A Hadik cselekménye, mivel valós eseményeken alapul, megkívánja ugyan a tér- és időbeli elhelyezést, azonban komolyabb történelmi értekezésbe fogva nem volna se vége, se hossza egy a 18. századi Európában zajló háborús viszályok okait és következményeit taglaló elemzésnek. Bár ezzel közelebb kerülhetnénk a címszereplő hadvezér, Hadik András motivációinak megértéséhez, ám ezt a feladatot maga a rendező, Szikora János (A kaméliás hölgy, István, a király, Ítélet és kegyelem) is meghagyja a történelemkönyveknek, és művét elsősorban kalandfilmként kínálja. Ezáltal a Hadik legenda szintre emelt históriája egyszerre vázlatszerű a korszak ellentéteinek feltárásában, és letisztult a huszárbecsülettel járó hősi életérzés átadásában, amit a zenéje kapcsán is fontos tisztázni, mely – a későbbiekben megnevezett egyik tétel kivételével – nem a film gyengeségeit hivatott palástolni, hanem az erősségeit támogatni, így azzal egy koherens egészet alkot.


Az alkotás abból a szempontból felületes, hogy a Habsburg Birodalom magyar huszárjai számára diadalt jelentő 1757‑es hadjáratnak, az ellenséges Porosz Birodalomban fekvő Berlin megsarcolásának a legfontosabb hátteréről, a hétéves háborúról (melyet Winston Churchill az első világháborúnak nevezett) érdemi említést nem tesz, illetve az egyes uralkodók indítékait nem járja tüzetesen körbe. Továbbá nem töpreng el az egyik rövid – humorosra vett, s valójában külön filmet érdemlő – párbeszéd sokrétű lényegén sem, melyben a fiatal huszártiszt, Gvadányi József (Molnár Áron) azon kérdésére, hogy harcolt-e már huszárokkal, a szászok vezetője (Szabó Győző) nemes egyszerűséggel annyit felel: „Persze, ellenük”, mire azt a választ kapja: „Akkor most velük fog”. Ilyen ellentmondások kifejtése mentén jól ábrázolható lenne, kik, mikor, kikkel és miért léptek szövetségre, s hogy mindezt miként élték meg az egyes hadtestekben parancsokat teljesítő katonák, s milyen volt a viszonyuk a Birodalommal, illetve miként egyeztették össze a családi életükkel. Ellenben egy igencsak letisztult és követhető produkcióról van szó, hiszen az alkotók a Trill Zsolt (A martfűi rém, Szürke senkik) által megformált főszereplő, valamint az említett huszárcsíny bemutatására koncentráltak, ideértve a direktor elképzelésein túl Kis‑Szabó Márk forgatókönyvét, Győri Márk operatőri munkáját és Gulya Róbert muzsikáját – esetünkben az utóbbira kell, sőt kifejezetten érdemes is figyelnünk.

Az ötvenes‑hatvanas években Hollywood egymás után ontotta a nagyszabású filmeposzokat (a Quo Vadis?‑tól kezdve a Tízparancsolaton és a Spartacuson át A Római Birodalom bukásáig), melyek közül a Ben Hur bizonyára büszkeséggel tölti el a magyar közönséget is a budapesti születésű Rózsa Miklós Oscar‑díjjal jutalmazott aláfestésére gondolva. Nem kell azonban a tengerentúlról érkező kínálatra szorítkoznia a hazánkban történelmi filmekre vágyó nézőknek, ugyanis ebben a műfajban a magyarországi mozis és tévés felhozatal egyaránt igen jelentős és közkedvelt. Hogy ne csak a kézenfekvő példák, az Egri csillagok és A Tenkes kapitánya sorozat legyen megemlítve, a teljesség igénye nélkül sorolva ide tartozik a Rákóczi hadnagya, Az aranyember, A kőszívű ember fiai és A koppányi aga testamentuma is. Sajnálatos módon az ilyen magas színvonalon gyártott – s a lehetőségekhez képest nagy volumenű – történelmi drámák felett közel negyven éve bealkonyult. A megmaradt kereslethez és a hollywoodi kínálathoz igazodva többször is megpróbálták feltámasztani a zsánert, ám hiába találták meg a legjobb alapanyagokat, ha egyszer a korábban tökéletesen bevált receptet soha senki nem vette újra elő – így fulladhatott látványos kudarcba 1996‑ban a Honfoglalás és tavaly az Aranybulla.


