„És ki állott volna ellen? / Ezren és ezren valánk, / S minden arcon, minden szemben / Rettenetes volt a láng” – írta személyes tapasztalatait Petőfi Sándor a 15-dik március, 1848 című versében a magyarok világszemléletének reformációját is megcélzó eseményről az azt követő napon. Sajnos vagy nem sajnos, jelen esetben még egy filmzenei témában is rengeteg dologról érzem azt, hogy szóvá kell tenni, mielőtt a neves költőnk tollából származó Nemzeti dal második sorát idéző Most vagy soha! történelmi akciókalandfilm aláfestésének elemzésébe kezdek. Azt hiszem, sejtem, hogy sokan mire gondolhatnak azzal kapcsolatban, ezek után mi következhet a bevezetőmben, ám itt és most a lehető leghangsúlyosabban leszögezem: egyáltalán nem szeretnék arról írni, amiről már szinte minden sajtóorgánum beszámolt és mindenki beszél. Nem járnám tehát körbe a film finanszírozási hátterét, és nem véleményezném a többek között erre is visszavezethető összetűzéseket. De még csak nem is arról magyaráznék, úgymond, bekötött szemmel, hogy ezektől, továbbá sok minden mástól függetlenül, azaz vegytisztán önmagában kellene vizsgálni e produkciót és kíséretét, ugyanis ezt nem lehet, felelősen gondolkodva nem is szabad megtenni. Sokkal inkább azt említeném meg a kritika kifejtését megelőzően, mekkora problémát okoz a politikától (jelentését nézve: a közélettől) való egyéni és társadalmi szintű viszolygásunk, valamint a szó túlmisztifikálása, továbbá az annak rossz használatából eredeztethető félreértések tengere.


A Most vagy soha! ötlete Rákay Philip producer fejéből pattant ki, majd Szente Vajk és Kis‑Szabó Márk mellett az ő forgatókönyvéből valósult meg. A Rákay és Szente felől nézve szerzői film a rendező, Lóth Balázs állítása szerint „úgy politikamentes, ahogy van”. Ez a gondolat bármennyire is őszinte, kifejtés nélkül nem állja meg a helyét. Akárhogy vesszük, már maga az alapanyag egy színtiszta közéleti esemény, amit nem tagadhatunk, és amitől nem vonatkoztathatunk el, sőt, az 1848–49‑es forradalom és szabadságharc első napja eleve a politikai jelleg márciusi ifjakban megtörténő tudatosulása és felvállalása végett válhatott naggyá. Már csak emiatt fontos lenne tisztázni, hogy egy olyan kijelentés, mint a direktoré, csupán a pártpolitikától, azon belül a jelenkoritól való elhatárolódást próbálja jelenteni. Nyugodtan lehetne, igazából kellene is hangsúlyozni, hogy a nemzeti ünnepünk történelmi hátterével foglalkozó alkotás (igazából minden film, főleg ha hasonló témájú) igenis a politika, de itt minimum Petőfi politikai gondolkodásának része! Ezt muszáj volna kimondani, mert ebből válna világossá, és ez által tűnne hitelesnek az, hogy nem csak egy didaktikus hazafisággal átitatott heroikus akciókalandfilm készítése volt a cél Petőfi nevével marketingelve. Enélkül a film a helyszínek, a díszletek, a jelmezek és a kellékek okán akármilyen mértékben igyekszik korhű látványvilágot teremteni, a cselekménye annak gyanúját kelti, hogy a megálmodói kizárólag a képsorokat indító felirat („Ahogy történt és ahogy történhetett volna”) második tagmondatára fókuszáltak.

