A DC Comics karakterei közül gyerekkorom óta a denevérruhát magára öltő Bruce Wayne a kedvencem, ami az anno a Kandi Lapok név alatt megjelent képregényeknek éppúgy köszönhető, mint a Batman: A rajzfilmsorozatnak, ám a legnagyobb hatást kétségkívül Tim Burton klasszikusa gyakorolta rám. Az 1989-es alkotás rendkívül pozitív fogadtatásán felbuzdulva sorra érkeztek a folytatások, de a Joel Schumacher által fémjelzetteket nem tudtam komolyan venni, dekonstruktívnak vélem őket, ezért kifejezetten örültem, hogy Christopher Nolan Batman: Kezdődik!-je képes volt rehabilitálni a hőst, helyreállította Hollywood által megtépázott renoméját. Ezt követően ismét reflektorfénybe kerültek történetei, sorra érkeztek az újabb produkciók, ám nekem mai napig a Batman, illetve a Batman: Kezdődik! maradtak az etalonok: történetüket, szereplőgárdájukat, humorukat, atmoszférájukat, zenéjüket tekintve ezek viszik a prímet.


„Az internet tele van pletykákkal. Rengeteg igen mókás dolgot olvastam már magamról” – reagált szerkesztőségünknek annak idején David Julyan arra a híresztelésre, miszerint eredetileg az ő személye merült fel a Batman: Kezdődik! kapcsán. Az interneten szárnyra kapott híresztelés akkoriban kézenfekvőnek tűnt, hisz Nolan oldalán ismerte meg nevét a világ: rövidfilmes korszakukban találkoztak, majd miközben a direktor A csapdával, a Mementóval, valamint az Álmatlansággal egyre feljebb lépdelt a ranglétrán, kitartott alkotótársa mellett, aki viszonzásképp nyomatékossá tette dallamaival produkcióinak atmoszféráját, nagyban hozzájárult az úgynevezett Nolan-világhoz. Jelen esetben azonban a rendező első perctől kezdve Hans Zimmerben gondolkodott. Fel is kereste, és hosszasan egyeztettek a történetről, a főszereplők motivációiról, ám a szerző – bevallása szerint – nehezen adta be a derekát, ez idő tájt ugyanis olyan periódusát élte, amikor mellőzni akarta a nagy ívű zenekari műveket, inkább elektronikus megoldásoknak teret adó projektekre vágyott. Ettől függetlenül igent mondott, mert látta annak lehetőségét, hogy ne csak grandiózus tételek szólaljanak meg a filmben, hanem hangminták és effektek is, melyekkel a címszereplő önmagával folytatott küzdelmét és Gotham könyörtelen arcát egyaránt szimbolizálhatta.

Győzködése közepette felvetette, hogy barátját, James Newton Howardot is bevonná, amire Nolan nyitott volt, így olyan kollaboráció valósulhatott meg, amire az 1954-es Szinuhe apropóján létrejött Alfred Newman–Bernard Herrmann páros óta nem volt példa. Időnként összedolgoztak ugyan a zeneszerzők (a Sin City – A bűn városa esetében például Graeme Revell és John Debney, a Gladiátornál Zimmer és Lisa Gerrard, a Con Air – A fegyencjáratnál Mark Mancina és Trevor Rabin, A szomszéd fiúnál pedig Randy Edelman és Nathan Barr tettek így), de az ritkaságszámba megy, hogy mindkét fél kiemelt, A-listás művész legyen. Zimmerben és Howardban régóta felmerült már a közös munka lehetősége, csupán a megfelelő projektre vártak: „A helyzet az, hogy Hans és én teljesen más zenei világot képviselünk, de hasonlóan dolgozunk. Ugyanarra a technikai háttérre támaszkodunk és hasonlóan vizsgáljuk a felvett anyagot – hogyan hangoznak például a dobok, miként szólnak a mélyek, nem túl nyers-e a középtartomány? Mindkettőnknek fontos a végeredmény által képviselt érték” – nyilatkozta Howard. 2004-ben úgy tűnt, dédelgetett tervüknek a Stephen King kisregényét feldolgozó A titkos ablak biztosít majd teret, ám ez végül nem vált valóra: a score-t egy másik duó, Philip Glass és Geoff Zanelli szállította le.