A Hadik tulajdonképpen egy újabb és az eddigi próbálkozásokhoz képest minden tekintetben határozottabb kísérlet a magyar történelmi filmek renoméjának visszaállítására. Azonban nekünk nem különösebben kell taglalnunk, mennyire sikerült a produkciónak leképeznie, illetve hihetőnek éreztetnie a korabeli valóságot, mivel előttünk már sokan megtették. Mellesleg a készítők az elképzelésük szerint egyébként is inkább egy dicsőséges kalandot kívántak láttatni az 1700‑as években kialakult helyzet részletezése helyett, emiatt gyakorlatilag nem is lenne korrekt a hitelességével foglalkozni. Elemzésre marad tehát a téma romantizáltsága, ami azonban nemcsak jelen van az alkotásban, de nagy erőssége is, és ezzel tökéletesen harmonizálnak Gulya dallamai.

„Az egész úgy kezdődött, hogy hallottam róla, lesz egy nagy magyar film, a Hadik, mely azért érdekelt nagyon, mert egyrészt missziómnak érzem azt, hogy Magyarországon ismét elterjedjenek a történelmi kalandfilmek, másrészt tulajdonképpen ez a szívem csücske, tehát ez az, ami talán a legjobban megy nekem a filmzeneszerzésen belül” – nyilatkozta megkeresésünkre a komponista, miért látta fontosnak, hogy miután értesült a készülőfélben lévő filmről, felhívja a producert, Nagy Endrét. Annak ellenére, hogy Gulya nemcsak idehaza (Sherlock Holmes nevében, A lovasíjász, Pesti balhé), hanem külföldön is (Atom Nine Adventures, Tom Sawyer és Huckleberry Finn) letette a névjegyét, ezen felül lelkes elhivatottsággal érdeklődött a lehetőség iránt, megversenyeztették a zeneszerzői posztért. Ez nem azt jelenti, hogy a szakmai tudását kétségbe vonták, vagy ne hittek volna a tehetségében, hiszen a teljesebb képet adó elmondása szerint „Endre nagyon pozitívan állt már az elején a jelentkezésemhez, de egy ekkora projektnél természetesen mindenkit próba elé állítanak, és velem is ez történt. Több zeneszerzővel is írattak rá demókat. De aztán engem választottak szerencsémre” – és a filmzenerajongók szerencséjére is, a score ugyanis nemcsak a szerző munkásságának lett ékes darabja, hanem a magyar filmekhez valaha írt muzsikák között is kiemelkedőnek, sőt világszínvonalúnak számít.


A Hadik hangjegyein nem érződik a filmművészet ipari jellege, ami annak köszönhető, hogy egyrészt a komponista – tényekkel igazolhatóan – nem volt úgy hajtva, mint a huszárjelmezbe bújt színészek és a kaszkadőreik a lovaikkal. A rendelkezésre álló három hónap kényelmesen elegendőnek bizonyulva adott számára lehetőséget arra, hogy kibontakoztathassa a benne rejlő, karakteres partitúrák megalkotására vonatkozó kreativitást, arról nem is beszélve, hogy a Budapest Symphony Orchestra közreműködésével (miként a Tom Sawyer és Huckleberry Finn esetében) élő, klasszikus nagyzenekari felvételben gondolkodhatott, aminek a szerző tematikus felépítés melletti elköteleződése miatt már a Sherlock Holmes nevébennél is örültünk volna. Ezenkívül az is sokat számított, hogy az éjszakai holdfényben Berlin felé lovagló huszárok jelenetéhez írt demó rögtön elnyerte a különféle temp zenékkel felvértezett technikai rendező, Dyga Zsombor (Aranyélet, Köntörfalak) tetszését, így azt kapásból a film főtémájává léptették elő, ezzel pedig a csapásirányt hamar kijelölték. Kis túlzással erre a mentére már csak a zsinóros gombokat kellett felvarrni, míg az időkereten belül ehhez szabad kezet adtak Gulyának.

