2021 és 2022 folyamán olyan, általam preferált horror- és sci-fi karakterek hallattak magukról, mint Ghostface, a predator, Michael Myers, Pinhead és Kampókéz. Kultikusságuknak köszönhetően Hollywood időről időre igyekszik előhozakodni velük, hogy népszerűségükre támaszkodva, kis befektetéssel szakítsanak nagyot, és bár ezt a készítők sokszor elérik, újrázásaikkal egyre kevésbé vagyok elégedett, szimpla bőrlehúzásként tekintek rájuk – fokozatosan veszítem el érdeklődésemet irántuk, s inkább a régi filmeket nézem újra. Míg a Sikoly ötödik etapja zeneileg még valamelyest meg tudott fogni, és Michael legutóbbi felbukkanásával (A Halloween véget ér) is ebből a szempontból voltam elégedett, a Préda, a Hellraiser, illetve a Kampókéz aktuális felvonásai már alig mozgattak meg: az előzeteseik megtekintésén, score-jaik meghallgatásán túl nem merészkedtem. Ám miután szerkesztőtársaimmal felosztottuk egymás között, hogy a felsoroltak közül ki miről fog írni, a Kampókézt végül mégis megnéztem.


Clive Barker a nyolcvanas években robbant be horrornovelláival, s azzal tudott kitűnni e műfajon belül tevékenykedő társai közül, hogy rendkívül ügyesen mosta el az olyan, egymással merőben ellentétes fogalmak közötti határokat, mint a menny és a pokol, vagy a jó és a rossz. Neki köszönhetjük egyebek mellett Kampókézt is, aki közel két évtized elteltével, 2021 nyarán tért vissza a vászonra a többek között a Nagykutya című sorozat egyes epizódjait jegyző Nia DaCosta rendezésében. A főbb szerepekben Yahya Abdul-Mateen II (Aquaman), Colman Domingo (Lincoln), Teyonah Parris (WandaVízió) és Nathan Stewart-Jarrett (X generáció) láthatóak, akiknek többsége sajnos a minimum elvárhatónál többet nem tett bele alakításába, nem igazán vették komolyan feladatukat.

A Kampókéz-szériát Barker The Forbiddenre keresztelt története hívta életre, sztorija pedig egy chicagói városi legendából indul ki, amiről Helen Lyle (akit anno Virginia Madsen személyesített meg, s aki utalás szintjén itt is szóba kerül) készít egyetemi tanulmányt. Az általa górcső alá vett szóbeszéd központi alakja egy bizonyos Kampókéz, aki Daniel Robitaille-ként született 1865-ben. A legenda szerint, ha valaki a tükör előtt ötször kimondja a nevét, akkor megjelenik egy alak, kinek kampó van az egyik kézfeje helyén, és megöli azt, aki szólította. A különös gyilkos mítosza generációkon keresztül átívelve tartja rettegésben a chicagói Cabrini-Green lakóit, amit e mozi úgy érzékeltet, hogy a gyilkos nemcsak Robitaille-ként, hanem más emberek alakjában is megjelenik – a karaktert először megszemélyesítő Tony Toddot is láthatjuk, aki mellett Vanessa Williams is visszatért Anne-Marie McCoy szerepében.


Az első Kampókéz-mozit 1992-ben mutatták be, amelyhez egy különleges atmoszférájú, minimalista kíséret kapcsolódott Philip Glass jóvoltából. Dallamvilága a második rész esetében tovább gyűrűződött (hangulataik nagyban gazdagították a látottakat), a harmadik, kizárólag videóra megjelenő epizód aláfestését viszont már Adam Gorgoni (Ezt jól kifőztük!) jegyzi, a 2021-es felvonáshoz pedig a Lichens néven is gyakran színpadra lépő Robert Aiki Aubrey Lowe-ra esett az alkotók választása. „Már a gyártás korai szakaszában sokat beszélgettünk a zenéről, és nagyon fontosnak tartottam, hogy valamilyen módon ugyan hivatkozzak az eredeti filmre, de közben megpróbáljak minden olyat elkerülni, ami konkrétan kapcsolódik hozzá” – nyilatkozta az elsősorban sound artistként nyilvántartott zeneszerző, aki olyan sikerfilmek aláfestéseiben működött közre háttéremberként, mint az Érkezés vagy a Sicario – A bérgyilkos, önálló művészként azonban, mondhatni, ez az első, nagyobb léptékű projektje.

