James Newton Howard munkásságából a Jelek score-ját tartom etalonnak, a csupa nagybetűvel írandó, megkerülhetetlen alapműnek, ugyanakkor könnyedén felismerhető stílusjegyei közül az érzelmek átadását, mély együttérzésből fakadó zenei kinyilatkoztatásait tartom a legzseniálisabbnak. Sosem fogom elfelejteni, mennyire magával ragadott King Kong „Central Park” című tétellel aláhúzott romantikázása Naomi Wattsszal, vagy hogy milyen hatással volt rám a Véres gyémántokban Leonardo DiCaprio és Jennifer Connelly „Goodbyes”-szal támogatott búcsúja. A Legenda vagyok aláfestésének fő csapásiránya az elvesztett szerettek táplálta fájdalom és a magány tükröződése, ezáltal pedig a mű tobzódik az imént említettekhez hasonló megoldásokban – a „Scan Her Again”, a „Sam's Gone”, az „I’m Listening” és az „Epilogue” bármikor képesek kiragadni a hétköznapok zajából, a külvilágot kizárva repítenek el Howard érzelemgazdag univerzumába.


A Francis Lawrence rendezte alkotás Richard Matheson azonos című regényén alapul, melyet ezt megelőzően tévésorozatok egy-egy epizódjában (mint A Simpson család-széria A rémségek Simpson háza VIII. című része) és rövidfilmek keretén belül éppúgy feldolgoztak már, mint egész estés alkotásokban. Közülük a Charlton Heston főszereplésével 1971-ben bemutatott Az Omega embert, valamint a Will Smith közreműködésével vászonra álmodott Legenda vagyokot szokás kiemelni, ám ha valaki az ezeken túlmutatóakra is nyitott, ne hagyja ki a hatvanas évek közepén mozikba került Az utolsó ember a Földönt és a The Asylum fémjelezte Omega vagyokot Marc Dacascosszal – jó kis kontrasztok. Lawrence vállalkozását több ponton érték bírálatok, elsősorban amiatt, hogy milyen szinten változtatott az alapokon, ám mivel én a könyvet sem előtte, sem azóta nem olvastam, csak a filmélményre tudok támaszkodni, ami pozitív, a félresikerült zombikat leszámítva minden tetszett, és Smith is jó választásnak bizonyult, képes volt elvinni a hátán a produkciót.

A Legenda vagyok azzal indít, hogy Dr. Alice Krippin (Emma Thompson) bejelenti: megtalálták a rák ellenszerét, ráadásul az addig végzett klinikai kísérletek arra engednek következtetni, hogy e gyógymód mellékhatásoktól mentes, ami különösen kecsegtető hír a betegek számára. Három évvel e nyilatkozat után azonban már hatalmas totálokban tárulnak elénk a sivár városnegyedek, háztömbök, melyeket immáron a természet birtokol. Itt él a virológus Robert Neville (Smith), aki kutyája, Sam társaságában rója a kietlen utcákat, vadászik, golfozik, videotékába jár és kutatja a csodaszernek beharangozott készítmény mellékhatásaként elszabadult járványtól élőhalottá vált emberek gyógyításának lehetőségét. Mindezen felül igyekszik rádiókapcsolatot teremteni a hozzá hasonló, feltételezett túlélőkkel, még ha ennek lehetőségét egyre reménytelenebbnek is tartja.


Lawrence mozija százpercnyi játékidővel bír, Howard pedig alig valamivel kevesebb score-t rögzített a The Hollywood Studio Symphony és a The Hollywood Film Chorale közreműködésével – ebbe persze a tételalternatívák is beletartoznak, nem faltól falig tartó zenében gondolkodott. Ebből közel háromnegyed órányit jelentetett meg a Varése Sarabande, s a direktor még ennél is kevesebbet használt fel. A Legenda vagyok aláfestése remek, ugyanakkor az alkotók jobbnak látták a csenddel, az apró neszekkel, zajokkal, a természet hangjaival történő operálást, semmint a dallamokkal alátámasztást. E koncepció olyannyira előtérbe helyeződik, hogy a film első negyedében – a címet kísérő tizenöt másodperces szösszenettől eltekintve – nincs instrumentális tétel, és dalból is mindössze egyet hallhatunk, a Neville esti rutinját aláhúzó „Three Little Birds”-t Bob Marley-től. Ezt a filmzenebaráti szemmel meglehetősen elnyújtott kivárást Neville témájának csodálatosan kivitelezett bemutatása töri meg, mellyel rögvest a score bűvöletében találjuk magunkat. Ennél jobb kezdést nem is kívánhatnék Howard munkájának, éppen ezért sajnálom, hogy az albumon ennek csupán egy szelete hallható a „My Name is Robert Neville” részeként.

