Terry Gilliamet az abszurd humor nagyágyújaként számon tartott Monty Python tagjaként ismerhettük meg. Bár már a csoport első nagy sikerében, a Monty Python Repülő Cirkusza című tévésorozatban felbukkant szereplőként, ahogy több filmjükben is, ám alapvetően direktorként tartjuk számon. A formáció mozijai közül többek közt ő volt a társrendezője a Gyalog galoppnak, önálló pályájának állomásai közt pedig a Brazil, a Münchausen báró kalandjai, A halászkirály legendája, a Félelem és reszketés Las Vegasban jelenti a kiemelkedő pontokat. Továbbá megkerülhetetlen az 1995-ös 12 majom, mellyel Gilliam nemcsak a legnagyobb anyagi sikerét érte el, de művét a legkiválóbb sci-fik közé is sorolják, s még ma, közel három évtizeddel elkészítése után is ugyanolyan hatásos, köszönhetően fordulatos történetének, illetve a színészek (Bruce Willis, a legjobb mellékszereplőként Oscar-díjra jelölt, egy Golden Globe-szobrot pedig elnyerő Brad Pitt, valamint Madeleine Stowe) triójának, mellettük pedig még olyan közreműködőket is láthatunk, mint Christopher Plummer és David Morse.


1997-re az emberiség 99 százaléka elpusztul egy járvány következtében, a megmaradtak pedig a felszín alá kényszerülnek. 2035-ben a tudósok a Bruce Willis által alakított elítéltet, Cole-t – kegyelemért cserébe – veszélyes feladattal bízzák meg: visszaküldik az időben, neki pedig a múltban kell adatokat gyűjtenie a vírusról, hogy a jövőben így lehessenek úrrá a járványon, s az emberiség visszatérhessen a felszínre. Egy hiba folytán azonban nem 1996-ba, hanem 1990-be érkezik meg, ahol letartóztatják, majd egy elmegyógyintézetbe zárják. Itt megismerkedik egy másik ápolttal (akit Pitt alakít), ez a találkozás pedig a világ sorsára is hatással lesz – csak nem pont úgy, ahogy azt az időutazó elítélt gondolná. Bár arra ébred rá, hogy a 12 Majom Hadserege nevű radikális csoport lehet a felelős az emberiség közel teljes megsemmisüléséért, úgy tűnik, a jövőt már nem változtathatja meg…

A feladat nem elsőre találta meg Gilliamet, aki így mesélt a kezdetekről: „Mire az illetékesek eljutottak  hozzám, már túl voltak a szóba jöhető rendezőkön, de senki nem akarta elkészíteni a filmet. Úgy tűnt, senki nem értette, mi is ez, miről szól, mire fókuszál, egyáltalán hogyan álljanak hozzá. Én azt szerettem benne, hogy annyi irányba elmozdul, és a jövőt úgy mutatja meg, mintha csak a DNS kettős csavarja lenne.” Willis és Pitt helyett Nick Nolte-ban és Jeff Bridgesben gondolkozott, de a stúdió nem értett vele egyet. A helyzetet az oldotta meg, hogy a Drágán add az életed!-nek és folytatásának, továbbá a Ponyvaregénynek köszönhetően ekkorra már igencsak A kategóriásnak számító Willis a szokásos gázsija töredékéért elvállalta a főszerepet, a stúdió pedig azzal is nyert, hogy a 12 majom bemutatójának közeledtével Pitt hirtelen nagy sztárrá vált az Interjú a vámpírral, a Szenvedélyek viharában és a Hetedik sikerének jóvoltából.


A szkriptet a Szárnyas fejvadász, illetve a Clint Eastwood rendezte Nincs bocsánat forgatókönyvírója, David Webb Peoples ötlötte ki felesége társaságában, alapját viszont a francia Chris Marker 1962-es rövidfilmje, a La Jetée képezi. A hazánkban A kilátóterasz címen ismert produkció egy fekete-fehér kísérleti film: pár másodpercet leszámítva csak állóképeket láthatunk benne, az értelmezést pedig narráció segíti – ennek ellenére a nézőben azért maradnak kérdések. A 12 majom mindössze az alapokat vette át a történetből, ebbe pedig nem értendő bele a Trevor Duncan által komponált, kortárs komolyzenei és filmzenei jellemzőket, illetve kórust is felvonultató műve, melynek érdekessége, hogy még a romantikus témája is nyomasztó.

