Oculus, azaz tekintet, szem. Vegyük is szemügyre, milyen tekintetben sikerült félre ez a horrorfilm. Történetünk nagy részének helyszíne egyetlen épület, ám ezúttal nem a sokadik kísértetházas moziról van szó, mert némi – bár persze nem először felhasznált – csavarral minden bajok forrása és okozója nem egy otthon vagy egy ott élő (azaz inkább haló) szellem lesz, hanem egy tárgy. Amikor a Russell házaspár (Rory Cochrane, Katee Sackhoff) új otthonának falára felkerül egy óriási antik tükör, nem is sejtik, hogy az hamarosan végleg szétválasztja kicsiny családjukat, az események következtében pedig csak két gyerekük marad életben. Bő egy évtizeddel később az egymástól elszakított Timet (Brenton Thwaites) és testvérét, Kaylie-t (Karen Gillan) ismét összehozza a sors. A lány meggyőződése, hogy szüleik haláláért a tükör a felelős, s ezt egy kísérlettel be is szeretné bizonyítani öccsének, hogy végül együtt próbálják megsemmisíteni a megsemmisíthetetlennek tűnő tárgyat. Ám egy idő után már maguk sem tudják, hogy épp a valóságot élik-e meg, vagy csupán a tükör szemfényvesztésének áldozatai...


Mike Flanagan rendező a 2006-os, azonos című, díjnyertes rövidfilmjét dolgozta át, melynek ugyan előzménye nincs, de a misztikum kedvéért Oculus: Chapter 3 – The Man with the Plan címen is futott. A szintén a tükör gonosz erejének bebizonyításáról szóló mű egy lényegében egyszereplős, talált videós eszközökkel dolgozó produkció, ahol a nevetségesen amatőr főszereplő (aki egyébként Thwaites karakteréével majdnem azonos nevet visel) teszi komolytalanná az egész vállalkozást. A nyolc évvel későbbi, hosszabb verzióban már nem amatőrök szerepelnek, bár Rory Cochrane-nél (Az Argo-akció) szürkébb színészt bajosan lehetett volna találni, aki már a tükör hatását még nem mutató szcénákban is szinte alszik, a felesége szerepére castingolt Katee Sackhoff-fal (Csillagközi romboló, Riddick) ráadásul egy elképesztően össze nem illő párost alkotnak. Ennek első számú oka, hogy utóbbi rendszerint erős nőket játszik, egy amazon helyett ide viszont egy törékenyebb fizikumú nőre lett volna szükség. Az utódaikat alakító szereplők kiválasztása viszont sikeresnek mondható, és bár meg kell említeni, hogy Gillan és Thwaites sorsa valahogy érdektelen marad számunkra, a gyerekkori változataik tortúrája viszont sokkal jobban átélhető. Izgalmasnak azt sem nevezném, mert ugyan a két külön idősík összeszövése van annyira dicsérhető, mint a hazánkban A gonosz háza alcímmel első résznek álcázott Insidious 2-ben (amelyben ez volt az egyetlen értékelhető pont), mindvégig az a probléma, hogy az alkotás beáll az első perctől a totális középszintre, és mindvégig ott is marad: ugyan sokat ígér, de ebből semmi nem valósul meg.

Senkiért nem szorítunk, a régi testrablós filmekből ismert fénylő tekintet nem rémisztő, inkább ósdi, az pedig már a két Insidiousnél sem működött, amikor az egyes jeleneteket ellepik a túlvilágról érkezőket alakító, elmaszkírozott statiszták (itt még egy bollywoodi mozis, kackiás bajszú szívtipróra hajazó figura is akad). Míg az Insidious első része, a Démonok között vagy a Sinister okoz emlékezetesen ijesztő pillanatokat, az Oculusnak semmilyen hatása nincs. Pedig lehetett volna, mert – a helyszínnek választott, mindentől távol álló ház ellenére – a szokásos kísértetes kliséktől némileg eltávolodó stílus van belengetve, azonban az izgalmak végül teljes mértékben mellőzésre kerülnek, és a vélhetően ütősnek szánt lezárás sem mondható annak, pláne nem sokkolónak. Semmiféleképpen nem nevezném az Oculust teljes csődnek, de igazából rég éreztem ennyire, hogy elvesztegettem másfél órát egy olyan filmre, amely végül nem adott semmit.


