Megtévesztő lenne a Dűne filmzenéjével foglalkozó jelen írást egy „az előző rész tartalmából” kezdetű bevezetővel indítani annak fényében, hogy a Frank Herbert regényét két etapban feldolgozó sci‑fi második darabja hamarosan mozikba kerül. Valamiképpen mégis szeretnék visszautalni a Denis Villeneuve rendezte 2021‑es produkció aláfestéséhez tartozó The Dune Sketchbook elemzésére, mely inkább szólt Hans Zimmerről (és arról, milyen oldalról, hogyan és miért úgy közelítette meg a gyerekkori kedvenc olvasmányának hangulatvilágát), semmint magáról az Oscar‑díjjal jutalmazott zenének a jelenetek alatt betöltött szerepéről. Persze nyomós okai vannak annak, miért a vázlatokat tartalmazó kiadvány lett elsőként górcső alá véve, ezért a megkerülhetetlen Sketchbookról és a jelentőségéről még sok szót fogok ejteni, azonban a könyvadaptáció történetének bemutatását mellőzöm, mivel az 1965‑ig nyúló, viszonylag átfogó ismertetése az említett korábbi kritikába bele lett szőve. Az eredeti filmzenealbumhoz tartozó gondolatok tehát a Sketchbook elemzésénél olvashatókkal teljesek – ugyanúgy, ahogy Zimmernek a Dűnéről alkotott elképzelése is a szóban forgó két, egymástól nem elkülöníthető mű összevetésével értelmezhető igazán.


A művész hivatalos zenei képzés nélkül úgy vált szinte már a pályája legelején Hollywood élvonalbeli komponistájává, hogy a könnyűzenei new wave vonalról érkezve az ott autodidakta módon megszerzett tudására támaszkodott, így – Danny Elfmannel karöltve – nevezhetjük akár a szakmája különcének is. Ám míg Tim Burton leggyakrabban foglalkoztatott dallamfelelőse hamar ráérzett a megszokott és jól bevált szimfonikus irányra, addig német kollégája máshogy állt ehhez, ugyanis legodaadóbban mindig a saját elképzelései tökélyre fejlesztésével foglalkozott. Ha csak annyiról lenne szó, hogy az Esőember Oscar‑díjra jelölt muzsikájától kezdve a vígjátékok és az akciófilmek kilencvenes éveket meghatározó reneszánsza miatt lett folyamatos igény Zimmer (és az általa alapított Remote Control társulat tanítványai) szintetizátoralapú paneljeire, akkor azt is mondhatnánk, hogy csupán kitartó üzleti érzéke és szerencséje volt, hiszen a szimfonikus megközelítés egyeduralkodó maradt az ő – eleinte izgalmas – innovációival szemben. Ennél azonban jóval többről van szó.

Az évek során Zimmernek a kezdeteknél szembeötlő sajátos stílusa egy máig megmaradt látnoki képességnek bizonyult, ugyanis miután kiaknázza az általa felkutatott, aktuálisan adott lehetőségeket, mindig valami új után néz, s így a műfajt fejlődésben tartva, az alkalmazhatóság terén időnként forradalmasítja a filmzeneszerzést. Nem véletlenül tud a mozgóképek szolgálatában álló művészeti ággal rockbandákat megszégyenítő show-elemekkel, látvánnyal, hangzással, sőt, egyáltalán széles körben érdeklődésre számot tartó repertoárral felvértezett koncerteket adni, méghozzá évente rendezett turnékon. Ennek jelei tetten érhetők a Sketchbookon és megálmodója ihletettségén, mely – a papírformát már 2020‑ban borítva – erősebb volt annál a késztetésnél, hogy tovább legyen gazdagítva az álomgyár egyik legötletesebb elképzelésekkel dolgozó rendező‑zeneszerző kollaborációjának filmográfiája Christopher Nolan blockbustere, a Tenet kíséretével.


