Az ügyvédes sorozatok terén évtizedeken keresztül a JAG – Becsületbeli ügyek volt az egyetlen (még ha nem is feltétlenül tekinthető a zsáner legtipikusabb példájának), amelyet becsülettel végignéztem, aztán bemutatták a Shark – Törvényszéki ragadozót, amely James Woods alakítása miatt szögezett le, az ő játéka okán tartom zseniálisnak. Az utóbbihoz hasonló, könnyedséggel átjárt megközelítésre vágyva került a látómezőmbe a Briliáns elmék, mely Aaron Korsh ötletéből indult útjára 2011 szeptemberében. Az alkotók kilenc évadot töltöttek meg a nagymenő, magabiztos, bármi áron nyerni akaró New York-i ügyvédekkel, akik hol a nem mindig egyenes úton járó ügyfeleiket, hol saját magukat igyekeztek kiszabadítani a szorult helyzetekből. A főbb szereplőket Gabriel Macht (Az ügynökség), Patrick J. Adams (A holnap legendái), Rick Hoffman (Motel), Sarah Rafferty (A Grace klinika), Gina Torres (Mátrix – Újratöltve) és a ma már sussexi hercegnéként ismert Meghan Markle alakították.

A Hardman–Prearson iroda tagjai számtalan trükköt vetnek be céljaik elérése érdekében, ám amellett, hogy némely ügyek lezárása nem feltétlenül az etikai szabályzatban leírtak szerint zajlik, a sorozat fő mozgatórugóivá nemcsak ezek, hanem a Jessica (Torres) és Harvey (Macht), illetve Harvey és Mike (Adams) közötti mester és tanítvány viszony, Louis (Hoffman) bipolaritása, Mike és Rachel (Markle) kapcsolata, valamint Donna (Rafferty) Harvey iránti plátói szerelme is váltak. Mindez az első hat évadban remekül működött, a későbbiekben azonban egyre inkább feltűnt, hogy a csapat egy része beleszürkült a produkcióba, és persze tapintható volt a forgatókönyvírók Adams és Markle karakterével kapcsolatos bizonytalansága is, hiszen a színésznő a magánéletében bekövetkezett változás miatt otthagyta a szériát, amivel Adamset is magával rántotta. A lejtmenetnek olyan vérfrissítésekkel sem sikerült gátat szabni, mint hogy megváltoztatták a vetélytársak közötti erőviszonyokat, vagy hogy Katherine Heigl, Amanda Schull (12 majom), Wendell Pierce (Förtelmes főnökök) és Dulé Hill (Az elnök emberei) közreműködésével új kulcsfigurákat vontak be.

A legtöbb tévésorozathoz hasonlóan a Briliáns elmék esetében is a főcímzene tekinthető a legemlékezetesebb zenei momentumnak. Erre a célra az Ima Robotra keresztelt formáció meglehetősen érdekes klippel párosuló „Greenback Boogie”-ját szemelték ki az alkotók, amely mellett számos rock-, pop-, soul-, illetve jazz-zenét használtak fel. Utóbbi kategóriából főként a szomorúbb, melankolikusabb darabokat válogatták be, a többi vonatkozásában pedig döntően a lazább, felhőtlen hangulatot sugárzó dalokra támaszkodtak a zenei rendezők, hisz ezekkel tudták leginkább érzékeltetni Harvey és Mike pökhendiségét, lezserségét – de természetesen ezek közül kerültek ki a szerelmi szálakat erősítő balladák is. Olyan előadók, bandák dalai váltak a produkció részévé, mint Sam Smith, Willie Davis, Gloria Lynne, Pharrell Williams, John Legend, a Coldplay, az Imagine Dragons vagy Ed Sheeran, s bár ezek értelemszerűen jobban feltűnnek a néző számára, mint a score, a Christopher Tyng által jegyzett kíséret is követel magának némi figyelmet. Vannak momentumok, amelyek az operatőri munka mellett Tyng dallamai által váltak igazán hangsúlyossá, hatásossá.


A Long Beach-i származású komponista neve olyan alkotások révén csenghet ismerősen, mint a Futurama, A narancsvidék, A csendestárs, a rebootolt Knight Rider, némely The Simpsons-videojáték, az „Into It” című szám producereként pedig Zoë Poledouris oldalán is dolgozott a Csillagközi invázión. Tyng a Briliáns elmék lezárását követően az egy évadot megélt spin-offnál, a Torres karakterére épülő Pearsonnál is közreműködött, bizonyos epizódok esetében pedig kiegészítő komponistákat is bevont a saját maga által alapított Grow Music Project kötelékéből. „A Grow Music azokról a művészekről szól, akik keményen dolgoznak, de vagy nem elegendőek az erőforrásaik, vagy nincsenek lehetőségeik arra, hogy érvényesülni tudjanak. Ehhez szakmai képviseletre van szükségük. De előadóknak is segítünk kiválasztani portfóliójuk legígéretesebb dalait, és ha kell, csalogatóbbá alakítjuk azokat. Számukra valószínűleg soha nem volt ilyen nehéz jövedelmező lemezeladást produkálni, mint manapság, éppen ezért a filmekbe és tévésorozatokba történő bekerülés kezd az ágazat stratégiájának részévé válni” – részletezte a komponista, aki ezen vállalkozással szeretné az újonc zenészeket átsegíteni mindazon nehézségeken, amelyekben pályakezdőként neki is része volt.


