívást jelentett, azonban mégis végig e kontinensen éreztük magunkat" – nyilatkozta a rendező. Kétségtelen, hogy Göransson kiválóan megoldotta a feladatát.


A Baaba Maal nyújtotta alapokat először a "Wakanda" című trackben hallhatjuk, amelyben a fulani törzsből származó énekes egy elefántot sirat, az elefánt ugyanis jelen esetben a király metaforájaként szolgál, ami tökéletesen passzol az éppen apja örökébe lépő T'Challához. Az énekes kántálása rendre visszatérő eleme az albumnak, amellyel a királyság múltját hangsúlyozza ki, mint ahogy például az "A Kings Sunset"-ben is hallható. Göransson nagy hangsúlyt fektetett a különböző egzotikus dobok használatára, mint például az úgynevezett beszélő dobra is. Ez a homokóra alakú, Nyugat-Afrikában használatos hangszer (amely onnan kapta a nevét, hogy használója képes vele az emberi beszédet imitálni) már rögtön a nyitótételben, a "Wakanda Origins"-ben felbukkan, fokozatosan egyre több dobbal kiegészülve, egyre erőteljesebben, ezzel is megalapozva a hangulatot.

A score első felét Görannson az alapok letételére és a főbb témák megismertetésére használja. A "Royal Talon Fighter"-ben a kezdeti, kissé horroros beütést elektronikus torzításokkal és effektekkel éri el, amibe a dobok sajátos hangja csatlakozik be, hogy a track második felében a rezesek prezentálják először a címszereplő egyszerű, mégis fülbemászó motívumát. Lehetne akár a Párduc-témának nevezni, viszont ez még nem annak a kiforrott változata (még ha ezt követően a "Wakanda" című kompozícióban sokkalta magasztosabban is hallhatjuk), azt ugyanis a "Waterfall Fight" mutatja meg, amelyben az újdonsült király nevét kántálja folyamatosan a kórus.


Ahogy a hősnek, úgy nemezisének is kijárt egy találó motívum, amelyet a "Killmonger"-ben hallhatunk először, és miként erősebb Jordan játéka Bosemanéhez képest, úgy lett az előbbi karakter témája is erőteljesebb. A Wakandából elszakadt fiú dallamsora az "Ancestral Plane"-ben hallható királyi motívumból fakad, viszont egy sokkalta sötétebb, a férfikórusnak köszönhetően dühösebb, a hip-hopot idéző pulzáló elektronikának hála pedig modernebb téma az övé a címszereplőéhez képest. Viszont igazán azok a legjobb, legintenzívebb trackek, amelyekben ez felcsendül, mint például a "Questioning Klaue" (ahol a Serkis alakította Klau sejtelmes motívuma adja az alapokat), vagy a két szembenálló karakter témáját egymásnak eresztő "Killmonger vs T'Challa", amelyből drámai módon, minden addiginál erősebben az előbbi kerül ki győztesen.


Ahogy az egy ilyen filmnél elvárható, Göransson a fináléban szabadjára engedi a zenekart, és csúcsra járatja a témákat. A dobok játékának intenzitására a "The Great Mound Battle"-ben hallható a legkiválóbb példa, míg a "Glory to Bast"-ben minden szereplő motívuma egymásnak esik, ám a kompozíció ennek ellenére sem törik meg, és zsúfoltságérzet sem támad a hallgatóban, ami azért is nagy bravúr, mert Okoye (Danai Gurira) témája egy sajátos, afrikai elektro-hip-hop kántálás. Ez a "Casino Brawl"-ban is felcsendül, hogy aztán az " A Kings Sunset" kezdeti grandiozitását Babaa Maal méltóságteljes éneke zárja. Ezt követően Göransson már csak elbúcsúzik Fekete Párduc világától, amelynek főbb témáit a " United Nations / End Titles"-ben foglalja össze. Az említettek mellett még vannak kisebb, a saját lábukon megálló darabok is a lemezen, mint például a baljós "Burn It All" vagy a két részre szedett "The Jabari", amely teljesen más intenzitással ég az elején, mint a fináléban a végén.

Göransson score-ja mellett Kendrick Lamar is kiadott egy válogatásalbumot a filmhez az Interscope Records gondozásában. A rendező maga választotta ki alkotásához a rappert, aki írt is ide néhány számot, de végül annyira magával ragadta Cooglerék munkája, hogy egy egész album lett belőle, azonban a felvételek jó része már Lamar zenésztársainak és különböző előadóknak (köztük Göranssonnak) is a munkája. A mozgóképben ezek jó része inkább csak termékcsatolt betétdalként szolgál, kevés talál be kifejezetten, és a betétdalos albumot is igazán csak a zenész, illetve a műfaj rajongói fogják élvezni.


Ellenben Göranssonnak, jóformán kezdő zeneszerzőként, sikerült megcsinálnia a Marvel Filmes Univerzum ha nem is feltétlenül a legjobb, de a legegyedibb score-ját, amely egyediségében leginkább Daniel Pembertonnak az Arthur király – A kard legendájához írt művét juttatta eszembe, míg tónusában sokszor James Newton Howard Véres gyémánthoz komponált score-jára emlékeztetett. Az említettektől azonban, ha nem is sokkal, de elmarad a szememben, ugyanis hiába szerepel rajta közel minden lényeges track a filmből, a másfél órás játékidő a végére töménnyé válik, pláne ennyi motívummal és stílusváltással. Épp ezért egyszer sem éreztem azt a késztetést, mint a szerző előző, a Creed – Apolló fiához szerzett score-jánál (amelynek megoldásai vissza-visszaköszönnek itt is), hogy miután lepörgött az album, azonnal újraindítsam. A végighallgatás után ugyanis hagyni kell ülepedni egy kicsit ezt az egyszerre tradicionális, mégis modern zenét. Az viszont kétségtelen, hogy Göransson máris tető alá hozta nem csupán 2018, hanem a szuperhősfilmek egyik legsajátosabb score-ját, és csak remélni tudom, hogy Cooglerhez hasonlóan ő is visszatér majd a folytatásra.