2024 első negyedéve úgy telt el, hogy a La-La Land Records közel negyvenéves jeget megtörő Top Gun albumán kívül semmi sem keltette fel a figyelmemet. A moziba/streamingre kerülő aktualitások aláfestéseivel meglehetősen komótosan tartottam a lépést, tempómat pedig az táplálta, hogy egyre gyakrabban csalódtam az újdonságokban, amire a múltbéli szerzeményekhez való meneküléssel reagáltam. Április harmadik hete ellenben rögvest két kiadvánnyal is megfogott: a Christopher Young The Piper ihlette művéből összeállított koronggal és Brian Tyler Abigail-zenéjével. Bár mindkét esetben pontosan azt kaptam, amit vártam, mégis öröm járt át, és az fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen zenéket szeretnék hallani, ezeket hiányolom. Nem váltják meg a világot, nem mérföldkövek műfajukban vagy szerzőik munkásságában, ám jó őket hallgatni, szépen hangszereltek, gondosan összeállítottak, nem alibizések.


Miért használtam az alibizés szót? Mert ezek előtt olyanokkal ismerkedtem meg, mint Will Bates Szeplőtlen inspirálta műve, Az első ómen hihetetlenül nagy csalódást okozó kísérete Mark Korventől, vagy a Képzeletbeli score-ja Bear McCrearytől és csapatától. Mindegyiknél azt éreztem, hogy bár minden rendelkezésükre állt (zenekar éppúgy, mint a feszültség fokozásához szükséges tér), mégsem tudtak érvényesülni, mintha huszadrangú tévéfilmként vagy egy futószalagon gyártott streamingalkotásként kezelték volna a megbízatást, ahol Damoklész kardjaként lebeg felettük a szoros határidő és a szűk költségvetés. Ez sajnálatos, mert egy horror/thriller kellő potenciál ahhoz, hogy érdekeset lehessen alkotni – kiváltképp igaz ez McCrearyre, akitől a Cloverfield Lane 10 muzsikája nagy kedvencem –, talán emiatt is ragadtak meg bennem a kelleténél jobban Young és Tyler művei. Míg előbbi egy hihetetlenül erős témával ellátott, egyszerre dühös és csábító muzsikával rukkolt elő, addig fiatalabb pályatársa szimultán édesget és tart kétségek között az Abigail-albummal, amelynek egyetlen hátránya a digitális kiadás jelentette kötetlenség kiaknázása, azaz a hosszúra nyúlt játékidő.

A mozit Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezte, akik az ötödik Sikolyt követően egy új ötlettel álltak elő, ám filmtervük nem nyerte el a Universal tetszését, így kénytelenek voltak Szellempofa hatodik színrelépését vászonra vinni. A duó csalódottságának csillapítása érdekében az Aki bújt óta velük tartó producer, William Sherak ellátogatott a stúdióvezetőkhöz, hogy a népszerű kaszabolós széria mellett más lehetőséget is kialkudjon részükre. Ennek apropóján került látómezőbe az Abigail, mely illeszkedik a Universal Studios Monsters franchise-ába, amelynek előző állomásai a Renfield, A láthatatlan ember és a The Last Voyage of the Demeter voltak. A vállalat töretlenül igyekszik napjaink közönségigényének megfelelően becsomagolva, újfent divatba hozni a klasszikus horrorkaraktereket, aminek ez lett a soron következő állomása. A címszereplő vámpír (Alisha Weir) első körben Drakula lánya volt, ám apja (Matthew Goode) nevét később Kristof Lazaarra változtatták, valódi kilétére pedig azzal utaltak, hogy sokféleképpen ismerik őt a világban. Az ötlet a direktoroknak is tetszett, ugyanakkor elengedhetetlen volt a korábbi produkcióiknál szerzett tapasztalatokra történő támaszkodás, mivel a szörnyuniverzum előbb említett példái nem örvendtek népszerűségnek, s az általuk szült előítéletekkel is meg kellett küzdeniük.