A kollaborációk történhetnek úgy, hogy a score-on egymással párhuzamosan, az aláfestést igénylő jeleneteket egymás között előre felosztva dolgoznak a szerzők (ahogyan a Sin City esetében), de amiatt is sor kerülhet erre, mert a zene nem tetszik az alkotóknak, újraírni viszont nincs idő, ezért bevonnak valakit a meglévő anyag kiigazítására (Constantine – A démonvadász). A Batman: Kezdődik!-re egyik eset sem érvényes, a helyzet a lehető legszerencsésebben alakult: noha a megállapodás utáni hónapokban a páros – egyéb elfoglaltságaik okán – többnyire egymástól függetlenül dolgozott a Nolan által kért demókon, az ezt követően Londonban töltött tizenkét hét folyamán a szó szoros értelmében véve vállvetve komponáltak. „Két kis stúdiót hoztunk létre a harmadik emeleten, melyek egymással szemben voltak. Mindkettőnk ajtaja nyitva állt, így folyamatosan tudtuk, mit csinál a másik. Mindenen közösen dolgoztunk, kivétel ez alól a leghíresebb, két hangjegyes részlet, azt ő írta” – mesélte Howard. „Tényleg minden egyes dallamot együtt csináltunk. Úgy értem, nincs olyan tétel a filmben, ami ne kettőnk munkája lenne. Nagyon jó móka volt más zeneszerző által inspirálódni. Ez volt számomra az egyik legcsábítóbb dolog az egészben” – kommentálta Zimmer. Ettől függetlenül sejteni lehet, hogy ki melyik hozzávalón dolgozhatott többet, hiszen a dallamosabb megoldások Howard kézjegyeit hordozzák magukon, a sötétebb vonal pedig inkább Zimmerét.

Az alkotáshoz száznegyven percnyi zenét rögzítettek, melynek egy része köszön csak vissza a filmben, a Warner albumára pedig ennél is kevesebb anyag került fel. Ám mégsem vagyok utóbbival elégedetlen, lévén a legjellegzetesebb részletek egyvelegekbe történő rendezésével kifejezetten élvezetes korong született – igaz, ennek hozadékaként az itt hallottak nem tartanak lépést a cselekmény kronológiájával. E koncepció azonban a hallhatóakon túl egyéb érdekességekkel is bír: minden tétel különböző denevérfajok latin nevét viseli, a „Barbastellá”-tól kezdődő hatos blokk kezdőbetűit összeolvasva pedig a Batman szót kapjuk – ezt nevezik akrosztichonnak, azaz névrejtésnek.


Nolan fő célja nemcsak egy jó film összehozása volt, hanem hogy általa újra trendivé váljon a Denevérember, s ebben segítségére volt David S. Goyer forgatókönyvíró, aki ezt megelőzően olyan képregény-adaptációkból vette ki a részét, mint A holló 2. – Az angyalok városa vagy a Penge-trilógia. A karakter mozis újjászületését nem bízták a véletlenre: történetükre a Dennis O’Neill-féle The Man Who Falls éppúgy hatást gyakorolt, mint a Frank Miller által készített, a legsötétebb Batman-képregények között számon tartott Az első év, valamint Jeph Loeb Hosszú Halloweenje és Torz diadala. De a hős álomgyár által megtépázott nimbuszának helyreállításához a jó sztori mellett a látványvilág (Wally Pfister operatőrt Oscar-díjra is jelölték emiatt), valamint olyan parádés szereposztás is szükségeltetett, mint Christian Bale, Liam Neeson, Morgan Freeman, Michael Caine, Gary Oldman, Katie Holmes, Ken Watanabe, Cillian Murphy és Rutger Hauer. Az így kapott végeredmény pedig, ha nem nőtt volna trilógiává, akkor is tökéletesen megállná a helyét.