Annak, hogy miért is kezdtem egy Petőfi‑idézettel a kritikát, három egyszerű, de bővebb kifejtésre szoruló fontos oka van. Az egyik a film koncepciójával, a másik a fogadtatásával, a harmadik pedig a politikáról mint szóról – a márciusi ifjak vezéregyéniségének szemén keresztül – alkotandó képpel kapcsolatos. Ezek – bár még mindig nem a filmzenére vonatkozó véleményemet taglalják – egyikét sem ugorhatom át, máskülönben a Most vagy soha! aláfestésére adott pontszámom indoklásában minden bizonnyal sokak számára még az sem lenne mérvadó, hogy a komponistája, Gulya Róbert munkásságát a 2007‑es Atom Nine Adventures óta követem, ismerem és a hollywoodi kortárs kollégáinak kottáira emlékeztető témaorientált stílusát rajongói szinten szeretem, továbbá a hazai szerzők között a képességeit egyenesen kuriózumnak látom, legalábbis ebben a műfajban (azaz Havasi Balázst és Péter Bencét ide nem értve). Három bekezdés erejéig tehát vissza kell még kanyarodnom a kritika legelejének hármas indoklásához, hogy az elemzést ne sajátíthassák ki a pártpolitikában gondolkodók, maximum azok, akik szerint rosszul értelmezem Petőfi általában vett eszméit, vagy ha úgy tetszik, politikáját és Gulya művét.


Először is, a Most vagy soha! készítői nemcsak főszereplővé tették a márciusi ifjak közé tartozó poétát, hanem még a film mozikba küldését is kifejezetten az ő születésének 200. évfordulójához igazították (ezt a tervet a covid hiúsította meg, egy évvel kitolva a premiert, legalábbis a hivatalos indoklás ez). Röviden fogalmazva: bár a bemutató napja nem január 1‑hez, hanem az 1848‑as forradalom kitöréséhez igazodott, az alkotás a kezdetektől fogva Petőfi‑filmként volt kezelve és reklámozva, nem pedig Március 15‑e filmként. Már csak emiatt is Petőfi szellemiségét kerestem és kívántam átérezni a zenében, illetve eszerint beszámolni arról, hogy ez miként sikerült és nem sikerült.

Másodszor, a Most vagy soha! szinte minden kritikája leginkább a jelenlegi pártpolitikai helyzetről árulkodik, ami aztán a magára hagyott kommentszekciókban csapódik le végérvényesen. Néhány cikk korrekt érvekkel alátámasztva szembesíti a film jeleneteit a történelmi tényekkel, azonban többnyire csak ezek mentén foglalkoznak Petőfi szerepével, aki így vagy a saját korszakának eseményeibe ágyazódik, vagy a miénkébe süllyed. Az előbbi talán nem probléma, az utóbbi nagyon is. Én személy szerint hiányolom konkrétan Petőfi látásmódjának elemzéseit, ha már egyszer a forgatókönyvben őt jelölték meg főhősnek, ráadásul olyannak, aki a vásznon tartalmas szónoklatok és asztaltársasági vitákba bocsátkozás helyett címszavakban beszél, illetve esernyővel kardozik. A kisiskolások fantáziáinak megfelelően nagy adag pátosszal modernizált, szentimentálisan egydimenziós Petőfi‑kép persze jogosan védhető azzal, hogy a produkció csupán egyetlen nap pillanatait foglalja magába. Itt azonban Magyarország történelmének egyik legmeghatározóbb huszonnégy órájáról van szó, melyben összesűrűsödnek Petőfi korábbi, akkori és részben az elkövetkezendő nézetei, mint ahogy a két héttel később íródott Föltámadott a tengert is megidézték a Nemzeti Múzeumnál játszódó jelenetben. E költeményen kívül és az 1847‑ben íródott Szabadság, szerelem! beültetése mellett sok másiknak az üzenetére ki lehetett volna térni, ahogy arra is, miként formálódott Petőfi szemlélete a szent világszabadság (Egy gondolat bánt engemet…), az emberjogi eszmék (A nép nevében) és a nemes ideáknak a hatalmat a nép helyett és felett gyakorlók körében elterjesztése (Dicsőséges nagyurak) hangoztatásán át az elnyomás rabságából talpra állító Nemzeti dalig. Nem beszélve a további feladatokat bátran és egyre hevesebben soroló olyan későbbi versekről, mint a Megint beszélünk s csak beszélünk… („Föl, föl, hazám, előre gyorsan, / Megállni féluton kivánsz? / Csupán meg van tágítva rajtad, / De nincs eltörve még a lánc!”), a Csatadal és az Akasszátok föl a királyokat!.