Az album a főcímzenével, pontosabban annak a filmhez igazított, rövidített változatával, a „Greenback Boogie (Suits Main Title Edit)”-tel indít, amely a szériában sehol máshol nem csendül fel, mivel Tyng nem ebből indult ki, hanem önálló alapokra helyezve készítette el a score-t – még a záró stáblista kedvéért sem kanyarodott vissza az Ima Robot-dalhoz. Az első három évad folyamán sok újdonság tűnik fel, a későbbiekben azonban egyre kevesebb ilyet hallani, inkább az figyelhető meg, hogy a készítők már ismert tételekhez nyúltak, igazították ki, toldották meg az aktuális vágásoknak megfelelően. Éppen ezért nem okoz hiányérzetet az, hogy a Lakeshore Records kiadványa hat évadot ölel fel, az egyórányi játékidő ugyanis minden lényeges momentumot magába foglal, teljes képet kaphatunk Tyng ide vonatkozó elképzeléseiről.

A főszereplők lazaságát egy könnyed, funkys jegyekkel átitatott téma szimbolizálja, amely sokszor tűnik fel egy-egy győzelem vagy jót sejtető trükk kidolgozása során. Az albumon először ennek csupán egy szeletét kapjuk a „Showdown” által, majd olyan trackekben teljesedik ki, mint a „Legal Minded”, a „Litt Up”, a „Pro-Sexy”, a „Motion”, valamint a végefőcím szerepét betöltő „Suitors”. Az alapvetően zongorán, ritmikus elemeken, elektronikus megoldásokon és hangmintákon alapuló aláfestés alapvetően modern megközelítésű, de az iméntiekkel a hatvanas-hetvenes évekbeli tolvajfilmek zenéiből is táplálkozik, ami remek fűszerezést biztosít neki. Ezeket hivatott ellenpontozni az a szintén gyakran felbukkanó, visszafogott, sejtelmes motívum, mely a „Suits Theme”-ben, a „She Knows”-ban, a „Hardman Returns”-ben, a „Discovery”-ben, a „War”-ban és a „Falling Apart”-ban figyelhető meg, s amelynek alapjára a komponista Hardman-témaként szokott hivatkozni. „Ezt hívom én ’cápa a vízben’ jellegű zenének, mert van egyfajta fürkésző, ketyegő bombaszerű atmoszférája, és emiatt volt az, hogy olyan sokszor használtuk a sorozatban” – mesélte a szerző. Bevallom, az első évad során a „Greenback Boogie”-n kívül alig keltette fel valami az érdeklődésemet, de miután Tyng erőteljesebben kezdte használni az előbb kiemelt trackeket, elkezdtem felfigyelni a score-ra. Ezek azok a tételek, amelyek alapján pár sorral feljebb azt a kijelentést tettem, miszerint Tyng némely jelenethez igenis sokat tett hozzá.


És ezzel gyakorlatilag mondanivalóm végéhez értem, az előző bekezdésben ugyanis minden benne van, amire fel szerettem volna hívni a figyelmet, s ami miatt úgy éreztem, érdemes lenne írni erről a korongról. Az eddig felsoroltak nemcsak azért emlékezetesek, mert folyamatosan visszatértek, hanem azért is, mert társaik már inkább az underscore kategóriába sorolhatóak, csupán árnyékai ezeknek. Nem állítom, hogy nincs jó hangulata például a „Mike & Rachel”-nek, a „Night”-nak, az „Ultimatum”-nak, a „Confrontation”-nek, a „Pearson Specter Litt”-nek vagy épp a „You're Loved & I'm Hated”-nek, de hiányzik belőlük az a kis plusz, ami által szerethetőbbekké tudnának válni. Ezek a kíséret azon elemei, melyek a sorozat alatt sem mindig tűntek fel nekem, teljességgel súlytalannak nevezhetők – ezért van, hogy a kiemelkedő pontok ellenére egy erősen középszerű munkának tartom. Ugyanakkor azt sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy a Lakeshore Records albuma ebben a formában haszontalan, felesleges kiadvány lenne, mert jólesik hallgatni Christopher Tyng művét akkor, amikor csak egy, a háttérben meghúzódó, a figyelmemet nem elvonó zenében gondolkodom munka vagy netezés mellé.