Csupán két és fél hete mutatták be, de máris rekordokat döntöget a Nintendo, a Universal Pictures, valamint az Illumination Entertainment kollaborációjaként megszületett Super Mario Bros.: A film, amely parádésan állította helyre a legismertebb platformjáték-figura hollywoodi adaptációs vonalon betöltött renoméját. Bár a produkció nem feltétlenül győzte meg a kritikusokat, a közönséget abszolút lenyűgözte, amit mi sem mutat jobban, mint hogy nem sokkal a premier után a legsikeresebb játékfeldolgozásként kezdték emlegetni, s ezzel a Marióval, illetve barátaival szemben három évtizede elkövetett, Bob Hoskins, John Leguizamo és Dennis Hopper-féle fiaskó totális ellenpontjává vált.


A Donkey Kong játék Jumpmanjéből lett Mario a nyolcvanas évek elején bukkant fel, mérhetetlen népszerűsége révén pedig a popkultúrába is beszivárgott. A különféle számítógépes játékokon túl tévésorozatokban, képregényekben, filmekben éppúgy találkozhatunk vele, mint ruházaton, használati cikkeken vagy épp játék- és plüssfigurák formájában. Az egykori vízvezeték-szerelőből nemcsak játékkarakter és a Nintendo kabalája lett, hanem szó szerint termékké vált, melyet a világ minden szegletében ismernek akkor is, ha az illető magával a programmal sohasem játszott – hasonló szimbólum tehát, mint a Star Wars vagy a Coca-Cola: ha nincs is saját tapasztalata velük valakinek, akkor is tudja, mit takarnak e szavak. Én azok közé tartozok, akik szinte csak hírből ismerik a játékot: gyerekként jobbára osztálytársak beszélgetéseiből, valamint az 576 KByte újságból követtem a karakter felemelkedését, s mindössze néhány alkalommal, játéktermi gépeken tettem kísérletet arra, hogy átkalauzoljam őt a lejtőkkel, létrákkal, hordókkal és egyéb akadályokkal övezett pályákon.

A már említett, félresikerült mozifilmmel kapcsolatban szintén szegényes ismeretekkel rendelkezem: arra emlékszem, hogy anno egyszer elcsíptem egy német adón, de hogy milyen benyomást tett rám, arról már fogalmam sincs. A hivatalos formában azóta sem elérhető Alan Silvestri-zenét viszont időnként hallgatom, mert bár érződik rajta, hogy a komponista rutinból írta, megvan a maga bája, szerethetősége. És bármennyire is vált üstökössé az új adaptáció, továbbra is a zenei vonalon ragadtam: mivel különösebb kötődésem nincs a játékhoz, nem mozgat, hogy mit hozott tető alá az eddig főként a Tini titánok, harca fel! tévésorozat, illetve mozifilm producereként ismert Aaron Horvath és Michael Jelenic, akik a karakterek hangjaira olyanokat nyertek meg, mint Chris Pratt, Anya Taylor-Joy, Jack Black és Seth Rogen. Igaz, ezt csak jelen sorok írásáig bezárólag gondolom így, és fenntartom a jogot hozzáállásom megváltoztatására, mert nemrég még a szintúgy illuminationös A Grincshez is hasonlóan álltam hozzá, ám végül mégis megnéztem.


Nálam lényegesen felkészültebb e témában a Super Mario Bros.: A film komponistája, Brian Tyler, aki így jellemezte művét: „Tisztelgés a múlt előtt, miközben újra nosztalgiát ébreszt”. Mielőtt nekiveselkedtem volna az albumnak, tudtam, hogy a szerző nem fogja kihagyni a játék zenéjére tett utalást, és örültem is, amikor felcsendült a klasszikus motívum. Tetszett ennek alkalmazása (egyebek mellett a „Level Complete”-ben), valamint azon törekvés, hogy számos régi játékhang került bevonásra („Press Start”), ám amikor egy interjúban azt nyilatkozta, hogy rendkívül aprólékos munkájának eredményeként Koji Kondo klasszikus motívumával együtt score-ja nagyjából százharminc utalást rejt, elképedtem. Tehát nemcsak a film nézése közben találkozhatunk rengeteg úgynevezett húsvéti tojással, hanem az aláfestésben is – szerényebb mértékben ugyan, de hasonló megoldáshoz folyamodott Michael Giacchino a Pókember – Nincs hazaút esetében, Danny Elfman Az Igazság Ligája kapcsán vagy épp Silvestri a Ready Player One-nál. Ám nemcsak muzikálisan tartalmaznak a trackek easter eggeket, hanem elnevezésükben is: a „Press Start” cím éppúgy a programban megjelenő feliratok egyikére utal, mint a „2 Player Game”, a „World 1-1”, a „Karts!”, a „Bonus Level” és a „Level Complete”.

