Amikor véget ért a Madarak a dobozban, az első gondolatom az volt, hogy sürgősen le kell húznom az alapul szolgáló könyvet az elolvasandók listájáról. Azonban ha valóban így tennék, hibát követnék el, mert bizonyára nem Josh Malerman író okolható a megfilmesítés minőségéért, hiszen már rövidke, Ház a tó mélyén című kötetének hangulata is magába szippantott, ez alapján pedig nem hinném, hogy méltatlanul aratott volna világsikert első könyve, a Madarak a dobozban. A Netflixen debütált, Sandra Bullock főszereplésével forgatott mozgóképes átültetés azonban minden szempontból félrement.


A terhes Malorie (Bullock) rémülten tapasztalja, hogy a korábban csak a tévében látott titokzatos jelenség, mely az európai átlagemberekből tömegesen agressziót, majd öngyilkosságot vált ki, megérkezett Amerikába. Az eszüket villámgyorsan elveszítő járókelők közötti kétségbeesett menekülése során bejut egy olyan házba, ahol túlélők verődtek össze, akikkel közösen próbál meg berendezkedni a bizonytalan jövőre. Társaival hamar összerakják a képet, miszerint a kór előidézői olyan titokzatos lények, melyek megpillantásával bárkin elhatalmasodik az őrület. A ház azonban csak pillanatnyi biztonságot nyújt számukra...

A cselekményben sok lehetőség volt egy ijesztő pillanatokkal teli természetfeletti thrillerre, azonban számomra az volt a legijesztőbb pillanat, amikor ránéztem az órára, és kiderült, hogy még több mint hatvan perc hátravan az Oscar-díjas Egy jobb világot jegyző Susanne Bier filmjéből. A főszereplő és társai egy pillanatra sem válnak szimpatikussá, így sorsuk egyáltalán nem érdekelt, amin az sem segített, hogy Bullock és a cinikus beszólásokat szállító John Malkovich karaktere egyaránt szinte vállrándítással lépnek túl egy-egy számukra fontos személy elvesztésén. A párhuzamosan futó, a közeljövőben játszódó másik cselekményszálon Malorie egy egyre gyorsuló csónakkal halad egy folyón két gyerekével céltudatosan, de a lények megpillantása ellen felhelyezett szemkötőik miatt vakon, és ezt ugyanúgy életszerűtlennek tartottam, mint amikor egy erdőben úgy rohangál bekötött szemmel, hogy bár egyszer-kétszer azért elesik a miheztartás végett, egyetlen fának sem rohan neki. Ahogyan azt valamennyi kritika közölte, a lények mindvégig rejtve maradnak, aminek logikáját érteni vélem (komolytalanul akár onnan is megközelíthető a dolog, hogy ha mi, nézők pillantanánk meg őket, egyes szereplőkhöz hasonlóan kivégeznénk magunkat, és Bier csak ettől szeretett volna megkímélni bennünket), azonban a megvalósítás hiába alkalmazza a könyv koncepcióját, ami a lapokon esetleg működőképes, az mozgóképes formában már inkább csak alkotói fantáziátlanságot sugall.


A veszély közeledtekor bizonyára némi feszültséget kellett volna éreznem, azonban nem ment, aminek oka az volt, hogy a vészt csak egyre jobban kavargó levelek szemléltetik, aminek hatására eszembe jutott M. Night Shyamalan vitatható értéket képviselő Az eseménye, ahol a karakterek a szél elől próbáltak meg elfutni. További problémás pont, hogy a cselekmény akár egy-két nap alatt is játszódhatna, annyira nem érezteti semmi az eltelt öt évet egy kiíráson túl, s az úgymond posztapokaliptikus thrillerben az apokalipszisre nem sok minden utal. Bullock megpróbáltatásait is mindössze koszos körmei érzékeltetik, a színésznő arca pedig, mely nem az öregedéstől tűnik egyre furcsábbnak, mindvégig jól láthatóan ki van sminkelve, amiből az jön át, hogy számára a hitelességnél sokkal fontosabb volt az, hogy megfelelően mutasson minden egyes percben – ellentétben például Charlize Theronnal A rémben. Nem hallgatnám el, hogy a Madarak a dobozban nézői visszajelzései inkább pozitívak, ugyanakkor én a számos kizökkentő tényező miatt egy pillanatra nem bírtam átélni vagy komolyan venni, inkább csak unalmasnak, több ponton egyenesen komikusnak találtam.

