Miután Vasember, Hulk, Thor és Amerika Kapitány mind megkapták már a lehetőséget az elmúlt pár évben (az első kettő kétszer is), hogy képregénykarakterből egy kifejezetten rájuk épülő mozi főszereplőjévé váljanak, a Marvel elérkezettnek látta az időt, hogy a konok hősöket összeterelje egy nagy, közös kalandhoz. A Bosszúállók direktora az a Joss Whedon lett, aki a Buffy, a vámpírok réme és a Firefly című sorozatoknak köszönhetően kisebb tévés istenséggé nőtte ki magát, és az utóbbi széria mozifilmes verziójával, a Serenity-vel költözött át a vetítővásznakra. Éppen jelen sorok írása közben lépte át a Bosszúállók világviszonylatban az egymilliárd dolláros bevételt, és bár a nézőterek telítettsége sok esetben fordítottan arányos a blockbusterek minőségével, Whedon vállának veregetése most is teljesen jogos. A forgatókönyvet is jegyző rendezőnek sok variáció ugyan nem állt rendelkezésére a tét kapcsán, elvégre javarészt elpusztíthatatlan alakok állnak a középpontban, akik nyilván nem a tyúktolvajmaffia ellen szállnak harcba. Így a történet természetesen veszélybe került világunk megmentése körül forog, hiszen Thor testvére, Loki ránk szabadít egy idegen fajt. A S.H.I.E.L.D szervezet vezetője, Nick Fury (Samuel L. Jackson) jól tudja, hogy a hagyományos fegyverekkel itt semmire sem megy, elkezdi hát összeterelni az élő fegyvereket, akik viszont eleinte sem egymásért, sem az erőegyesítés ötletéért nem lelkesednek különösebben...


A legnagyobb kérdés az volt, hogy ennyi dudás miként férhet el egy csárdában, ráadásul úgy, hogy még a legnépszerűbb hős, Vasember páncéljának csillogása se homályosítsa el a többieket. Whedonnak figyelnie kellett arra is, hogy aki nem naprakész a hősök eredettörténetéből, az se kapkodja riadtan a fejét, és ne átkozza magát, amiért nem biflázta be aprólékosan a képregényes ki kicsodát. Vitathatatlanul sikerrel járt, noha megvolt annak a veszélye, hogy mire a társaikat bizalmatlanul sasoló csapattagok összekovácsolódnak, addig sok-sok értelmetlen egymásnak feszülést kell kibírnia a nézőnek. Ehelyett egy izgalmas (de ritkán írhatjuk le manapság ezt egy film kapcsán!), álleejtős akciómozi született meg, melyben minden egyes részvevő megkapja a maga játékidejét, és cseppet sem a másik rovására.

Valamennyi szereplő megtalálta a helyét ebben az univerzumban: Vasember (Robert Downey Jr.) szállítja az elvárható aranyköpéseit, Thor (Chris Hamsworth) a vad erő képviseletében szúrósan néz, mielőtt meglendítené pörölyét, Amerika Kapitány (Chris Evans) pedig eleinte keresgéli helyét ebben a világban, hogy aztán megpróbálja egybefogni a csapatot. Főgonosznak tökéletes lett Tom Hiddleston, aki a ripacskodást mellőzve hozza Loki viperaszerű figuráját (s ő a pechesebb fél az év jelenetében is, amikor Hulk finoman kifejezi ellenszenvét iránta). És ha már Hulk. Az egyértelmű nyertes ez a karakter, illetve alakítója, Mark Ruffalo (Eric Bana és Edward Norton után ő a harmadik, aki pár éven belül eljátszhatja a dühös tudóst) lett, hiszen nála van jelen leginkább az a kettősség, mely a látszatra normálisnak tűnő Dr. Jekyllben lakozik, mielőtt átalakulna a zöld Mr. Hyde-dá. Talán csak Sólyomszem (Jeremy Renner) és Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) szorult háttérbe némileg, de a következő részben bizonyára ez is megváltozik, hiszen a hatalmas siker okán a második epizód már tervezés alatt áll, de ezzel az alkotógárdával talán nem is lesz nagy dolog megnyerni az újabb háborút. A tyúktolvajmaffiát meg majd felszámolja a Zöld Lámpás. Talán.


A 2008-as A Vasember két évvel későbbi folytatása előtt is beindultak a találgatások, hogy vajon újrázik-e Ramin Djawadi, de végül John Debney lett a befutó, akinek score-ja talán a legjobb lett a Bosszúállók karaktereinek eddigi mozijait tekintve. Jelen esetben is minden rajongónak megvolt a maga jelöltje, azzal a különbséggel, hogy ezúttal szép számban volt felmerülő lehetőség. Az ezúttal esélytelennek tartott Djawadi, valamint Debney, Danny Elfman és Craig Armstrong (a két Hulk-mozi zeneszerzői), Patrick Doyle (Thor), valamint Alan Silvestri (Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) közül bárkire eshetett volna a választás, sőt akár egy hetedik név is felmerülhetett volna. A nyertes azonban Silvestri lett.

A komponista mostanában már nem tartozik a legkeresettebb szerzők közé, és éveket kell visszamennünk az időben, hogy olyan remek zenéire bukkanjunk, mint a Van Helsing vagy A múmia visszatér aláfestése, és még rosszabb lesz a helyzet, ha minőségibb produkciókat is párosítanánk a score-hoz, hiszen akkor egészen 1997-ig (ha nem számítjuk a zenét majdnem teljes egészében mellőző 2000-es Számkivetettet) kellene visszaugranunk: ez volt a Kapcsolat. Én abban hiszek, hogy egy értékes alkotás gyakrabban hozza elő az értékes dallamokat zeneszerzőjéből, Silvestri olyan mozijai azonban, mint a G.I. Joe: A kobra árnyéka vagy A szupercsapat messze állnak az értékestől. Persze az sem ártana, ha rendező "múzsája", Robert Zemeckis végre befejezné a bohóckodást a halott tekintetű CGI figurákkal, és akkor talán ismét olyan felejthetetlen szerzeményeket üdvözölhetünk szerzőnktől, mint amilyen a Vissza a jövőbe vagy a Forrest Gump jelenetei alá is került.