Harmadszor, meglehet, hogy ügyetlenül indult az akkor még vértelen forradalom, a márciusi ifjak mégis megfogalmaztak és elfogadtattak tizenkét, országos szintű főbb ügyet, ami csakis egyet jelenthet. Ahogy 1848. március 15-e és hatása a mindenkori közélet része, úgy még egy bármilyen, erről készült film is politikai üzenettel kell, hogy bírjon, de nem pártszínekhez, hanem – tekintettel a Nemzeti dalra – Petőfi ideológiájához igazodóan! Meg lehet tehát fosztani valódi jelentéstartalmától és szitokszóvá lehet zülleszteni a politikát, majd a néptől elidegeníteni azt, ezzel pedig megszervezni a különféle hatalmi stratégiák közt evezők hajóútjait, de „Azért a víz az úr!” Retorikája alapján Petőfi nem feltétlenül egy uszító alak, hiszen az iménti idézetéhez hasonlóan szinte soha nem a saját érdekében szól, hanem a nép, a haza és az erkölcsös emberek szavát tolmácsolja, vagy épp egy, az ő szerepétől függetlenül kialakult tarthatatlan szituációra hívja fel a figyelmet. Az utóbbira jó példa A királyokhoz („Nem lázítok, mert nincs erre szükség; / Mért ráznám meg erőszakosan / Azt a fát, amelynek a gyümölcse / Már túlérve, rothadásba’ van?”). A nép egyszerű fiának tartott rím‑, sőt eszmefaragónk a hazafiúi kötelességei mellett tudta, értette és ellátta a költői feladatait. Elég A XIX. század költőire és A magyar politikusokhozra gondolni, máris világossá válik elhivatottsága, valamint annak őszintesége, hogy – az erélyes aktivitásából következő látszat ellenére – senkinél nem tartja magát különbnek, csak máshogyan veszi ki a részét a polgárosodásban, mivel történetesen máshoz ért: a világszabadságot hirdető szónokias és hazaszeretettől fűtött íráshoz a nép nyelvén, a népről, a népnek és a népért.


Az előző három bekezdés tartalma az, amit Petőfi költészetének szeretete miatt kerestem és kívántam átélni a Most vagy soha! aláfestésén keresztül. Igen, azon keresztül, azt ugyanis filmzenerajongó lévén, plusz Gulya stílusának kedvelőjeként a filmnél előbb ismertem meg. Tulajdonképpen a Hadik, szintén Gulya által írt, önmagában felvillanyozó dallamai óta vártam, hogy hallhassam, egyúttal előre féltem attól, hogy – a zeneszerző kvalitásait ismerve sejtett – véleményemmel majd magamra maradhatok. És ez beigazolódni látszik, hisz alig találni olyan filmkritikát, melyben ne térnének ki a muzsikára is, holott ilyet közel senki nem szokott megtenni még a legnagyobb hollywoodi produkciók esetében sem. Hans Zimmer (mint a korábbi évtizedekben John Williams) talán az egyetlen kivétel, s ha már szóba került, megjegyzem: ahogy a Gladiátor modern score‑ja imádható, úgy a Most vagy soha! aláfestése sem lehet kevésbé csodálatra méltó. A kritikusok többsége és a közönség egy része teljesen érthető okokból máshogy gondolja. Kivetnivalót én is találtam benne, ám egyáltalán nem olyat, ami által a zene a filmmel együtt le tudna csúszni az IMDB‑n és a Port.hu‑n jelenleg látható közepes alatti (1,7-es, illetve 4,8-as) pontszámig. Épp ellenkezőleg, csupán olyan problémát, amilyennel még mindig határozottan tudom a Gladiátor muzsikájának szerepéhez hasonlítani. De vajon miben lehet a hiba a kézenfekvő magyarázaton, vagyis a harsány pártpolitikai csatározáson kívül?

