A gazdagok többsége az elitrétegben éli mindennapjait, s eközben vagy igyekeznek elkerülni az átlagembereket, vagy a sajtó révén engednek betekintést életükbe, akárcsak a celebek. A hatalmas örökséget magáénak tudó fiatal lány, Abigail (Selma Blair) a jómódúak egy harmadik, meglehetősen szűk csoportjába, a saját világukba bezárkózók közé sorolható, aki majd' két évtizede lakik a New York-i Columbus Circle-ön lévő elegáns luxuslakásban (idegen nyelvvel élve: penthouse apartmanjában) úgy, hogy mindössze két emberrel tart fenn kapcsolatot. Az egyik családja régi barátja és bizalmasa, Dr. Raymond Fontaine (Beau Bridges), a másik pedig az épület recepciósa, Klandermann (Kevin Pollak). A szenzációhajhász újságírók elől elrejtőzve élő, a külvilág eseményeiről jobbára a neten és a médián keresztül értesülő fiatal lány csak ilyen körülmények között érzi magát biztonságban. Ezen zárkózott életmódja azonban egy csapásra felbolydul, amikor nyomozás indul idős szomszédja halálával kapcsolatban, mindemellett pedig új bérlők is érkeznek a szemközti lakásba.


A George Gallo, valamint a Klandermannt alakító Pollack által készített forgatókönyvön alapuló Sose bízz a szomszédodban! című krimi-thriller idén márciusban debütált a franciaországi Beaune-i Nemzetközi Filmfesztiválon, mely egyúttal az utolsó, széles körben megtartott vetítése is volt, a 2010-ben forgatni kezdett film ugyanis nem sokkal ezután a videotékák, illetve a boltok polcain landolt. A forgalmazást nem a gyártásért felelős Oxymoron Entertainment-Blues Star Entertainment-G4 Pictures trió valamelyike vállalta magára, hanem a Universal, s az ezzel kapcsolatos egyeztetések elhúzódásának eredményeként csak idén jutott el a produkció a nézőkhöz. A vászon elkerülése azonban érthetetlen, mert egyrészt hasonló jellegű alkotások szinte minden évben felbukkannak a mozikban, másrészt Blair kisasszony, valamint az új szomszédok hölgy tagját alakító Amy Smart egyaránt nézőcsalogató jelenségnek számítottak volna.

A forgatókönyvíróként többek között az Éjszakai rohanást, a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?-at, valamint A paradicsom foglyait is jegyző Gallo direktorként eddig Chris Boardman, Andrew Gross, Graeme Revell, Robert Folk és William Olvis komponistákkal dolgozott együtt, akiket a 2009-es Szex a neten kapcsán a mostanában Alexandre Desplat-hoz hasonlóan telített határidőnaplóval rendelkező Brian Tyler követett, jelen alkotás révén pedig duplázott. Az alig több mint nyolcvanperces mozihoz a készítők olyan zenét képzeltek el, amely visszafogott, nyomasztó hangulata mellett folyamatosan képes fenntartani a nézők feszült figyelmét. Ezen elvárás eredményeként a filmes berkekben Aranykornak nevezett időszak népszerű thrillerjeinél alkalmazott megközelítéshez hasonló megoldás mellett döntöttek, s Tyler egy úgynevezett hegedűoktett formációra (melyet a felvételek során a The Verismo String Octet személyesített meg) írta score-ját, helyenként hegedűszólóval, ütősökkel, marimbával, zongorával, valamint vibrafonnal színesítve. Ezáltal olyan hangulatot teremtett, mely kitűnik a manapság már iparszerű zeneírásokra felkért hollywoodi szerzők keze alól kikerülő tucatscore-ok közül – ilyen atmoszférát napjainkban csak a kis költségvetésű vagy európai mozik alatt találunk.