Akik rendszeresen írnak filmzenei elemzéseket, mostanra bizonyára már rettegnek, amikor a Social Network – A közösségi háló Oscar-díjjal jutalmazott komponistái, Trent Reznor és Atticus Ross nevét látják feltűnni a főcímben, mert kérdéses, mit lehet még leírni stílusukról. Hiszen aláfestéseik tónusa meglehetősen hasonló, így elég nehéz érdekes jellemzést készíteni az épp aktuálisról, bár a recenzoroknak – enyhe túlzással élve – talán már elég előszedni egy korábbi írásukat, és a filmcím átírását követően rögtön kész is az "új" kritika. Igazából már én sem számítok tőlük ütős darabra, bár feltételezem annak esélyét, hogy esetleg képesek lesznek valamikor ismét meglepőt alkotni – ám sajnos ez a pillanat nem most jött el.


Mint már a páros több műve kapcsán írtuk, ők alapvetően nem a jelenetek, hanem a forgatókönyv ismeretében komponálnak, az elkészült számtalan részletet, úgynevezett cue-kat pedig utólag helyezik a rendezővel megfelelőnek vélt helyre. Ez persze még a szimfonikus zenéket jegyző kollégáiknál sem ismeretlen módszer, csak míg náluk rendszerint a szűk határidő a fő ok, és a végeredmény ennek ellenére is összetett lesz, Reznorék egyenesen sportot űznek minimalista szerzeményeiknek az adott filmtől bizonyos értelemben független megalkotásából. Vélhetően most is ez volt a módszerük, ugyanakkor már-már szokatlan, hogy ezúttal a score nem esik le a képekről, azaz nem tűnik úgy, mint korábban nem egy alkalommal, hogy a zeneszerzőknek érezhetően fogalmuk sem volt róla, a készülő kompozíció majd hová fog kerülni, épp ezért odahelyezve kissé idegenül hatott. Ráadásul most még az az érzés sem jött elő erősen bennem, hogy jelen művüket bármelyik korábbi mozijukban elhelyezhetnénk, mert senkinek nem tűnne fel a csere. Ez azonban csak a jelenetek alatt van így, a zene az albumra már sokkal bővebb formában került fel, és a hallgatása során ismét előjönnek a szokásos problémák.


"Minden kiadott soundtrackünknél azt szeretnénk, hogy egy zenei utazásként legyenek értelmezhetők, és éppúgy legyenek a filmhez kapcsolódó darabok, mint önálló művek. Komoly mennyiségű zenét és kifejezetten ide megalkotott hangot hoztunk létre a Madarak a dobozbanhoz, amelyek nagy része nem hallható az alkotás végleges változatában. Úgy döntöttünk, hogy a soundtrack e változatát mutatjuk meg, így szemléltetve azt, hogy számunkra mit jelent a film" – nyilatkozta Reznor. A kiadványt hallgatva kiderül, hogy bár a szerzeményeik ezúttal jobban megtalálták helyüket a produkcióban, a helyzet alapvetően továbbra sem változott: amit itt hallunk, ugyanúgy áttehető lenne például a szintén a duó által jegyzett A tetovált lányba, és ez fordítva is igaz. Próbaképp elindítottam az említett film lemezét, és kijelenthető, hogy már a legelső instrumentális kompozíció, a "She Reminds Me of You" is helyet kaphatott volna a Madarak a dobozban albumán. Ráadásul jó pár másikkal egyetemben, ebből pedig az szűrődik le, hogy a két alkotónak továbbra is teljesen mindegy aktuális filmjük műfaja. Az élet végül is őket igazolja, elvégre keresett komponisták, és amíg egy rendezőt nem zavarja az, hogy a thrillerje ugyanazt kapja, amit valamely kollégája a drámájához, Reznorékra mindig is szükség lesz.