A zenét a The Newton Brothers néven futó Andrew Grush és Taylor Stewart párosa jegyzi. Az egyébként számos hangszeren, de itt most csak gitáron és zongorán játszó duó egyelőre még áttörés előtt áll, és bár következő alkalommal már egy Bruce Willis-mozinál fognak felbukkanni, A herceg nem tűnik kihagyhatatlan dobásnak, mert az előzetes alapján valószínűleg még a mozikba sem fog eljutni (ahogy történt ez Willis Felültetve című csodájánál is, melynek szintén Newtonék a zeneszerzői). Pályájukat mindazonáltal figyelemmel kell kísérni, mert már az Adrien Brody-féle A mintatanár kifejezetten erős, érzelmes muzsikájával is bebizonyították, hogy még bármi lehet belőlük. Itt tárgyalt filmünk hatásossága sem az aláfestésen múlott.

A 2006-os Oculus zenéjét egy bizonyos Adam Johnson jegyzi, akiről sem előtte, sem azóta nem hallottunk, a rövidfilmhez pedig egy mindössze egyhangos témát „írt”. A 2013-as továbbgondolás muzsikájához Newtonék szintén ezt az elgondolást tették magukévá: ez a rendkívül mogorva, szintetikus, némileg John Carpentert is megidéző, nyugtalanító basszuslüktetés végigkíséri a teljes score-t. Olyan trackekben halljuk, mint a „Recurring Dream”, a „The Auction” vagy a „Juice Box”, rendszerint ambientes megoldásokkal keverve, ahogy a „The Mirror”-ban vagy a „Staring Eyes”-ban is. Az efféle minimalizmussal sokszor igen erős hatást lehet elérni (most is épp ez történt), hiszen James Newton Howard társaságában Hans Zimmer is ilyesmit csinált A sötét lovagnál Joker-témaként, és John Williams cápa-motívuma is csak pontosan eggyel több hangból áll, aztán mégsem kell ecsetelni hátborzongató mivoltát.


A score-ban a fenyegető ambient jelenléte a legnagyobb mértékű: a „Grotesque Cow 1”, a „The Other Woman”, a „Memories Surface”, a „Dead Plants”, a „Lightbulbs & Apples”, a „Broken Plates” vagy a „She Needs a Doctor” és társaik a jó példák erre, de a dicséretesen visszafogott elektronika szimfonikus részekkel is keveredik. Utóbbi előadásához a macedón rádió zenekara lett felkérve, akik leginkább a vonósokkal képviseltetik magukat az olyan trackekben, mint például a szép „You Promised Me” és a drámai „Seeing Things”. Jelen van egy kisebb kórus is, akik a film címét viselő, főtémának tekinthető trackben teljesedhetnek ki igazán, de felbukkannak a téma Paul Oakenfold-féle átiratában, az album végére bónuszként került „Oculus Remix”-ben is, amely szerencsére jól illeszkedik a korábbiakhoz. A Varése Sarabande gondozásában megjelent lemezt egy a filmben nem szereplő betétdal, a szintén a főtémából kiinduló, ebből adódóan a sorból hasonlóképpen ki nem lógó „Oculus of Glass” zárja, mely a mozi zeneszerzőinek és Oakenfoldnak a közös munkája, egy Greta nevű énekesnő közreműködésével.

Nagy érdeme a The Newton Brothers munkájának, hogy nem azt az utat követték vele a szerzők, amelyen a céltalan csörgés-zörgés vitatható tehetségű nagymestere, Joseph Bishara (Insidious, Démonok között) jár, mert a score, pár pillanatot leszámítva, teljes egészében hallgatható és működőképes – bár ahhoz viszont, hogy ez ebben a formában kijelenthető legyen, a mozi ismerete is szükséges. Persze a trackek nem filmzenei slágerek, ám atmoszférateremtésből jelesre vizsgázott a duó, szándékuk – mely bevallottan a feszengés és valamiféle diszkomfort érzés megteremtése volt a néző számára – sikeresnek mondható. Hogy mégis csak hat pontot érdemel a mű, abban persze nagyban közrejátszik az, hogy komoly és összetett score-ról, állakat padlóra ejtő megoldásokról azért nem beszélhetünk, ráadásul egysíkúság is jelen van, de attól még az Oculus aláfestését abszolút az értékelhető horrormuzsikák közé sorolhatjuk.