A Sose bízz a szomszédodban! aláfestése már 2011 nyarára elkészült, a film forgalomba hozatalával kapcsolatos megállapodások létrejöttéig azonban kizárólag a komponista honlapján volt lehetőség néhány tétel meghallgatására. A Varése Sarabande illetékesei azonban úgy vélték, hogy a DVD-premierrel egy időben érdemes lenne egy limitált példányszámú kiadásba invesztálni, így végül ezer darab erejéig készítettek albumot Tyler szerzeményéből.


A komponista (aki életében először ezúttal a film executive producereként is kivette a részét az alkotásból) három különböző témát is írt, melyeket már az első két tétel, a "Columbus Circle Main Title" valamint a "Columbus Circle" során felsorakoztat. A legkellemesebb dallamsort egyértelműen a főszereplőnő kapta, amely zongoraszólón alapul, és legmelankolikusabb, legfájdalmasabb formájában az "Abigail's Story"-ban csendül fel, ugyanakkor rendkívül ügyesen variálgatja ezen motívumot a szerző a recepcióssal való kapcsolattartását kísérő "Klandermann" során is. A dallam kapcsán az egyetlen negatívum számomra az, hogy az első hallgatások során nehezen tudtam elvonatkoztatni "A Faun labirintusa" aláfestésének (melynek komponistája Javier Navarrete) hasonló részleteitől, valamint a szerző olyan korábbi műveitől, mint a "Vágott verzió" vagy a "Pánik" score-ja. Az egyébiránt leginkább Bernard Herrmann hasonló jellegű műveinek szellemét megidéző score-nak remek hangulatot biztosítanak a marimba, illetve vibrafon által előadott csilingelések, melyekre leginkább a "Discovery" – "Digger" duóban hárul kiemelkedő szerep. Ezen megoldás, valamint Abigail témájának vegyítésére épül az "Intricate Moves" című tétel, amely a második felétől kezdődő szakasza révén egyúttal a korong legszebb ívvel rendelkező drámai hangvételű darabjává vált.

A muzsika hallgatása közben viszonylag hamar szembetűnik, hogy szerzője a tőle megszokottakhoz képest meglehetősen szűkmarkúan bánik a dobhasználattal. Helyette többnyire rövid, mély vonóshangokat alkalmaz, s az ütősöket (egy-két kivételtől eltekintve) kizárólag a dinamikus feszültségfokozások tetőpontjai során vonja be. Ennek eredményeként válnak erőteljessé többek között az "Exit Strategy", az "Emerging", valamint az "Identity Theft" című tételek zaklatottabb részletei, illetve az album záró trackje, a "Puzzle Pieces", amely a muzsika legfontosabb pillanatait összefoglaló szvit is egyben, ahol minden vezértétel egyenlően veszi ki részét.

Feszültség, izoláció, szorongás és félelemmel átjárt izgalom: Brian Tyler szerzeményében mindaz jelen van, melyre egy ilyen alkotásnak szüksége lehet. A Sose bízz a szomszédodban! aláfestésének remek a hangulata (melyet legrövidebben úgy tudnék összefoglalni, hogy a Vágott verzió és az Isten haragja aláfestéseinek keveredése Herrmann stílusával), ugyanakkor ha nem lenne az a néhány dinamikusabb részlet, meglehetősen monoton, nehéz hallgatnivaló válna belőle, ami a hatvanpercnyi játékidőt igencsak hosszúra nyújtaná.


Jelen kompozíció kiváló példája lehetne a "kevesebb néha több" elmélet igazolásának (a szintén idén mozikba került Tegnap éjjel aláfestéséhez hasonlóan), mindemellett egyfajta színt visz az amerikai filmzenék napjainkban érvényes divatjába – mely sajnos egyre inkább érvényesül Tyler nagyobb költségvetésű alkotásokhoz készült muzsikáinál is –, s ékes példa arra, hogy a szűkebb költségvetés és a visszafogottabb történetek még mindig kellő mértékben képesek megmozgatni a szerzők fantáziáját.