A digitálisan megjelentetett score‑ba még bele sem kezdtem, máris szíven ütött a látvány, úgymond, petőfietlensége. Nemhogy a trackcímek, de még az album címlapja is angol nyelvű. Ez sehogyan nem passzol ahhoz a bennem élő képhez, mely szerint Petőfi a nép nyelvén írt. Ezenkívül a mű hangnemén is érződik ez az elsőre negatívumként lecsapódó hatás, plusz az, hogy bármennyire a magyar népről kíván szólni, mintha nem a magyar népnek íródott volna. A zeneszerzővel folytatott beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy a kompozíciók címadása kiadói okokra vezethető vissza (ám idővel, igaz, az értelmezésem beleerőszakolásával, én ennél többet láttam benne azáltal, hogy költőnk egyébként nemzetközi hírnévnek örvend). A muzsika erősen álomgyári patetikussága pedig azzal magyarázható, hogy a készítők a hangjegyekkel nem a történetet kívánták elmesélni, amire a szereplők közti párbeszéd a hivatott, hanem a vegyesen fiktív és valós események hangulatát, méghozzá olyan stílusban, amilyenhez a mai fül szokott. Azt, hogy ez miként sikerült, nem kijelenteni szeretném, ez nem tisztem, hisz magam is csak egyetlen ember vagyok a közönségből, de vélemény formájában tudok rá válaszolni.


Gulya a Lóthtal köttetett barátsága és az előző közös munkájuk (Pesti balhé) révén, mondhatni, vele karöltve érkezett a produkcióhoz. Az atmoszféra behatárolását a rendező temp zenék használatával oldotta meg oly módon, hogy a zeneszerző ne ismerhesse a választott motívumok szerzőit és a műveket, melyekből a kompozíciók kiválasztásra kerültek. Ez biztosíték volt arra, hogy az így iránytűvel rendelkező Gulya voltaképpen a saját stílusa szerint egyedit és ne valamilyen utánzatot alkothasson. Ez maximálisan sikerült, ugyanis az aláfestés tekintetében a Most vagy soha! abszolút az Atom Nine Adventures, a Sherlock Holmes nevében és főként a Tom Sawyer és Huckleberry Finn, A lovasíjász, valamint a Hadik triója alkotta sorba, vagyis inkább a művész munkásságába passzol, semmint egyes kritikák szerint Zimmer – eleve gyakran változó módszerekkel elkészített – muzsikái közé. Ha mindenáron hasonlítani kell a szakmabeli kortársai közül valakihez, akkor részemről kapásból Trevor Rabin (A nemzet aranya, Armageddon) neve lenne bedobva, azzal a kiegészítéssel, hogy Gulya – a kényszeres megoldásokat leszámítva – jóval kevesebbszer, illetve a rockos hangzást mellőzve higgadtabban használ elektronikát, valamint a vonósokra nagyobb hangsúlyt fektet. A Most vagy soha! zenéje persze bármilyen egyedi, Gulya művészetének megismerését jobban szolgálja, mint az ihletforrását. De vajon ez baj-e? Főként annak tükrében, hogy a magyar filmek esetében általában esélyünk sincs klasszikus értelemben vett filmzenéről beszélni és beszélgetni.