Michael Kamennel háromszor, Mychael és Jeff Dannával kétszer dolgozott együtt Gilliam, a többi esetben mindig más dallamfelelőst választott. A 12 majomhoz a 2017-ben elhunyt Paul Buckmastert kérte fel, aki olyan előadók számainak létrejötténél volt jelen hangszerelőként, mint például David Bowie, Miles Davis, Elton John, Harry Nilsson, Chris Cornell, Taylor Swift vagy a Rolling Stones. Filmográfiája nem túl terjedelmes, ráadásul a 12 majom az egyetlen ismert cím rajta, hiszen ha a második legismertebbet keresnénk, az az elfeledett, Különösen veszélyes című akciómozi lenne, Keenen Ivory Wayansszal és Jon Voighttal. A Grammy-díjas Buckmastert egyik ismerőse, egyben Gilliam munkatársa ajánlotta a direktor figyelmébe, de hogy végül ki lett a 12 majom zeneszerzője, mindössze a véletlenen múlott. Gilliam már elkötelezte magát Buckmaster mellett, a pszichiátert játszó Madeleine Stowe javaslatára azonban felmerült Thomas Newman neve is, aki egy évvel korábban A remény rabjai muzsikájával bizonyított. A színésznő így emlékezett vissza: „Beszélgettünk róla, hogy Terry kit szeretne zeneszerzőnek. Én azt mondtam: „Kérlek, nézd meg ezt a Thomas Newman nevű fickót!”, ugyanis óriási rajongója voltam. Terry azt felelte, hogy már elkötelezte magát Paul Buckmaster mellett, ennek ellenére Londonba repült, ahol találkozott Newmannel, s mivel rögtön megkedvelte, nem tudta, mitévő legyen. Így hát úgy alakult, hogy a két művész között egy pénzérme feldobásával döntött.”


Amikor Buckmaster megkapta a történet szinopszisát, egyből rájött, hogy A kilátóteraszon alapul, melynek nagy rajongója volt, így lelkesen vetette magát a feladatba. Score-jának legmeghatározóbb eleme a 12 Majom Hadseregét érzékeltető főtéma lett, melynek vezérhangszere a tangóharmonikaszerű bandoneón,  és az argentin Astor Piazzolla „Suite Punta del Este: Intro” című 1982-es felvételén alapul. Öt alkalommal csendül fel a kiadványon: a „12 Monkeys Theme”-ben először, és a „12 Monkeys Theme Reprise / Giraffes and Flamingos”-ban utoljára. Egy igen jellegzetes dallamsorról van szó, mely könnyen megjegyezhető, még annak ellenére is, hogy nem az az elfütyülhető fajta. Piazzolla szerzeményét Gilliam ajánlotta Buckmaster figyelmébe azzal, hogy ilyesmit szeretne, utóbbi végül nem csupán „ilyesmit” alkotott, hanem egyenesen Piazzolla darabját dolgozta át és olvasztotta össze saját ötleteivel.

Erre így tért ki egy interjúban: „Nagyon gyakori, hogy a rendező keres egy már létező zenét, amellyel szemlélteti, milyen hatást kíván majd elérni egy adott jelenetben. A vágóval együttműködve különböző forrásokból származó muzsikákat tesznek az alkotásba, hogy lássák, hogyan működik vele. Lehet bármilyen, bárhonnan érkező zene, rögtön kiderül, működőképes-e. Ez a temp score, azaz az ideiglenes zene, amely remek ötlet, mindenki alkalmazza is, ugyanakkor megvan a hátulütője. Amikor a zeneszerzőt felkérik, az egyik dolog, amiről a rendezőt kifaggatja, hogy mennyire szeretett bele a tempbe. Ha valami olyat készítesz, ami olyan, mint a temp, akkor megkaphatod, hogy „De hiszen ez olyan, mint a temp!" Ha viszont valami eltérővel állsz elő, így kiálthatnak fel: „De hát ez nem is olyan, mint a temp!"  Olykor a rendező – vagy épp a producerek – tetszését sehogy nem tudod elnyerni. Még a legnagyobb zeneszerzők is kerültek komoly összetűzésbe a rendezőkkel; benne van a pakliban, hogy nem mindig sikerül meggyőzni a direktort és a filmes csapatot. A briliáns Jerry Goldsmitht egy nyolcvanfős nagyzenekarral rögzített score zenei felvételei közepén rúgták ki a stúdióból. Úgy tudom, hogy John Williamst, a sokszoros Oscar-nyertes zeneszerzőt, számos híres film komponistáját egyszer szintén kirúgták. A zeneiparban addig nincs is jogod magad filmzeneszerzőnek hívni, amíg nem tettek egyszer lapátra. Engem is ért már ez a kétes megtiszteltetés” – mesélte nevetve.