Olpin és Gillett színt vittek napjaink horrorjaiba, és bár még nem nevezném őket olyan reformernek, mint Wes Cravent, párosuk kétségkívül biztosíték az ötletes szórakozásra/borzongásra. Ennek megfelelően ültem le az Abigail elé, ám a történet harmadánál járva azt vettem észre, hogy olyannyira nem érdekel a sztori, hogy már a zene pozícióinak megismerése iránti kíváncsiságom is szertefoszlott, ez esetben nem váltam célközönséggé. Holott izgalmas a kezdés, hiszen hat, egymás számára idegen bűnözőnek (Melissa Barrera, Dan Stevens, Will Catlett, Kathryn Newton, Kevin Durand, Angus Cloud) mindössze annyi a feladata, hogy a váltságdíj rájuk eső részéért huszonnégy órán át vigyázzanak egy elrabolt kislányra, és közben ne osszanak meg magukról személyes információkat. Hamarosan azonban kiderül, hogy a tizenkét éves gyerek nem is annyira ártatlan, így a legnagyobb fejtörést nem a fogvatartók egymás iránti bizalmatlansága és könnyűnek tűnő feladatuk elvégzése jelenti, hanem hogy miként maradjanak életben.


A kiadvány az „Abigail Suite”-tel veszi kezdetét, melyben Tyler a Royal Scottish National Orchestra közreműködésével vonultatja fel főbb motívumait. Amikor először ültem neki a score-nak, rögtön le is leragadtam ennél: többszöri újraindítást követően léptem csak a következő trackre. A „Before Dawn” – „Who Are You?” – „What Are You?” trióval egyetemben azóta is ezt tekintem a kiadvány legjobbjának. Azért van létjogosultsága az ezen egyveleggel indulásnak, mert Tyler – általános gyakorlatához hűen – dallamos, témaközpontú horrorzenét komponált, amely fokozatosan fordul át a leheletfinoman gótikusból a morcosabb horrorvonalba. Nem állítom, hogy nincsenek benne időnként zenekari elborulások (ilyen hallható például a „Lend Me a Hand”-ben vagy a „Battle of the Centuries”-ban), de fontos szerepe van az Abigailt szimbolizáló, altatószerű dallamnak, valamint háttere és a rá felügyelők kételyei sejtelmes ábrázolásának, ezek ugyanis jelentősen erősítik a történet mögött meghúzódó misztikumot, a vámpírok dinasztiáját. A kislány időnként női énekhanggal megtámogatott témája (amely egyebek mellett a „Tiny Dander is Moving”-ban, az „Arrival”-ban és a „What Are You?”-ban kap fontos szerepet) nemcsak óvatosságra int és próbálja ártatlan áldozatként beállítani őt, hanem tempójával balerina hátterére is utal. Utóbbi tény hatására íródott a „Swan Lake (Swamp Edit)”, mely Csajkovszkij A hattyúk tavájának adaptálása – éppúgy népszerű darabot választott Tyler a főszereplő hátterére reflektáláshoz, mint Clint Mansell a Fekete hattyú vagy James Newton Howard a Vörös veréb esetében.

A kiadvány első harmada – a „Before Dawnt”-t leszámítva – a sejtelmesség, kettőség fenntartására fókuszál, az „It Will Be Dark Soon”-tól kezdve azonban felszínre kerül a rettegés táplálta akció, ami az alkotás műfajának megfelelően nem feltétlenül a könnyen befogadható dallamokban, hanem az időnkénti zenekari kitörésekben mutatkozik meg. Az események felpörögnek, Abigail származásáról lehull a lepel („We Have History”), s minthogy innentől ő veszi át a kezdeményező szerepet, a hatosfogatból préda válik. Ezek kicsúcsosodása a „Battle of the Centuries”-ban és a „No Loose Ends”-ben érhetőek tetten, de hiába szabadulnak el az indulatok, Tyler törekszik arra, hogy ne lépjen ki túlságosan a megfoghatóbb horrorzenék keretéből, amire a „Bite Me”, az „It’s Your Turn”, az „A Chance at Redemption” és a „Daddy Dearest” a bizonyíték.


Brian Tyler immáron negyedik alkalommal szállított kíséretet Matt Bettinelli-Olpinnak és Tyler Gillettnek, s ennél is többször működött együtt William Sherak producerrel, akit több mint húsz esztendeje ismer. Bár az összeszokott csapat Abigailre keresztelt projektje a korábbiakkal ellentétben csak zeneileg fogott meg, a jövőben is szívesen hallanék felőlük. A komponista ehhez hasonló vállalásai ha nem is mutatnak újdonságot, szükségesek ahhoz, hogy visszahozzák azt az aprólékos, kifinomult Tylert, akit annak idején egyebek mellett a Pánik, az Isten haragja, A sötétség leple és a Vágott verzió aláfestése által kedveltem meg – ezek miatt fűzök reményeket soron következő megbízatásához, a James Vanderbilt rendezte Nuremberg című történelmi drámához is, amelyet testhezálló felkérésnek tartok számára.