Jelenleg a score‑t illetően végre van miről diskurálni, ám a párbeszéd a premier óta érthetően egészen más témák körül forog sajnos még olyankor is, amikor a zene kerül szóba, bár erre egyrészt a produceri indíttatásból, másrészt pedig már az előzetesek alapján számítani lehetett, akármennyi és akármilyen minőségi munkaóra van beleölve. A partitúra közel fél évig készült, s minden kreatívan megtervezett motívumáról és átgondolt hangjegyéről lerí az a fajta lelkiismeretesség és szakmai elhivatottság, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A Budapest Symphony Orchestra Illényi Péter által vezényelt 65 tagjával rögzített műnek már a bő másfél órás játékideje meglepett. Ilyen kidolgozottságra végképp csak nemzetközi szinten találunk példát, ráadásul az ebben jeleskedők közül a jelenleg egyik legmeghatározóbb Lorne Balfe (Mission: Impossible – Leszámolás, Fekete Özvegy) is segédzeneszerzőkkel dolgozva tesz le az asztalra efféléket. Ettől eltekintve viszont el is gondolkodtatott a terjedelem, nem még a szerző kulisszatitka, miszerint a kiadói limitálás végett 35 tételben maximalizált megjelenésről 18 rövidebb szerzemény hiányzik. Ezt nem azért fontos megemlíteni, mert a hallgatóban hiányérzet támadhat, épp ellenkezőleg: már ebből a tengernyi muzsikából azt lehet sejteni, hogy a film a zenéjével nemhogy nem pihenteti a nézőt, még le is terheli. A Most vagy sohá!‑t a premier napján láttam, így nem mások véleménye mondatja velem azt, amiben sokakkal egyet tudok érteni. Rengetegszer elcsábulok egy epikus zene hallatán, nem véletlenül szeretem a trailerzene műfajt is, illetve nem véletlenül tudom immár a Petőfi‑film taktusait is újra meg újra elővenni, s részemről talán még hiányolni is az 53 trackes verziót, a moziban azonban fárasztó. Míg egy Hans Zimmer- vagy Two Steps From Hell-koncerten a zenéé a főszerep, addig egy filmben ennek nem így kellene lennie, ellenben arra a kérdésre, vajon baj‑e, hogy a Most vagy soha! ilyen aláfestést kapott, egyértelműen azt mondom: közel sem, sőt, ahogy említettem, végre van (legalábbis lenne) miről diskurálni.


Egyáltalán nem túlzás és még csak nem is az elemzésem önigazoló állítása azt mondani, hogy a film valódi főszereplője a muzsika, hiszen a Most vagy sohá!‑t látva minden színésznél és helyszínnél sokkal többet van jelen a vásznon. Ennek persze nem így kellene lennie, viszont erről beszéljenek a filmkritikusok, míg én filmzenehallgatói megközelítéssel innentől már csak önmagában az aláfestéssel foglalkoznék – azzal, hogy amit a jelenetek nélkül is megismerhetünk, milyen hangszereléssel és tematikával épül fel.

Az ütőhangszerek szekciójának színesítéséhez elektronikus megoldásokat alkalmazó szimfonikus mű három olyan lábon áll, melyek mindegyike a márciusi ifjakat szimbolizálja, de különféle szituációkban. Az első és legmeghatározóbb alappillére a főtéma, mely az elért és elérendő sikereket alátámasztó magasztos szerzeményekben („On Your Feet Now!”, „In the Hall of the Law”, „In the Name of the People”, „Umbrella Revolution”, „You Are the Spark”, „The Sacred Words of Freedom”, „Victory!”) hallható. A másik a sötétebb tónusú – olykor inkább autós üldözést megelevenítő – trackekben bukkan fel. Sokrétű talpalávalóként ez a fiktív karakterek („Meyer”), a kitalált események („The Raid”, „Battle of Thugs and Gentleman”, „Burn the Print Shop Down!”, „Lay Down Your Arms!”) és a gyakran harcias akcióba torkolló cselszövések („Find Him at All Costs!”, „A Poet Walks Home”, „To Buda Castle!”, „Corridors of Power”, „Assassination”, „Julia in Peril”, „Petőfi’s Last Stand”) kísérete. A harmadik pedig a fiatalosan sodró életvitel lendületes motívuma, mely a játékosan gyermeki hangvételével a film cselekményét bizonyos értelemben tét nélkülivé teszi, ugyanis a történelem végkimenetelét tudva könnyed, pajkos kalandozásra invitál („Main Title”, „En Garde!”, „Rise and Shine!”, „It Has Begun”, „Snowdrop Girl”, „To the Market”). Ellenben – a „Revolution March” és az „End Credit” tételekkel alátámasztva – a főtémával egyenértékűen ez a score legkreatívabb és legmeggyőzőbb eleme. Ez a pattogósan bohókás dallamcentrikus muzsika szól azoknál a jeleneteknél, amelyek miatt a magyar A Karib‑tenger kalózaiként is emlegetik a produkciót, ami a filmre és az aláfestés funkciójára nézve egyáltalán nem, de tisztán a zenét vizsgálva mindenképpen pozitívum. Főleg annak fényében, hogy márpedig Gulya stílusjegyei, s nem Zimmeréi vannak benne túlsúlyban, azaz nemhogy a plágium gyanúja nem merülhet fel, de még az sem, hogy egy meglévő recept alapján lett volna kikeverve.