A huszárok vágtáit szemléltető heroikus kompozíció az albumon a legimpozánsabb formájában a „Get on the Horses!”-ben hallható, mely a próbavázlatát ihlető képsoroknál maradt annak ellenére is, hogy az első körben kisebb felbontásban megkapott felvételen a zeneszerző a Szalma Tamás által megformált Babochay Farkast hitte Hadiknak. A kórussal megtámogatott, fúvósok és vonósok játékát előtérbe helyező, valamint az ütősszekciót a lovas vonulásokhoz passzolva ízlésesen bevonó motívummal az élen a teljes kalandmuzsika nyugodt szívvel nevezhető a magyar A Karib‑tenger kalózainak. Ez legkevésbé sem azt jelenti, hogy lekicsinylő módon egyfajta balatoni kistestvére lenne Hans Zimmer és Klaus Badelt művének, bár a zenekarok méretét tekintve ez a megállapítás részben igaz, hanem sokkal inkább azt, hogy egy olyan hollywoodi stílusú és színvonalú score született idehaza, mely az álomgyárban forgatott produkciók aláfestéseként is egyértelműen megállná a helyét még akkor is, ha egy még nagyobb zenekarral, úgymond, testesebbé lehetne varázsolni. A teljes művet átszövi ez a felismerhető és mással össze nem téveszthető hazafias dallamsor. A huszártémaként aposztrofált kompozíció első felbukkanása Hadik színrelépésével karöltve reménysugárként csillan meg a Sziléziáért folyó harcok sejtelmes és baljóslatú felütéssel indító, majd a fenyegetettség érzékeltetésébe torkolló kíséret végén, így a „Battle of Silesia” egy tökéletes nyitány – nemcsak ahhoz, hogy a jelenetet szolgálva a cím hatásosan íródjon ki, hanem ahhoz is, hogy önmagában hallgatva egy filmzenerajongó azonnal jó helyen érezhesse magát.


Ezen a ponton külön megjegyezném, hogy amíg nem volt lehetőségem filmzenealbumokat gyűjteni, addig Rossini Tell Vilmos‑nyitányával azonosítottam a lovas vágták adta életérzést, valamint Farkas Ferencnek az Egri csillagokhoz komponált zenéjével, mihelyst megláttam a film elején lóháton érkező törökök jelenetét, továbbá a „Végvári vitézek dalá”-val, mellyel A koppányi aga testamentumában találkoztam. Később ezeket váltotta fel egy fiktív gyűjteményen belül többek között a Tarasz Bulba (Franz Waxman) „The Ride to Dubno” tétele, a Tűzzel‑vassal (Krzesimir Debsky) „Szarża jazdy polskiej” szerzeménye és az ugyaninnen megismert „Na Zielonej Ukrainie” című lengyel‑ukrán népdal. A modernebb kínálatból pedig a Szilaj, a vad völgy paripája (Hans Zimmer) „Run Free”-je és az Irány Eldorádó (John Powell, Hans Zimmer) „Save el Dorado”-ja került fel erre a listára. Ez a ritkán bővülő sor most a Hadik főtémájával gazdagodott.

A Hadik trackjei – annak köszönhetően, hogy a film kronológiáját követik – négy behatárolható cselekményláncolatra fűzhetők fel. Az első a főbb konfliktusok és a történelmi háttér minimális ismertetése mentén, a kezdő betétdal kivételével, a „Gun to the Wound”-ig tart. A második – a családi fészek bemutatásával és a Mária Terézia (Horváth Lili) új parancsával járó felkészüléssel – a „Preparation”‑ig húzódik. Ezt követi huszáros lendülettel a közel félezer kilométeres meneteléshez komponált talpalávalók szakasza, az „I Will Take Care of Hadik”‑kal bezárólag. Az utolsó etapot pedig Berlin ostroma és a történelemkönyvekből spoilerszerűen előre tudható siker ihlette. E nagyobb periódusok mindegyikében előkerül a főtéma, mely olykor a huszárok harcias hozzáállását emeli ki (a „Battle of Silesia” mellett ilyen a „Fight for the Chest”, az „I am a Hungarian Hussar”, az „Arriving in Berlin”, a „Forward with the Cannons!” és a „Berlin”), olykor pedig romantizált ábrázolással azt, hogy a vitézek, ellenséget nem ismerve, miként érezhetik nyeregben magukat (a „Get on the Horses!”‑on kívül ide tartozik a „Farewell”, az „If We Must Go”, a „Prussian Children”, a „Way Home” és a „Peacemaking and End Credit”).