Ahhoz pedig, hogy a mozi ilyen jól működjön, ekkora sikert arasson, minden hozzávalónak erősítenie kellett egymást, s ez alól a zene sem lehetett kivétel. Batman színrelépéseit korábban mindig valamilyen fanfár jelezte, ám ezúttal hősünk egy teljesen más zenei világba burkolózott. Nelson Riddle a hatvanas évekre jellemző módon közelített hozzá, majd jött Danny Elfman, aki a műfajon belüli örökzöld főtémák egyikét tette le az asztalra. Őt váltotta Elliot Goldenthal, és bár eltérő stílusban alkotta meg muzsikáját, a tekintetben követte elődeit, hogy egy vérbeli heroikus vezérmotívummal járult hozzá Schumacher giccsparádéihoz. Zimmer és Howard azonban teljesen eltávolodott ezektől, s egy elsőre könnyedebb zenei nyelvezetűnek tűnő, rendkívül hatásos kísérettel oldották meg azt, hogy Batman újból méltó védelmezőnkként tűnjön fel a vásznon. Ráadásul szinte maximálisan övék volt a terep, Nolan ugyanis majdnem minden, zenét igénylő mozzanatnál rájuk támaszkodott – egyedüli kivételek az operaházi előadás, az éttermi jelenet és a Wayne-házban tartott fogadás voltak.


Burton a képregényekből ismertekhez hasonló díszletek között vitte vászonra történetét, s ehhez remekül illeszkedik Elfman hősies, sötét, ugyanakkor helyenként csillogó, harsány megszólalású aláfestése – igazából el sem tudnék képzelni más dallamokat alatta. Ezzel szemben Nolan a realisztikusabbnak ható bűnös város ábrázolást elegyítette a thrillerek jellemzőivel, amitől Elfman stílusa elütne, lecsupaszítottabb, sötétebb, zavarosabb muzsikára volt szükség, s ez Zimmernek és Howardnak hála meg is született.  Az album a „Vespertilio”-val indít, mely felvezetésként Gotham bűnözőkkel, korrupt rendfenntartókkal, illetve tisztségviselőkkel tűzdelt oldalát mutatja be (a duó sokszor visszahozza ezt egy-egy kétes ügyletet bemutató jelenetnél), majd rákanyarodik az ezek hatására megszülető Batman (Bale) témára. Utóbbi képviseli Wayne azon oldalát, mellyel többnyire csak az alvilágban ténykedők találkoznak, emberibb, a múlt eseményeivel folyamatosan szembekerülő fele, szülővárosa iránti szeretete, küzdeni akarása, Rachel (Holmes) iránti vonzalma az „Eptesicus”-ban kerül terítékre. Hasonlóan érzelmes a „Barbastella”, amelynek elejét a címszereplő szüleinek tragikus körülmények között történő elvesztése inspirálta, s hogy ez mennyire beleégett, hozzájárult felnőttkori kettős életének kialakulásához, azt az itt felcsendülő, nyolc hangjegyes dallamsor későbbi, folyamatosan változó hangvételű visszahozása érzékelteti. Míg ennél fájdalmat, megtörtséget sugalló zongorahangok révén elevenedik meg a gyermekkorában átéltek zenei megjelenítése, a „Macrotus” végén keserű csellójátékkal köszön vissza (ekkor találkozik újfent szülei gyilkosával, a Richard Brake alakította Joe Chill-lel), az „Antrozous”-ban pedig a múltbéli eseményektől megedződötten, a bajbajutottak oltalmazójához hűen, rendíthetetlenül tűnik fel.