Gulya a drámaisággal csak mellékesen hozakodik elő („Who’s With Me”, „I’m with Child”, „Lay a Trap and Wait!”, „The Colonial Government”, „The Youth of March”), bár ehhez a film nem igazán ad, holott adhatna teret, azonban a „Give Them Hell Boys!” és az abban felcsendülő taktusok fuvolán játszott szegmensét komolyabban kifejtő „Bridge to Victory or Death” némileg orvosol ezen. A Pestről Budára vonuló tömeget kísérő kompozíció Rákay dalszövegével kiegészülve source music státuszba kerül, ezzel pedig a cselekmény szerves részévé válik, egyértelműsítve azt, hogy a zenének valóban szántak színészi feladatkört is, az tehát nem a zeneszerző kénye-kedve szerint kel önálló életre, hogy aztán a filmben minden mást elnyomó túlsúlyba kerülhessen. Az „Elszállt a gólyamadár” kezdetű, népdalokra hajazó nóta bár szépen megidézi A gólya című Petőfi-verset, amely szerint a tavasz égi hírnöke jelenti az „egyetlen valót, mely egy átálmodott / szebb korból fönnmaradt”, mégis egy beszédesen ambivalens komponense az egész produkciónak, de a zenének mindenképpen. Míg a filmben a Nemzeti dal többször is elhangzik, valamint kapunk utalást a Föltámadott a tengerre és ezek mellett éneklik ezt az újonnan írt költeményt, addig a filmzene a főhősnek kikiáltott poéta témába vágó alkotásainak megzenésítési lehetőségét kiaknázatlanul hagyja. Természetesen nem egy musicalszerű megoldást hiányolok, de a hídon menetelés jelenetét látva és hallva, Rákay verse mellett vagy helyett ugyanez megtehető lett volna Petőfi valamely klasszikusával is.

Nem azért nem ejtettem eddig szót a színészekről, mert ne tartanám az objektivitás jegyében fontosnak a megemlítésüket, hanem mert a film elhibázott koncepciójának eredményeként a zene mellett sajnos mellékszereplővé válnak. Ezt támasztja alá az is, hogy az egyes karakterek saját témával nem rendelkeznek, sem a Berettyán Nándor alakította hős Petőfi, sem a Koltai‑Nagy Balázs által játszott, bátorításra vágyó Jókai Mór vagy a nőcsábászként beállított Vasvári Pál, akit Fehér Tibor formál meg. De ugyanígy járt a Horváth Lajos Ottóval életre keltett fiktív ellenforradalmár, a kvázi főgonosz, Farkasch is, akinek a névválasztása A kutyák dala és A farkasok dala verspárosra gondolva meglehetősen abszurd. Igaz, Meyer (Jászberényi Gábor) és rajta keresztül az összes gazfickó a róla elnevezett tétellel kapott egy thrillerekbe illő feszültséggel teli kompozíciót, továbbá a gyermeket váró Szendrey Júlia (Mosolygó Sára) is, akinek a vonósokra bízott motívuma az „I’m with Child”‑ban csendül fel a Petőfi iránt érzett szerelmét tükrözve.


Hiába is sorolnám a kedvenc tételeimet az albumról, magam sem kapok képet arról, amit először kerestem benne. A Pilvaxot a mókás „Main Title” olyan vidám pezsgéssel járja körbe, hogy felmerül a kérdés, mivel is lehet a filmben láttatott szintű problémája az ott összegyűlő embereknek. Ehhez az érzethez pedig émelyítő hab az eleve túl krémes csokitortán a kávékoffeintől túlpörgő ifjak önmagában tetszetős, de összességében szükségtelen kardpárbaj-imitációja, ami inspirációként arra azért tökéletes volt, hogy Gulya a főcímhez írt szerzeményét felülmúlva csillogtassa meg tehetségét. A szárnyaló „En Garde!” ihletettsége megkérdőjelezhetetlen, valamint rávilágít a komponista első számú érdeklődési területére, mely a történelmi kalandfilmek kettős világában inkább az izgalmas fikció irányába húz. Ha ez nem így lenne, akkor koncepcióját tekintve, ahogy a Hadiké, úgy ez az aláfestése sem a 2017‑es Arthur király: A kard legendája Daniel Pemberton által írt partitúrájának az alapanyag korszakától bőven elrugaszkodó elvéhez igazodna, hanem például az 1999‑es Tűzzel‑vassal című lengyel film Krzesimir Debski jegyezte muzsikájáéhoz. További trackcímfelsorolás nélkül ugyanez sugárzik a néhol leheletnyi kórussal és elektromos gitárral dúsított himnikus tételekről, valamint az akciójelenetekhez írt szerzeményekről egyaránt.