Gulya művéről lerí a témaorientáltság, ami – hiába volt ehhez szükség a sztori és a képsorok adta inspirációra is – az ő egyik alapvető ismérveként már a korábbi alkotásain is észrevehető. „Ha lehet, tematikus zenét írok a filmekhez. Nagyon szeretem azt, amikor egy téma visszaköszön, mert elültet a nézőben egy érzést a főhőssel, esetleg egy mellékszereplővel, a mondanivalóval, vagy például, mint jelen esetben, a szabadságeszmével és a huszárok akcióival kapcsolatban, aztán többször is előhívva karakteresebbé tehető a látvány”. Ennek bizonyítékául az első munkáira, kiváltképp az Atom Nine Adventuresre is visszautalhatunk. Számomra egy filmzene megítélésénél a tematikus felépítés élvezi a legnagyobb prioritást, azonban sok, általam is kedvelt aláfestéssel szemben igazságtalan volna, ha csak ezért tartanám kimagaslónak a Hadik muzsikáját. Szerencsére – és a magyar filmeknél általában tapasztaltakhoz viszonyítva kellemes meglepetés gyanánt – itt többről van szó.

„Mindenképpen szerettünk volna egy ellenpontot a rengeteg csata mellé, mely egy kicsit lágyabb és nem csak a tesztoszteront pumpálja az emberbe. Kellett egy női vonal, ehhez jött egy dal. Ez tulajdonképpen Hadik tizenéves lányának egy továbbgondolt jövője, feltételezve, hogy a gyerek, aki egyébként huszár szeretne lenni, nagyjából öt év múlva, amikor már a lelkivilágát és a szemléletét is meghatározóan szerelmes valakibe, ezt énekli.” A szóban forgó „Vágtat az égen”‑t a Jégvarázs Elsájának énekhangot kölcsönző Füredi Nikolett adja elő az említett mese „Legyen hó!” slágeréhez hasonló hangulattal átitatva. Azonban ez a szám, melynek népzenei jellegű zenéjét ugyancsak Gulya írta, több mint egy promóciós anyagként kötelező kiegészítő a Hadik reklámkampányához, hiszen a hangjegyei a score‑ba gyönyörűen beépülve („Home”) a huszárt hazaváró családdal az otthon melegét árasztja. Sajnos ennek az ellenpólusnak ennyire tisztán, pontosabban így, önmagában állva nincs lehetősége további felbukkanásokra, azonban a zenei főszerepet kapó diadalmas életérzésnek így is az egyik motivációja. Főleg azoknál a pillanatoknál, ahol a női kórus bevonásra kerül, hiszen – az idealizáló film szerint – a királynőn kívül elsősorban kiért is harcolna Hadik és minden huszár, ha nem a feleségekért és a családért? Ennek a legszebb prezentációja az „If We Must Go”. A betétdalnak a filmzenealbumon elhelyezésével viszont ugyanúgy nem sikerül kibékülnöm, mint a score kizárólag digitális formában megjelenésével, ugyanis mindkettőnek máshol lenne a helye. Füredi Nikolett stáblista alatt hallható számának a mű lezárásában, a megjelenésnek pedig – annak ellenére, hogy ma már ez nem szokás – egy kézzel fogható lemezen, melyet a Gulya Róbert-szekcióban a polcomra tehetnék az Atom Nine Adventures, a Sherlock Holmes nevében, a Tom Sawyer és Huckleberry Finn, valamint A jászol hangjai (bár ez nem filmzene) CD-je mellé.


Az önálló funkciójuk miatt három tételt külön kiemelnék. Az egyik a source music szerepet is kapó „Farewell”, amelynek a trombitaszólójával Hadikot búcsúztatják a bajtársai, majd ezek a Nini Rosso „Il Silenzio”‑ját idéző hangok fokozatosan és szinte észrevétlenül kúsznak át a főtéma békés és tradicionálisan némileg kelta jellegű verziójába. A másik a mű legösszetettebb pontja, az „I Will Take Care of Hadik”. Ez az a track, mely – visszautalva a bevezetőmben említett kivételre – képes elfedni a film történelmi vonatkozású hiányosságait is. A kompozíció olyan kifinomultan didaktikus, amilyennek ebből a szempontból a filmnek kellene lennie. A mozivásznon II. Frigyest látjuk fuvolázni, ami egy ötletes döntés volt, ugyanis a porosz király valóban játszott a hangszeren, méghozzá a barokk zene egyik népszerű alakja, Johann Joachim Quantz állandó tanítványaként. Csakhogy a sietős jelenetben erről nem tesznek említést, holott az összkép egy jó értelemben véve ambivalens színezetet kaphatott volna az ellenség művészetekre fogékony uralkodójának átfogóbb bemutatásával. Egyedül az ide írt komolyzenei darab látja el egyszerre mindkét feladatot, hisz nemcsak a Berlin elfoglalásán bosszankodó császár hangulatát tükrözi, hanem a kor zenei stílusát ismertetőként használva azt is, hogy a vezér milyen kényelmes dologgal foglalkozott a parancsok kiosztása közben. Végül a „Prussian Children”‑ről jegyezném meg, hogy úgy kíséri az ellenséges területen vágtázó huszárcsapatot, hogy nemes módon Hadik és a serege legnagyobb erényének és hőstettének a fakardokkal vívó porosz gyerekek békén hagyását tekinti. Ráadásul – és ezért vált a szerzemény a személyes kedvencemmé – főként ebben fedezhető fel a komponista egyedi és kreatívan játékos dallamokra építkező stílusa, melyre először a szintén az ő közreműködésével készült Made in Hungária azon jeleneténél figyeltem fel, ahol a „Csókkirály” című örökzöld slágerrel fellépő Röné előadását félbeszakítja egy rendőrségi razzia.