A kíséreten lépten-nyomon érzékelhető Tyler kéznyoma és az a fajta zenei sokszínűség, amit képvisel: az egyik percben még elementáris erejű zenekari megmozdulásnak lehetünk fültanúi, máskor a könnyedség kerekedik felül, ami hol jazzbe, hol rockos megoldásokba, hol 8 bites vagy modernebb elektronikus megközelítésbe, esetenként pedig mély érzelmeket sugalló dallamokba torkollik („Super Mario Bros. Opus”, „King of the Koopas”, „It’s a Dog Eat Plumber World”, „Practice Makes Perfect”, „Blue Shelled” és társaik). S ezt lengi be Kondo öröksége, ami annak is köszönhető, hogy Tyler nem egyszerűen csak adaptált, hanem viszonylag szorosan együtt is működött japán származású pályatársával, valamint a játék atyjával, Shigeru Miyamotóval. „Elégedett voltam azzal, ahogyan Brian kezelte a projektet. Ő felelt a filmért. Ettől függetlenül azonban olyan mintákat küldtem át neki, melyekről úgy véltem, alkalmasak lehetnek az egyes jelenetekhez, és biztos voltam abban, hogy fel is használja majd támogatás gyanánt. Konkrét utasítást viszont nem adtam neki, inkább csak egy listát azokról a dolgokról, amelyekről úgy véltem, működhetnek a filmben, de alapvetően hagytam, hogy az irányítás az ő kezében maradjon” – nyilatkozta Kondo. „Kizárólag akkor szóltunk bele, ha valamit nem megfelelő módon használtak. Ilyenkor közbeszóltunk, és azt mondtuk: ’Ezt így kell használni’. Például a dzsungeles részeknél megkértük őket, hogy adjanak hozzá sok Donkey Kong-zenét és hangot. Szóval ilyeneket javasoltunk és kértünk, de alapvetően mindent Brianre bíztunk” – mesélte Miyamoto.


Az elismerésre méltó módon véghez vitt átemelések ellenére a muzsika fő csapásvonalát Tyler saját elképzelései teszik ki, s erről maradéktalanul meg is győződhetünk a Back Lot Music albuma révén, amely első körben digitálisan jelent meg, 2023 harmadik negyedévétől azonban bakeliten, CD-n, sőt kazettán is beszerezhető lesz. A szerző remek zenei utazásra invitál bennünket, ugyanakkor a kiadvány a hossza miatt kissé le is fáraszt. Nagyon színes műről van szó, ugyanakkor bármennyire is füleltem, az első két-három hallgatás során a vége felé már azt éreztem, hogy belefulladok, s emiatt szüneteket kellett tartanom. Míg a szintén hozzá köthető, Sikoly VI. ihlette, hasonló terjedelmű munkája esetében könnyedén vettem az akadályt, ezúttal szükségem volt némi időre ahhoz, hogy átlássam a dolgokat – annak ellenére történt mindez, hogy első perctől kezdve tetszett, amit hallottam. A kezdeti nehézségeknek azonban ma már nyoma sincs: mióta átlátom az anyagot, kellemes kikapcsolódásként, figyelemelterelő műként tekintek rá.

Kicsivel több mint tíz esztendeje született meg Tyler Lego Universe-score-ja, amely hasonló módon képes szórakoztatni. Ahogyan arra utaltam, a Super Mario Bros.: A film kísérete alapvetően kalandzene, de – az említett Lego-játékhoz hasonlóan – számtalan stílus keveredik benne, és ez a fajta sokszínűség nagyon szépen jelenik meg, a különféle műfajok nem ellenlábasai, hanem segítői egymásnak. A bohókás megoldásokkal tarkított „Plumbin’ Ain’t Easy” szintúgy remek szerzemény, mint a horrorisztikus elemeket, az úgynevezett Mickey egér-megoldásokat és a fenyegető zenekari megmozdulásokat csokorba gyűjtő „The Warp Pipe”, a könnyed kalandot sugalló „Strange New World”, a masszív zenekari előadásba torkolló „The Darklands”, a szentimentalitással átitatott „The Plumber and the Peach” vagy a nemes egyszerűséggel bulizeneként definiálható „Drivin’ Me Bananas”. Tyler éppoly otthonosan mozog a szimfonikusok és a kórus körében, mint a jazz vagy az etnikai megoldások terén, és noha saját Mario-témája („Press Start”) nem nő fel az eredetihez (persze a negyven éve a zsigereinkben élő motívumot egy csapásra utolérni képtelenség), minden variációjában csodálatosan szól, s a címszereplő fő ellenfele, Bowser zenei alteregója is („King of the Koopas”) kellően hatásos. A harmadik karaktertéma Peach hercegnőhöz kötődik, a negyedik pedig Konghoz, és e kvartett olyan trackekben fonódik össze, mint a „Platforming Princess”, a „The Adventure Begins”, a „Courting the Kongs”, a „Rumble in the Jungle”, a „Buckle Up”, illetőleg a „Fighting Tooth and Veil”. A hallottakra pedig a „Tactical Tanooki”, a „Grapple in the Big Apple”, a „Superstars”, a „Bonus Level és a „Level Complete” című szerzeményekkel teszi fel nagy rutinnal a pontot Tyler.


A Super Mario Bros.: A film aláfestése éppoly szórakoztató, mint amennyire nehéz gigantikus játékideje okán. Tény, hogy a digitális mód jelentette korlátlanság minden zenei gondolat megismertetésének teret enged (esetünkben a score mellett a Jack Black hangján megszólaló Bowser Billboard Top 100-ba bejutott „Peaches”-ét és Ali Dee „Mario Brothers Rap”-jét is megtaláljuk), de lehet, hogy a kevesebb több lenne – legalábbis a jobb vállamon üldögélő ördög szerint. A balon lévő azt suttogja, hogy jó ez így, és nem baj, ha leadom az előrendelést a duplalemezes CD-változatra. Nem vagyok megbizonyosodva arról, hogy a Super Mario Bros.: A film muzsikáját december végén az év zenéjének kiáltom majd ki, ám abban pont annyira vagyok biztos, hogy ez a legjobb, amit eddig a 2023-as felhozatalból hallottam, mint abban, hogy az új, egyre egyszerűsödő filmzenei irányvonal mellett nagyon nagy szüksége van Hollywoodnak a Brian Tyler kaliberű művészekre.