A mondatok mögé tekintve valószínűleg arról is szó lehet itt, hogy Gilliam és/vagy a producerek annyira ragaszkodtak Piazzolla tempként alkalmazott művéhez, hogy Buckmaster bármi hasonlóval is próbálkozott, nem tudta meggyőzni őket. Ugyan végül változott a motívum az eredeti verzióhoz képest, ez azonban nem volt olyan mértékű, hogy teljesen eredeti darabként lehessen megnevezni, aminek köszönhetően a stáblistára, a betétdalok közé felkerült a „Suite Punta del Este: Intro” is. A fentiek tehát megmutatják, hogy a temp score-hoz ragaszkodó illetékesek már 1995-ben, sőt jóval korábban is megkeseríthették egy filmzeneszerző életét.

A főtéma mellett vannak úgynevezett álomszekvenciák is, melyekhez Buckmaster egy szólóhegedű szomorkás játékát vetette be egy második motívumban. Ez alapvetően rövid, ami az egyaránt húsz másodperc körüli „Cole's Third Dream”-ből és a „Cole's Fourth Dream”-ből is egyértelmű, ám olykor nem önmagában tűnnek fel variációi, hanem olyan összevont trackek részeiként, mint a „Cole's First Dream / Volunteer Duty / Topside” vagy a „Wrong Number / Cole's Second Dream / Dormitory Spider / Twin Moons Tango”. Az öt felcsendülésből a leghosszabb a „Dreamers Awake”, melyben a szólóhegedű mellé társuló vonószenekar is gondoskodik arról, hogy meghatódva nézzük a film végi repülőteres jelenetben lezajló drámát.


Buckmaster összes többi ide írt szerzeményére (melyeket felesleges lenne részletesen felsorolni) azonban az jellemző, hogy bár részleteikben tartalmaznak élvezhető perceket, azonban rendkívül kaotikusak, jelenetfüggők. Bár a film csekély mértékben tartalmaz humoros pillanatokat is, az alaptónusa komor, a komponista pedig ennek megfelelően írta meg az általa vezényelt szimfonikus zenekar számára a trackeket. Fel-felharsanó rézfúvósok, nyugtalanító, néhol menetelő zongorafutamok, hol zaklatott, hol harsány vonósjáték, szintetizátoros kiegészítés, katonás pergődobok, erőteljes hárfás megszólalások, hegedűk húrját a vonó fa részével csapkodás (szaknyelven: col legno) – ezekkel tudom illusztrálni, Buckmaster miként tette nyomasztóvá, némileg film noiros beütésű megközelítését. Jókora kaotikusság is jelen van: a játékidő közel fele nehezen fogyasztható amiatt, mert a mű tobzódik disszonanciában és hangulati törésekben. A feszültségteremtés olyan változata ez, amit nehéz hallgatni a filmtől elkülönítve, s bár a jelenetekbe illeszkedik a maga sajátos módján, a film nézése közben nem érezzük a késztetést, hogy minél előbb meghallgassuk a score ezen részét.

Külön bekezdésben kell foglalkozni a nem Buckmaster által írtakkal, közülük elsőként a nagy karácsonyi klasszikus, a „Csendes éj” gyerekkórusos változatát hallhatjuk a filmben. Egészen különleges hangulattal látja el a szcénát, amikor Cole védőruhában bolyong a hóesésben a kihalt épületek aljában. A jelenetsor egyébként minden szempontból tökéletesen vizsgázik: feledhetetlen az épített belső díszlet és az apokalipszis érzetét átadó felhőkarcolók látványa, ahogy a felszín új urainak, a vadállatoknak a feltűnése is. Amikor Willis és Stowe egy moziban bújik meg, ahol a Szédülést vetítik épp, felcsendül Bernard Herrmann ahhoz komponált főtémája is, a vérbeli filmőrültek pedig elismerően nyugtázhatják, hogy a 12 majom több más mozzanatában is fejet hajt Alfred Hitchcock klasszikusa előtt. Az ápoltak a tévében a Santo & Johnny gitárduó 1959-es, melankolikus „Sleep Walk”-ját hallhatják egy reklám alatt (ezúttal B.J. Cole előadásában), és a Link Wray & The Wraymen ugyanazon évben keletkezett, csak kevésbé ismert „Comanche”-ja is felkerült a lemezre. Két nagy klasszikus is helyet kapott: Fats Domino „Blueberry Hill”-jét senkinek sem kell bemutatni, ahogy Louis Armstrong „What a Wonderful World”-jét sem. Utóbbi pár másodpercben már az egyik jelenetben is elhangzik (Cole szeme felcsillan, amikor meghallja az autórádióban), azonban a stáblista nyitányaként teljesedik ki, és ennek a már túlontúl ismerős számnak az örök érvényű erejét mutatja, hogy még ennyi évvel keletkezése után is képes jókora hatást kifejteni, amint az utolsó, végtelenül szomorú jelenetsor után elkezdődik.