A női és férfikórussal kiegészült klasszikus zenekari hangszerelés kínálta lehetőségek maximális kihasználtságán kívül érezhető az elektronikus megoldások és ezen belül az ütősök tökéletes hangzásának elérésébe fektetett energia is, melyért Gulya mellett a keverésért felelős Rédly Dénest is dicséret illeti. A már említett „Prussian Children” közepén hallható, de más kompozíciókban is elrejtett mély, visszhangzó effekt csupán egy jelentéktelenül röpke, hatásvadász kiegészítője a műnek, viszont épp ezért válik kiemelendővé. Magyar filmek esetében ugyanis ritka, hogy az ilyen instrumentális elemek az aláfestésnek kizárólag a díszítését szolgálják, sőt olykor még ennyivel sem feltétlenül találkozunk, ha betétdalokkal kerülik meg a feladatot. Legutóbb 2017‑ben a Kincsem – Hrutka Róbert által írt – zenéje sikerült a Hadikéhoz hasonlóan nívósra, azt megelőzően viszont bő tíz évet kell visszaugrani az időben ahhoz, hogy filmzenei fronton egy komponista munkáját követendő példának nevezhessük, habár a Szabadság, szerelem, valamint a Sorstalanság zenéjének alkotóitól (előbbi Nick Glennie‑Smith, utóbbi Ennio Morricone) ez a minőség még talán magától értetődő is, legalábbis nem hatott ennyire váratlannak a végeredmény színvonala. A Hadikhoz készült score hollywoodi mércével kimutatható pozitívumainak fényében pedig kijelenthető, hogy amennyiben a készülőfélben lévő Petőfi Sándor-film, a Most vagy soha aláfestése hasonlóan pazar lesz, esetleg – stílusosan fogalmazva – költőien szép, akkor az már nem fog váratlanul érni, hiszen a zeneszerzői posztját szintén Gulya tölti be, aki innentől kezdve az eddigieknél nagyobb elvárásokkal áll szemben.


A művész filmzeneszerzői munkásságában folyamatos fejlődés tapasztalható – a tematikus hozzáállást leszámítva, hiszen ez már a kezdetektől fogva megvolt benne, és szerencsére elpártolni sem szeretne tőle. Igaz, mivel eddig nem csalódtam elképzeléseiben, a Hadik aláfestésével kapcsolatban, mely az eddigi legkidolgozottabb műve, részben egy elfogult rajongó beszél belőlem. Azt azért le kell szögezni, hogy egyrészt a zenét még a film megnézése előtt, a testvérem ajánlására hallgattam meg, aki nem fanatikusa a filmzene műfajának, mégis nagyszerűnek és mással össze nem téveszthetően beazonosíthatónak találta, más szóval a véleményemmel már biztosan nem vagyok egyedül, emellett az sem szükséges a Hadik kíséretéhez, hogy a hallgató a filmzenék imádója legyen. Másrészt – és ez valamivel objektívebb nézőpont – a magyar virtus piedesztálra emelése céljából van ebben a zenében egy nagy adag hatásvadászat, mellyel hamar közös nevezőre lehet jutni, amint a történelmi aspektust elhagyva inkább a kalandok felé haladva vesszük kézbe a gyeplőt. Ha így teszünk, ami nem nehéz, akkor a Hadik kalandfilmes ihlete mentén Gulya Róbert muzsikájára ugyanannyira büszkék lehetünk, mint Rózsa Miklós világhírű művére.