Amikor egy általam kedvelt szériában elkezdik a szereplőket és/vagy a zeneszerzőket váltogatni, mindig kétkedve, előítélettel fogadom az eredményt. Vannak esetek, amikor pozitív csalódás ér, és van, amikor teljesen értetlenül állok a végeredmény előtt. A bevezetőben felsorolt mozik esetében a Prédánál (amelyhez Sarah Schachner szállította a score-t), a Hellraisernél (Ben Lowett), valamint a Kampókéznél egyaránt utóbbi áll fent, ráadásul mindegyikük hasonló, különféle hangok morajlásából, kavalkádjából származó megoldásokra támaszkodott, így trackjeiket összekeverve nehezen lehetne észrevenni, hogy épp melyik produkcióhoz kapcsolódó szól. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem figyelhető meg közöttük eltérés, de azok igencsak minimálisak: jelen írásom készítése közben azzal szórakoztam, hogy e trió véletlenszerűen összeválogatott tételeit hallgattam, s – több-kevesebb sikerrel – próbáltam megtippelni, mi szól éppen.


A filmzenékben sok csodálatos dolog van, s ezek egyike a műfaji sokszínűség, amire remek példa Lowe Kampókézhez íródott munkája, ugyanakkor a Glass dallamain alapuló „Music Box”-on, illetőleg „Music Box (Reprised)”-on kívül (mely átiratokat a szerző azt követően készítette, miután saját score-ját már befejezettnek tekintette) minimális fogódzót találtam. Pedig a film felvezetését, valamint nyitó stáblistáját kísérő „Prologue”-ot és a „The Sweet”-et még érdekesnek ítéltem meg, s elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha önállóan nem is, a filmmel együtt talán ráérzek majd a koncepcióra, de – őszintén megvallva – ahogy haladtam a történettel, úgy vált egyre fárasztóbbá, idegesítőbbé Lowe ténykedése. Korábban az itt csellistaként és vokalistaként közreműködő Hildur Guðnadóttir Csernobil-zenéjére, és a Szamaritánus Kevin Kiner–Jed Kurzel páros által készített muzsikájára tekintettem a hozzájuk kapcsolódó alkotások mélypontjaként.

Holott Lowe sok energiát fektetett művébe. Elment Cabrini-Greenbe, hogy különféle atmoszférikus hangokat rögzítsen, melyben az ajtónyikorgástól az elektromos kapcsolószekrényeken átszűrődő hangokig minden benne foglaltatott. Ezen felül méhek zümmögését vette még fel, illetve azt, ahogyan a szereplők kimondják a candyman szót, majd fogta, és különféle technikákkal a felismerhetetlenségig variálta ezeket. „Olyan komplex partitúrát akartam készíteni, amilyet csak lehetett. Egy elektroakusztikus score született meg ezáltal elektronikára, akusztikus hangszerekre támaszkodva, amelyet addig kevergettem, amíg helyenként felismerhetetlenné nem vált, mi szólal meg éppen. Mindez jól beépül abba a mitológiába, illúzióba, a valóság és a fantázia összemosódásába, amivel a film is operál” – kommentálta Lowe, akinek Guðnadóttir mellett a nagybőgőn játszó Matt Morandi volt mindebben segítségére. Ám én az így megvalósult anyagban sem félelmet, sem nyomasztó érzést, sem drámaiságot nem érzékelek, a hallottak semmi különöset nem közvetítenek számomra, nem élnek együtt a képsorokkal. A Waxwork Records égisze alatt bakeliten, CD-n és digitálisan egyaránt elérhetővé vált albumon a „Prologue”-on és a „The Sweet”-en túl mindössze az „I Thought We Could (The Turn)”-ben, a „Brianna Finds Bodies”-ban, a „The Library”-ban, az „End of Finley”-ben, a „Frantic Cycles”-ben véltem felfedezni némi misztikumot, érzelmet, az ezen felüli részeket pedig egyszerűen céltalan masszának érzem.


Nia DaCosta alkotása vegyes fogadtatásban részesült, ugyanakkor nagyon szépen teljesített a kasszánál – sőt, egyfajta mérföldkővé is vált azáltal, hogy a Kampókéz lett az első olyan, az amerikai box-office lista élén nyitó produkció, amelyet afroamerikai nő rendezett. A magam részéről azt mondhatom, hogy a kezdeti elhatárolódásomat egy viszonylagosan kellemes csalódás követte, mert bár a történetvezetés alapvetően tetszett, a karakterekkel, valamint a trükkök kivitelezésének egy részével éppúgy akadtak gondjaim, ahogyan a zenével. Nem vitatom, hogy a korábban hazánkban is színpadra lépő Robert Aiki Aubrey Lowe tehetséges abban, amit csinál, tőlem azonban mindez olyannyira távol van, hogy erőfeszítései, ötletei elismerése mellett a Kampókéz ihlette munkájában szikrányinál több jót nem találok, a dallamoknak éppúgy híján van, mint a moziban megjelenő érzelmek közvetítésének.