Az „Earth Died Screaming”-gel jelen lévő Tom Waits dala viszont nyugodtan lehagyható lett volna a CD-ről. Bár érte alternatív körökben, főleg a kilencvenes években szokás volt rajongani, én eddig csupán betétdalként felhasznált darabjaival találkoztam, azokról pedig szinte minden esetben ki tudtam volna jelenteni, hogy olyan, mintha egy magányos alkoholista fel-felbüfögve kornyikálna a kocsmában. Még egy nem Buckmaster által jegyzett kompozícióról nem esett szó: Charles Olins „Vivisection”-je ugyan csak bő egyperces, erre a meditatív zongorajátékot diszkrét effektekkel ötvöző darabra viszont felkaptam a fejem, annyira hatásos – akár Michael Mann Szemtől szembenjében is elfért volna az éjszakai város aláfestéseként. Itteni jelenléte mindazonáltal rejtélyes, mert nemcsak teljesen kilóg az összképből, túl modern ide, de a filmben sem csendül fel. Úgy kapcsolható a 12 majomhoz, hogy Olins volt Buckmaster asszisztense, így talán lehetőséget kapott, hogy írjon egy saját darabot, de hogy ennek kinéztek-e helyet valamelyik jelenetben, csak végül kiszedték, vagy eleve kizárólag a lemez számára íródott, nem tudni.

2015 januárjában, a SyFy kábelcsatornán mutatták be a 12 majom tévésorozatot. Népszerűségét jelzi, hogy 2015 és 2018 között, négy évadon át, 47 részt forgattak le belőle, az alaptörténetet átvéve, így abban is John Cole az időutazó, akit Aaron Stanford (Sziklák szeme, X-Men: Az ellenállás vége) személyesít meg. Az első két évadhoz Trevor Rabin és Paul Linford (utóbbi olyan filmeknél segédkezett kollégájának, mint az Armageddon vagy A nemzet aranya) komponált egy feledhető munkát, a harmadikhoz és a negyedikhez Stephen Barton viszont lényegesen értékesebb szerzeményeket álmodott meg. A mozifilm és a tévésorozat zeneileg teljesen külön lett kezelve, egyik szerző sem kapta feladatul az 1995-ös muzsika megidézését. Ezt meg is lehet érteni, mert a drámai kompozíciókat felesleges is lett volna, hiszen nem köthetők annyira erősen a filmhez, mint a főtéma, utóbbi viszont a bandoneónos előadással erősen kilógott volna egy mai modern aláfestésből.


A produkció egyik erőssége kétségtelenül a főtéma, mely a film nézőinek képes örökre beleégni a hallójárataiba, ezer más főtéma közül is egyből felismerhető, bár az albumon a viszonylag gyakori feltűnése azért kissé zavaró. Az álomtéma is maradandó, a „Dreamers Awake”-beli formájának a filmzenetörténelem legszebbjei között a helye, ahogy a betétdalok majdnem mindegyike is kiváló, az adott jelenethez jól illeszkedő. A további szerzemények azonban gyakorlatilag egytől egyig zavarosak, az egyfajta zenei olvasztótégelynek is tekinthető soundtrack egyben történő hallgatása így csak a 12 majom rajongói számára lehet élvezetes időtöltés, a többiek inkább csak a kedvenceiket hallgathatják róla. Paul Buckmaster sosem vált keresett filmzeneszerzővé (talán nem is akart), ennek okát pedig a pozitívumok ellenére itt éppúgy hallani, mint második legismertebb filmje, a Különösen veszélyes érdekes színfoltnak tekinthető, de bárki számára könnyen befogadhatónak szintén nem nevezhető score-jában.