A Most vagy soha! zenéjének csupán egyetlen, de nagy hibája az, hogy másféle produkcióhoz illene. Persze azt is lehet mondani, hogy ez nem a komponista, hanem a rendező vagy a producerek mellényúlásának az eredménye. Egy ilyen kalandmuzsikának, ha 1848. március 15‑e történelmi eseményeit követi nyomon, semmiképp nem Petőfit és társait kellene kísérnie, ugyanis bármilyen színvonalú fordulatokat is vonultat fel a sztori, tét nélkülivé teszi az egyébként is ismert cselekményt. Ráadásul ebben a formában a jelenetek hiányzó eleme a társadalom azon tagjainak bemutatása, akik valamilyen oknál fogva (legyen az pesszimizmus, apátia vagy akár konzervatív elvekhez való ragaszkodás, hogy a legegyszerűbb, jelenlétet akadályozó fizikális és egyéb tényezőket meg se említsem) a forradalom első napján nem vettek részt egyik oldalon sem. Ha már Petőfi úgyis gyakran szólt a nép nevében, nyugodtan ki lehetett volna választani a tömegből két olyan minden momentumot végigjáró karaktert, mint amilyen a Titanic esetében volt Jack és Rose. Ha egy ilyen szerelmespárral történtek volna a Most vagy sohá!‑ban hellyel‑közzel ugyanolyan események, mint Petőfiékkel, akkor részemről semmi probléma nem lenne a score‑ral, és nagy valószínűséggel a filmmel sem. Mindezt félretéve a Most vagy soha! zenéjének kifejezetten nagy erénye – igaz, a Hadikéval karöltve – az, hogy behozott egy több évtizedes lemaradást a magyar filmek aláfestéseit illetően, ráadásul kecsegtetően előremutató hatással.


„Elértem, amit ember érhet el…” – írta Petőfi már 1847 őszén, mégis volt temérdek dolog, ráadásul ugyanezen versén belül megfogalmazva, amit még honpolgárként nem ért el, viszont mint tudjuk, a következő év március idusától már keményebben adott hangot neki és tett is érte. Az elemzésem ellentmondásossága egy ehhez hasonló szituációnak köszönhető (csak épp a filmzenék világában), ha arra gondolok, Gulya mit ért el eddig és mit nem, illetve mit érhet vagy érhetne el ezután – feltéve, hogy nem temeti idő előtt maga alá a mindnyájunkat hátráltató értelmetlen pártcsatározás. Hazánk egyik, ha nem a legsokoldalúbb kottaírójában még hatalmas potenciál rejlik, amivel nemzetközi szinten érdemes, idehaza meg talán kötelező lenne élni, főleg azoknak, akik fiktív sztorik, azon belül akció‑ és kalandfilmek, esetleg sci‑fik készítésében gondolkodnak. Az ilyen grandiózus léptékűen heroikus és játékos attitűddel rendelkezően fütyülhető taktusoknak ugyanis ott volna igazán helye. Gulya Róbert képességeire a róla mostanra már bizonyosan teljes képet adó referenciái ismeretében érdemes lenne azonnal lecsapni egy a történelmi filmeknél hozzá még passzolóbb alapanyaggal, mert ha most nem, akkor talán tényleg soha. Ha egy ilyen projekt megvalósulna – Petőfinek a márciusi ifjakról alkotott szavaival élve – a magyar filmzenék terén is kijelenthető lenne: „Bárkié is a dicsőség, / A hazáé a haszon!”