Két fő oka van annak, hogy e sokrétű sci‑fi atmoszférateremtő szempontból igen erős muzsikájának elemzéséhez elsőként a Skechbookot választottam. Az első és legfontosabb az, hogy Villeneuve felkérését Zimmer elsősorban nem a film végett vállalta el, hanem a témát adó könyv miatt, melyet az egyik kedvenc olvasmányélményének vall. Ebből a rajongásból kifolyólag a munkát már a forgatás idején megkezdte, és azzal párhuzamosan haladt, így az utómunkálatok idejére már szinte teljesen kész anyagot, további szerzők (Andrew Kawczynski, David Fleming, Steve Mazzaro és Steven Doar) segítségével, valamint zenei szerkesztők bevonásával, valójában kis túlzással csak szétosztotta a jelenetek alatt. Ez persze nem probléma, sokszor történnek ilyen utólagos variálások, azonban a Dűne idegen bolygót láttató aláfestése akár akkor is megszülethetett volna, és teljes értékű lenne, ha a regény vászonra adaptálása meg sem történik – más szóval a Zimmer eredeti elképzeléseivel született mű elemzéséhez nincs szükség a filmre. A másik ok az iméntinél gyakorlatiasabb. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a Sketchbook a soundtracknél két héttel hamarabb jelent meg, ami nem szimplán a várakozás fokozását szolgálta, ahogy ez a „Paul’s Dream” tétellel történt, mely még előbb, három hónappal korábban vált nyilvánossá. Főként nem marketingfogás, mint amilyennek a digitális formában elérhető The Art and Soul of Dune érződik, hanem jelzése annak, hogy Zimmer eredeti elképzelései a szokásosnál fontosabbak és nagyratörőbbek, hisz túllépnek azon a feladaton (talán meg is kerülik azt), hogy egy kompozíciónak elsőként a film jelenetei alatt kell helytállnia.

A Sketchbook valódi érdeme az a páratlanul kreatív, mégis részben elhibázott koncepció, hogy egy távoli galaxis sosem látott planétája a zene nyelvén olyan módszerekkel legyen megjelenítve, melyben – Zimmert újra idézve – „amit hallasz, az nem az, amit látsz”. Ez egy zseniális és a Sketchbookkal többszörösen körbejárt, nagyszerűen bemutatott és technikailag kiválóan használt elképzelés, ám ha arra gondolunk, hogy maga a film is emberi karaktereket vonultat fel az univerzum tőlünk idegen szegletén, akkor tulajdonképpen felesleges az arra irányuló törekvés is, hogy egy hangszer hangja a sajátja helyett egy másik hangszer hangjának a torzításával legyen imitálva. Bár ez egy bámulatos ötlet, a kivitelezése pedig hangmérnöki szempontból roppant érdekes, a jelentősége mégis elhanyagolható, a megvalósítása pedig felesleges, hiszen Zimmer épp azt érte el. hogy amit hallunk, arról úgy tűnik, mintha az lenne, amit látunk, azaz amit hallunk, lehetne akár az is, amit látunk.


Míg Zimmer minden energiáját a technikai bravúr megvalósításába fektette, addig az érzelmek földi tolmácsolására csekély mértékben koncentrált. A galaktikus távolság szembeötlő, az események is szépen bele vannak ágyazva a rideg miliőbe, ám a karakterek belső vívódásaiból alig jön át bármi is. Ahhoz, hogy ne csak befogadni lehessen az Arrakison uralkodó hangulatot, hanem át is érezni, ahhoz a Földön élő hallgatóság számára az itt beszélt zenei nyelven kellene mesélni róla, ahogyan John Williams is tette a Star Wars‑franchise esetében, de hogy ne menjünk ennyire messzire: ahogyan maga Zimmer tette a Csillagok között aláfestésével. A komponista közlendője ennek mellőzésével vált megosztóvá, akármilyen kreatív és koncepcionálisan logikus a hangszerelés, a felvétel, illetve a keverés. A Dűne score‑jának elemzésével tehát egyáltalán nem célom sem lehúzni Zimmer munkáját, melyben az ihletettségét és az ahhoz való hozzáállását eleve én is nagyra tartom, sem pedig magasztalni. Sokkal inkább azt próbálom megérteni, miért megosztó a muzsika megítélése (ahogy ez a filmre is igaznak látszik), továbbá kifejteni, hogy miben látom a közönség széthúzásának okait. Kitérhetnék még akár arra is, hogy a hétpontos értékelésem egyáltalán nem releváns (sem a Sketchbooknál, sem itt), ugyanis a kritikához tartozó ezen információ csupán a kötött formaiságból adódik. Jelen esetben a pontozás nem egy klasszikus értelemben vett értékítélet, hiába hat annak, hanem egy támpont a zene fogadtatására vonatkozóan. A Dűne megosztó – de még így is a pozitív megítélésű irányba terelő – hatása nyilvánvaló.