A szerzőpáros a „Barbastellá”-ban megjelenített fájdalom tolmácsolásához nemcsak hangszerekre, hanem a fiatal Bruce-szal megegyező korosztályú szoprán szólistára is támaszkodott. „Szokatlan dolgot kértünk a fiútól: egy szép dallamba kellett belekezdenie, majd egy ponton meg kellett akadnia, úgy kellett tennie, mintha lefagyott volna. Ez apróság, egy kis pszichológiai fogást akartunk alkalmazni. A zene által hitelessé tehetsz egy karaktert, belülről fakadó érzéseket kölcsönözhetsz neki, olyanokat, melyeket szavakkal vagy képekkel nem könnyű leírni. Így segítesz a nézőknek átérezni mindazt, amit a szereplő érez, átélhetik a helyzetét” – mesélte Zimmer.


A bűnös város és Wayne kettős élete mellett a történet negatív szereplői is tetten érhetőek a score-ban. Dr. Crane (Murphy) Madárijesztő énjéhez kapcsolódó, főként elektronikus elemekre támaszkodó dallama a karakter szinte valamennyi színrelépésénél jelen van, az albumon azonban csak a „Tadarida” árulkodik erről, ám amikor az ügyészségen, valamint a tárgyalóteremben orvos szakértőként láthatjuk, többnyire a „Vespertilio” elejéhez hasonló dallamok sejtetik, hogy civilként is a rossz oldalon áll. Madárijesztő motívumához hasonlóan tűnik kaotikusnak a Batman első felbukkanása inspirálta „Artibeus” is, valamint az, amikor a kiképzésének helyszínéül szolgáló kolostorban harcol az Árnyak Ligája tagjaival („Marcrotus”). Ezekkel szemben a Ligát vezető Ducard (Neeson) a „Myotis”-ban – melyben megfigyelhetjük A sötét lovag Harvey Dent-témájának morzsáit – és a „Lasiurus”-ban felbukkanó, dallamosabb zenei tükrözésben részesült.

Bár sok különböző motívum íródott, a kíséret egyik legemlékezetesebb mozzanata az alapvetően két hangjegyből és az az alá íródott osztinátóból (ami a Batman-filmek és a Steve Jablonsky zenéjével fémjelzett Transformers-franchise hatására vált egyéb alkotások aláfestéseinek is gyakorta visszaköszönő elemévé, s mára már elcsépeltté) összeálló Batman-téma, mely azzal együtt heroikus, hogy hiányzik belőle a fanfár. További emblematikus hozzávalók az akciótételek, amelyeknél a különféle londoni zenekarok tagjaiból összeállított kilencvenfős formáció játéka és az elektronika fúziója csúcsra lett járatva. A dinamikus megközelítések a „Myotis”-nak, az „Antrozous”-nak és a „Nycteris”-nek szintén részét képezik, legemlékezetesebb képviselőjüket azonban a „Molossus” cím takarja, mely a batmobilos üldözéskor csendül fel, de bizonyos részletei a végső összecsapásnál is hallhatóak. És igen, ez annak ellenére vált maradandóvá, hogy a Zimmer-rajongók számára a hangszerelésen és a Batman-motívumon túl különösebb újdonsággal nem szolgál: a „Molossus” a Fekete eső inspirálta Zimmer-szerzemény, a „Charlie Loses His Head” utolsó negyedének tizenhat évvel későbbi újracsomagolása.


Korábbi muzsikák, illetve hangulatátemelések ide vagy oda, a Batman: Kezdődik! aláfestése nemcsak Hans Zimmer és James Newton Howard (kinek itt mutatott arcának előfutára a pár hónappal korábban bemutatott A tolmács kísérete) együttműködésének ténye, hanem teljesítményük okán is maradandóvá válhatott. Christopher Nolan mozijának tömérdek olyan pillanata van, melyekben a színészek remekelnek, mégis a hangulat, az összkép a score által vált nyomatékossá. A Batman: Kezdődik! az a produkció, amely szerencsés együttállással született, s bár vannak hibái (Holmes alakítása például nem meggyőző), a film- és a filmzene-történelemnek egyaránt méltó módon vált meghatározó darabjává.