A szokás szerint nem az élő hangszereket előtérbe toló score egyáltalán nem gyenge, rosszindulatúság lenne az ellenkezőjét kijelenteni. Leszámítva, hogy ezt ebben a formában már rengetegszer hallottuk a kreátoroktól, kifejezetten egyéni atmoszférával rendelkező trackek sorakoznak egymás után. Az utcai pánik kitörésekor is meglehetősen hatásosnak nevezhető az a rendkívül komótos, pár hangot ismétlő, azokat különféle ipari zenei zörejekkel feldíszítő elektronikus muzsika, mely szimplasága ellenére mesterien illusztrálja a káoszt és érezteti a láthatatlan fenyegetést, s a folyópart felől érkező támadás alkalmával is erősnek nevezhető. Azonban sajnos a film egyetlen igazán emlékezetes zenei pontjának a soundtracken "Undercurrents" néven helyet kapó motívum tekinthető – ugyan kiemelhető még a "What Isn't Anymore" is a maga futurisztikus dark szintipopjával, de csak az album vonatkozásában, mert azt nem lehet felfedezni, melyik jelenetben csendül fel. A legtöbbször kísérletező hangszőnyegeket, vészjósló neszezést, hátborzongató horroreffekteket és vad, dübörgő ütemeket hallunk, nemegyszer fémes hangzású effektekkel színesítve, így felismerhető hangszerként – az alapértelmezett szintetizátoron túl – egyedül az elektromos gitárt lehetne megnevezni. A cselekményben visszafogottan jelen van még egy melodrámai vonulat is, amit atmoszférikus alapra ültetett halk zongoraszó jellemez, egészen kellemesen: jó példa a békés pillanatokra a "Looking Forwards and Backwards", az "A Hidden Moment" vagy a "Last Thing Left". A legszínesebb szerzemény a "Close Encounters" lett, amely feszülten indul, és bár középtájt a nyugalom hangjai próbálják átvenni az irányítást, a tétel a végére a soundtrack legbrutálisabb pontjává válik.


Hiába nem mozifilmről van szó, az aláfestés megjelentetése egy pillanatig sem volt kérdéses, elvégre kiadója, a The Null Corporation alapítója Reznor. Plusz az énekes-dalszerzőnek komoly rajongótábora van, minden megmozdulását érthető módon követi nagy figyelem, bár azt azért nem tudni, hogy egy átlagos Nine Inch Nails-rajongó mennyire képes ráhangolódni a frontember és a banda egyik tagjának filmes kalandozásaira. A telefonom csengőhangja évek óta a NIN "Just Like You Imagined"-jének zúzós része az 1999-es "The Fragile" című lemezről, egyáltalán nem a filmzenéik kapcsán hallottam Reznorékról először, így nem igazán vagyok vádolható azzal, hogy távol állna tőlem az efféle muzsika, ugyanakkor az biztos, hogy mostanra kétségtelenül ráuntam.

Ellenben feltűnő, hogy amikor Ross leválik Reznortól, és egyedül (Éli könyve), netán felesége, Claudia Sarne, valamint testvére, Leopold társaságában (Megtört város, The Defiant Ones) áll elő valamivel, az sokkal izgalmasabb eredménnyel zárul, mint amikor a főnökkel társul. Az említettek sem mesefilm-aláfestések, mégsem ugyanazt a végtelenített indusztriális nihilt halljuk, mint amit legtöbbször Reznorral hoz össze. Azaz míg az Oscar-díjas duó, vitathatatlan érdemei mellett, a kiégés jeleit kezdi mutatni, Ross egyedül vagy épp a családtagokkal dolgozva érezhetően változatosságra törekszik, albumként hallgatva pedig még markánsabb a különbség Ross javára.


A Madarak a dobozbanban lényegesen kevesebb zene hallható, mint amennyi az albumra került, ahol a szerzemények ráérősen terjengős, kibővített formában vannak jelen, ami elméletben örvendetes a sok, egy-két perces kompozíciókkal teli soundtrackkel összevetve. Ugyanakkor lássuk be, hogy itt mindössze arról van szó, hogy a repetitív szerkezetnek köszönhetően válik például az "Outside" tizenkét percessé, nem pedig azért, mert annyi minden történik benne, hiszen gyakorlatilag fele akkora hosszal is ugyanazt az élményt adná, ráadásul úgy egyhangúvá sem válna. A legfanatikusabb rajongók számára viszont jó hír, hogy az albumon hallható bő egyórányi score csak a kezdet. Trent Reznort és Atticus Rosst ugyanis annyira megihlette a film, hogy még tavasszal jelentkezni fognak egy megduplázott időtartamú kiadvánnyal is. Erre én már nem leszek kíváncsi, arra viszont annál inkább, hogy mihez kezdtek a sorozatformára átültetett, még idén bemutatásra kerülő Watchmennel.