Továbbra is tartom mindazt, amit előző kritikámban írtam, miszerint Zimmer Dűne-muzsikája objektív mércével nézve oly tisztán mérhető, egyúttal maximálisan elismerhető, ennek okán tíz ponttal is jutalmazható, ám eközben érzelmileg meg abszolút lehetetlen dűlőre jutni vele, így részemről akár öt pontig is elmerészkednék. Az utóbbi kijelentéssel azonban ugyanolyan szubjektív véleményt formálnék, mint amilyet pontozás nélkül maga Villeneuve is tett azzal, ahogyan meghatározta a Zimmer által eredetileg megálmodott kompozíciók egyes szegmenseinek funkcióját. A soundtrack ugyan sokkal hűbb a filmhez, viszont hogy a szerzőben milyen ihlet munkálkodott az alkotáskor, ahhoz a Sketchbook nemcsak közelebb áll, hanem annak egy az egyben a terméke. Olyan produktum, melyet bár nem sikerült megkedvelnem, de felfedeztem benne azt az egyedi – és mint az Eredet esetében, most is a mű egészét átfogóan érintő – kreativitást, amivel a komponista igazából mindig rendelkezett.


Természetesen a soundtrack nem rosszabb csak azért, mert a bő százpercnyi játékidőt adó formabontó vázlattételek visszafogott kivonatának hat, ráadásul az összehasonlításban ellenpontként mellette szól, hogy Zimmer szerzeményeit a Sketchbookénál nagyobb kohéziós erő tartja össze, pusztán mentes az olyan kiteljesedő tételektől, mint például a „Song of the Sisters”, a „House Atreides” vagy a „Paul’s Dream”. Az említett trackek ugyan vázlatnak vannak nevezve, de nem azért, mert kísérletezések volnának, hanem mert a filmben nem vagy nem így kerültek felhasználásra (bár a stáblista második felében a Sketchbook „Grains of Sand”‑ja hallható), miközben Zimmer téma iránti megszállott rajongása itt a felszínre tör, nem csak alatta kúszik, mint a filmzenealbum esetében.

A soundtracken lévő szerzemények arab világzenét idéző hangszerelésére ugyanaz vonatkozik, mint a Sketchbook tételeiére, ezzel tehát újat nem mondanék, emiatt itt csak a trackeket egymással összekötő motívumok szerepét mutatnám be, már csak azért is, mert ebben nyer valódi és igen találó értelmet az egész alkotáson hullámszerűen végigvonuló téma. A Sketchbookon a történet fiatal főhőse, Paul Atreides álmának titulált kompozíció a filmzenealbumon a sivatagos Arrakis ökológiáját hivatott prezentálni. A látszólag álló dűnék a természet törvényei szerint folyamatos mozgásban vannak, és nem csupán akkor, amikor a bioszféra erői közé tartozó homokférgek a felszín alatt kúszva fodrozzák a finomszemcsés talajt. A tekintélyt parancsoló látvány fenségességét a baljóslatú „Ripples in the Sand” elektronikus hangjegyei a fauna és a világ működése iránti alázattal foglalják össze. Ez a grandiózusság abban érhető tetten, hogy bár nem egy szokásos értelemben vett főtémáról beszélünk, hiszen Zimmer ezt Paul visszatérő álmaihoz kapcsolódóan írta, a kompozíció mégis akként viselkedik a filmben való szerepeltetései által. A fremenek sivatagbolygójának láthatatlanul lassú hullámzását – Herbert regényéhez passzolóan – az aláfestés egyenértékűen kezeli a tengerek és az óceánok tajtékzó mozgásával. Erre bizonyíték a soundtrack rövid, de leghatásosabban felépített tétele, a „Leaving Caladan”, mely még az Atreidesek víz borította planétáján csendül fel, s igen szemléletes hasonlatként működve válik az Arrakistól távol is kifejezetten annak kietlen vidékeihez tartozóvá. A Dűne‑motívum a további felbukkanásaival szintén a galaxisban értékes fűszer egyedüli otthonára utal, és végső soron ezért jelenik meg az eredeti rendeltetése szerint Paul álmaiban („Visions of Chani”), továbbá annál a beszélgetésnél is, melyet a fiú az apjával még a Caladanon folytat a kiválasztottságáról („Herald of the Change”). A motívum az albumot átölelő kohéziós szerepét tekintve akkor lép elő egyértelműen vezértéma gyanánt, amikor a cselekmény az Arrakison játszódik („Sanctuary”, „My Road Leads into the Desert”).