A komponista tehát Amerika Kapitány segítségével került rá a Marvel térképére. A második világháború idején játszódó történet egy olyan diadalittas, katonai jellegű aláfestést kapott, mely jól illett a korszakba, ugyanakkor az már kérdéses volt, hogy Silvestri mennyire fog maradandó darabbal előállni a mai környezetben játszódó csapatmozihoz. Nos, különösebben nem lehet rossz szavunk rá, az viszont igaz, hogy a filmmel ellentétben a score-t már kevesebben fogják az év kiemelkedő pontjaként emlegetni, aminek például az is az oka, hogy – néhány jeleneten kívül – nem különösebben emelkedik ki az alkotásból. De lássuk, milyen attól különválasztva.

Nem hiszem, hogy sok filmzeneszerző lelkesedne az iránt, ha egy folytatásba kerülve, kollégái korábbi témáival kellene bíbelődnie. Rögtön probléma forrása lenne az eltérő zenei látásmód, esetleg zavaró hatású volna a kihívás hiánya is, mivel az illető már tulajdonképpen a "készbe" ülne bele. Elképzelhető, hogy itt rendezői vagy produceri koncepció volt a teljesen új muzsika, mivel Silvestri nem foglalkozott azzal, kollégái mit műveltek korábban, de ha már egyszer az egyik hősnek ő maga írt témát, azt természetesen finoman bevetette. Teljesen logikus döntésnek tűnik, hogy amikor ennyi fontos szereplő zsúfolódik össze egy moziban, ne kapjon mindenki még csak jelzésértékűen sem külön motívumot, hiszen egy ilyen megoldás akkora zenei káoszt eredményezne, ami párját ritkítaná. Így hát ismerősként egyedül Amerika Kapitány heroikus, mindazonáltal filmstúdiók logójának zenéjére hajazó témáját üdvözölhetjük, mely mintegy kikacsintásként hallható a "Subjugation" második felében. Egy közös, fülbemászó szuperhősmotívum persze született, amit először a "Tunnel Chase"-ben áll módunkban megismerni, de felbukkan az "I Got a Ride"-ban, az "Assemble"-ben és természetesen a "The Avengers"-ben is.


A filmben nem nagyon van megállás, tehát a bő egy és negyed órányi CD-n leginkább szimfonikus zúzást hallhatunk. Nagy probléma azonban, hogy a dinamikusabb részek olykor megkülönböztethetetlenek egymástól, az albumon sokszor egy szünetekkel tagolt, megfoghatatlan, komolyabb jellegzetességek nélküli zenei csörte található, néhol fárasztó felcsattanásokkal. A nyitó tétellel viszont egy izgalmas zenei megoldást tár elénk Silvestri. Itt félkész, darabokra szedett formában halljuk a score későbbi összetevőit, csupán mozaikszerűen vannak egymás után pakolva - mindezzel talán azt kívánta érzékeltetni a szerző, hogy a csapat még nem állt össze. Az akciókat aláfestő dallamok közül az érdekesebbek közé sorolható a "The Arrival", a "Don't Take My Stuff" vagy a hősies "A Little Help". Kiemelném még a monumentális "Helicarrier"-t, aminél némileg azért szépséghiba, hogy már csak a hasonló jelenet miatt is könnyen beugorhat róla az X-Men: Az elsők tengeralattjáró-röptetős mozzanata alól Henry Jackman "Sub-Lift" című trackje. Megemlítendő még az összetett "One Way Trip", ahol a mindvégig csak nagyon visszafogottan jelen lévő elektronika talán a legészrevehetőbb, és a "Promise", ami afféle feszültségoldó, lágy dallamú muzsika akusztikus gitárral, s félúton remekül olvad össze a Bosszúállók-témával. Figyelemreméltó megoldással rendelkezik még az "Assault" című track utolsó perce is, melyben vonósok szédítő játéka egyesül dübörgő basszussal, elektronikus megoldásokkal és a főtémával, mindebből pedig az egész score legegyedibb része keveredik ki – sajnálhatjuk, hogy összesen egy percre futotta. Néhány finom utalást azért tesz Silvestri elődei felé is, így például a "Stark Goes Green" elektronikus, gitáros megoldásait egész biztosan Djawadi és Debney Vasemberbéli muzsikái inspirálták. A gyors vonós ostinatók, az erős dobok és a kórus miatt pedig a "Performance Issues" Doyle a Thorhoz íródott aláfestésével rokonítható.


A mozipremierhez kapcsolódóan megjelent egy "Avengers Assemble" címre hallgató lemez is, melynek – a Soundgarden külön ide íródott felvételét leszámítva – a filmhez annyi köze van, hogy egy átlagos rockzenei válogatás címlapjára valami fatális véletlen folytán a Bosszúállók poszterképe került, ám ez persze nem keverendő össze az Alan Silvestri munkáját tartalmazó koronggal, melyből két kiadás készült: egy rövidebb a letöltést kedvelőknek, és egy hosszabb a CD-re vágyóknak. Tisztességesen elkészített score-ral állt elő ugyan a mester, kiemelkedőbbel, mint amiket az elmúlt években akciófilmekhez komponált, csak azért még mindig várni kell arra a Silvestrire, akinek munkáit régebben annyian kedvelték.