A zene környezeti zajokkal kiváltásának rendkívül nagy szerepe van abban, hogy átérezzük Neville üres, már-már ingerszegény hétköznapjait, amik ezzel egyetemben szigorú szabályok keretében követik egymást. Mindeközben ha fel is csendülnek Howard dallamai, azok többnyire nem egyeznek a szerző eredeti koncepciójával, számos ötletét ugyanis kihagyták vagy átrendezési céllal újravágták. A „My Name is Robert Neville”-nek – ahogyan arra az imént már utaltam – egy részére tartottak igényt, az „Evacuation”-t kihagyták, a „Darkseeker Dogs”-ot kurtítva alkalmazták, a „Sam’s Gone”-t egy visszafogottabb hangszerelésű tételre cserélték, a „Talk to Me”-t a csend váltotta, az „I’m Sorry”-t a „My Name is Robert Neville” helyettesíti, s az „Epilogue” helyébe először a környezeti hangok és az autó menetzaja, majd Marley „Redemption Song”-ja lépett. Szinte tételről tételre sorolhatnánk a módosításokat, aminek hozadékaként a filmzenealbum eltérő képet mutat a mozi alatt tapasztaltaktól. E döntések azonban jelen esetben sokkal inkább mutatják azt, hogy egy adott mű felett milyen szinten rendelkezik a megbízó, semmint a rendező elégedetlenségét. Ezt támasztja alá, hogy bár Lawrence-nek később Trevor Morris (A királyság) és Pinar Toprak (Álomország) is dolgozott, a Vizet az elefántnak, Az éhezők viadala-franchise négy etapja és a Vörös veréb esetében is Howardot vette maga mellé.


Howard az egyedüllétet trombita- és zongoraszólóval emeli ki, a szeretteinek halála révén Neville szívében keletkezett űrt pedig egy szépen felépített, kórussal támogatott zenekari előadással tükrözi. Ezek a „My Name is Robert Neville”-ben már bemutatásra is kerülnek, s később olyanok gerincévé válnak, mint az „Evacuation”, a „Scan Her Again”, a „Sam’s Gone”, az „I'm Listening”, az „I'm Sorry” és az „Epilogue”. A komponista nagymestere az ilyen hangulat megteremtésének (emiatt hasonló szimbólumként tekintek rá, mint James Hornerre, aki szintén nagyszerűen bánt ilyenkor a zongorával és a hegedűvel) az érzelmek ilyen gazdagon történő megjelenítésével azonban sajnos csak a Varése-korongon szembesülhetünk. A legfájóbb pontnak, legelhibázottabb rendezői döntésnek a „Sam’s Gone” és az „Epilogue” elhagyását tartom: amennyiben van egy kis ideje a kedves olvasónak, javaslom a hozzájuk kapcsolódó jelenetsorok velük együtt történő megtekintését, mert fantasztikus az így létrejövő összhatás.

Eddig folyamatosan csak dicsértem a score-t, s ezzel ellentmondásossá is váltak soraim a fent látható pontszámmal, ám vannak olyan részei a muzsikának, melyek nem nyerték el maradéktalanul a tetszésemet. A cselekmény negatív szereplői, a varázsszernek hitt készítmény hatására zombikká váló emberek és állatok jelentette fenyegetettséget Howard helyesen, a magatartásuknak megfelelő szintű zenekari erőszakossággal, nyerseséggel átitatott elektronikus elemekkel teremtette meg, és bár remek ellenpontjai az album egyéb részeinek (nem mellesleg kedvelem az ilyen jellegű megközelítéseket), kevésbé nyertek meg, inkább azt érzem, hogy árnyékot vetnek az értékes percekre. Ilyet hallhatunk a „Deer Hunting”, a „The Pier” és a „Reunited” második felében, a „Darkseeker Dogs”-ban, valamint a „The Jagged Edge”-ben.


A Varése Sarabandét sokszor ostoroztam annak idején rövid játékidejű albumai miatt, ám be kell vallani, a cég időnként bravúros mentőakciókat is véghez vitt. Ebbe Christopher Young Befejezetlen élet ihlette, majd kidobott zenéjének és Jerry Goldsmith hasonló utat bejárt Idővonal-muzsikájának megjelentetése éppúgy beletartozik, mint Hans Zimmer csak európai filmkópiákra került K2-score-ja vagy James Newton Howard Legenda vagyok inspirálta munkája kapcsán tett erőfeszítéseik. Mivel a stúdiónál ily módon bántak Howard munkájával, kijelenthető, hogy a film ismerete és szeretete nem szolgál mankóként, nem feltétele annak, hogy szívünkbe zárjuk az albumot. Azt pedig csak remélni tudom, hogy egyszer valaki megpróbálja majd úgy kiadni a művet, hogy az egyik lemezre az eredeti ötletek, a másikra pedig a filmverziók kerülnek, nagyon érdekes zenei utazás lenne.