A főtéma mellett a szélfútta porszemek látványát keltő, üvegszerűen csörgő fűszer-motívum funkciója ugyancsak átgondolt és sokrétű. Része Paul sorslátomásainak („Dreams of Arrakis”), bemutatja a Dűne fővárosát („Arrakeen”, „Night on Arrakis”) és a fremen nép sivataghoz alkalmazkodását („Stillsuits”). Különösen beszédes, hogy ez a téma épp egy homokvihart kísérő akciótételben, a „Sandstorm”‑ban teljesedik ki. A Csillagok között „Coward” tételének végére hajazó track a Sketchbookon található „I See You in My Dreams”‑ből nőtte ki magát, azonban Paul álmain belül itt már nem csupán az Arrakis jelenik meg, hanem a fűszer és annak ökológiai szerepe is, valamint a fremenek, s közülük Chani. A narratív szempontból jelentős szerzemény abban a jelenetben kapott kiemelt helyet, melyben elhangzik a Dűne egyik legfontosabb, az élet összefüggéseivel kapcsolatos üzenete, a kompozíció pedig erre építve kezeli egy egységként a homokot és a fűszert.

Paul álmaihoz az Arrakison és a fűszeren kívül tartozik még egy, az előzőektől – zenei megközelítésben is – eltérő, fontos látomás. Ez nem más, mint a Kwisatz Haderach prófécia egy olyan férfiról, aki minden idősíkot egyszerre képes látni. Mivel a misztikus jóslat szoros kapcsolatban van a kizárólag nőkből álló Bene Gesserittel, ezért ahogy e rend tagjai a Hangot használják mások elméjének irányítására (mint a Star Wars univerzumában a jedik az Erőt), úgy Zimmer is énekesnők bevonásával teszi nyomatékossá, kik a történet valódi irányítói. Az emberi hangnak a Sketchbookon tulajdonított főszerep a vokális suttogástól kezdve a torokéneklésen át az üvöltő előadásmódig bezárólag eléggé szerteágazó, és valamilyen formában a filmzenealbumon is végig jelen van („Bene Gesserit”, „Gom Jabbar”, „Ripples in the Sand”, „Holy War”, „Premonition”), ám itt már nem érződik a teljes művet összetartó vezérelvnek. Míg a komponista a koncertjein is az érces hangú Loire Cutlerrel együtt meséli el a Dűne lényegét, addig a soundtrack ezen szegmense a főtéma alárendeltje még úgy is, hogy a zárótételben egyensúlyba kerül vele.


A Dűne aláfestését hallgatva elénk tárul egy idegen világ. Láthatjuk a sivatagot, a homokférgeket, a főhős álmait. A zenéről azt érezni, hogy nem itt készült, és ez passzol az alapanyaghoz. Zimmer tehát ebből a szempontból újfent egy meglepően jól sikerült alkotással rukkolt elő. Mitől lett mégis megosztó? És miért nem sikerül megszeretnem? Számomra kézenfekvő a Dűne score‑ját összevetni a Csillagok közöttével, ugyanis kezdetben az is hasonlóan ambivalens élményt nyújtott. Csakhogy Nolan sci‑fijében amikor idegen világot látunk, földi hangszereket hallunk, vagyis a hangulatfelelős a közönsége nyelvén beszél hozzájuk, nekik mesél mint mesélő, ezzel pedig nemcsak egy nyers üzenetet küld, hanem tolmácsolja, fordítja is azt. Már önmagában ez elég volt ahhoz, hogy a – számomra szokatlan hangulata miatt elsőre nehezen befogadható – muzsika ne csak érdeklődéssel, hanem kedvvel legyen újra és újra elővéve, majd végül egy újabb kedvencként megszeretve. Nem tudom, hogy a Dűne zenéje valaha is beérik-e nálam, s hogy milyen szinten, mindenesetre nagyon hiányolom belőle az egyes karakterek érzelmeinek átadását.


Érzelmi támpont hiányában Zimmernek a – munkásságába nagyon is beleillő – progresszív elképzeléseit próbáltam megérteni, amikor a Dűne filmzenéjét újrahallgattam. Ami mindenképpen megfogott, az a szerző elkötelezett rajongása a téma iránt. Ez azonban számomra leginkább az ő eredeti elképzeléseit átfogóbban bemutató Sketchbookon jön át. Voltaképpen a soundtrack az, ami vázlatnak tűnik, viszont a témákat azon nagyobb erő köti össze, s nem csupán a hangszerelésük miatt szerepelnek egy albumon a tételei. Megszeretni egyelőre egyiket sem sikerült, s jó kérdés, hogy menni fog-e, viszont a folytatástól nem vette el a kedvemet – épp ellenkezőleg, történetesen meghozta, mert talán azzal együtt megszerethetően teljes lesz a kép.