„A zeneszerző feladata, hogy ráérezzen a történet drámaisága, témája és karakterei közötti egyensúlyra.”


A chicagói születésű Harry Manfredini (akinek munkássága javát – tehetsége ellenére – a másodvonalbeli alkotások teszik ki) több mint százötven muzsikát jegyez, melyeken túl dalokat ír, sőt, amennyiben a helyzet úgy kívánja, jazz-zenészként is képes a helytállásra. Mindezek ellenére azonban nevének hallatán főként a horrorfilmekre asszociálunk, azon belül pedig túlnyomórészt a méltán népszerű klasszikus széria, a Péntek 13-folyam jut eszünkbe. 

„Inkább a kész jeleneteket, filmet részesítem előnyben, mint a forgatókönyvet. Szeretem úgy átélni a filmet, mint egy néző, s ennek hatására kezdem keresni a főtémát, a hangszíneket, a hangzásvilágot, a ritmust és a többi elemet, amelyből egy score építkezik. Nem tudom, más kollégáim hogyan szeretik ezt csinálni, de én igyekszem ezt az utat járni” – nyilatkozta komponálási metódusával kapcsolatban a szaxofonon, klarinéton és harmonikán egyaránt játszó művész. Felsőfokú tanulmányait a De Paul University, majd a Western Illinois University padsoraiban folytatta, utóbbiban pedig – diákéveinek lezárását követően – zeneelméletet kezdett tanítani, továbbá bevezette diákjait a hangszerelés, illetve a vezénylés rejtelmeibe. A klasszikus alapokon nyugvó ismereteit és a jazz iránti szeretetét a filmes világban kiválóan kamatoztatja, ám ezen ismeretek akkor is kapóra jöttek számára, amikor a Broadway színpadára szánt, 1982-es Play Me A Country Song című westernmusical zenéjének elkészítésére szerződtették le. Nagy hatással volt rá Rózsa Miklós és Henry Mancini, s ez is nagyban köszönhető azon vágyának, miszerint meghódítja majd Hollywoodot, aminek kezdetére így emlékezett vissza: „Sokáig úgy véltem, hogy ezen álmom a beteljesületlen álom szintjén ragad. Aztán a Columbiánál találkoztam az ottani pártfogók egyikével, Bill Ramallal, akinek figyelmét valamilyen oknál fogva sikerült felkeltenem, így különféle munkákkal kezdett megbízni”. A szerző pályájának hajnalán Ramalon kívül a producerként és rendezőként egyaránt tevékenykedő Sean S. Cunningham szintén meghatározó személynek számított, akivel útjaik közös ismerősük, az ugyancsak filmes Gary Templeton közreműködésével keresztezték egymást. „Harry Manfredini egy igazán tehetséges zenész. Minden értelemben véve zseni, akire éppúgy büszke vagyok, mint a munkáira” – nyilatkozta Cunningham, aki az 1978-as Manny's Orphans című családi film kapcsán dolgozott együtt először Manfredinivel, amit aztán közel harminc egyéb alkotás követett. A pároshoz olyan mozik kapcsolódnak, mint például a Péntek 13. és A ház című horrorok (mely duó egyúttal a szerző személyes kedvence is), a Mélytengeri szörnyetegre keresztelt sci-fi, az 1993-as vígjáték, A barátom a halálom, valamint a szintén könnyed kikapcsolódást biztosító Here Come the Tigers, illetve Spring Break, melyek esetében Manfredini dalszerzői vénáját is megvillanthatta. A horrorok vonatkozásában ismertebb művei közé tartozik még a Wes Craven által rendezett Mocsárlény score-ja, a Veszélyeztetett faj, illetve a Halálmester, melynek direktora, Robert Kurtzman így vélekedett a szerzőről: „Manfredini sokszínű, költséghatékony és hatásos művei a bizonyítékok arra, hogy egy B kategóriás film is rendelkezhet első osztályú kísérettel”. 

Bár Manfredinit a vérfagyasztó alkotások tették népszerűvé, munkásságából éppoly büszke az olyan családi projektekre is, mint a Meséskönyv vagy a Templeton által rendezett Angus Lost, a Corduroy és az A Boy, a Dog and a Frog című rövidfilmek. Ezeken felül érdemes említést tenni A betolakodó, a Vasmadarak 3., a Kickboxer 3.: A küzdés művészete, valamint Az Omega kód című produkciókhoz köthető score-jairól. Utóbbi mozi producere, Gary Bettman az alábbiakat nyilatkozta: „Az Omega kód a második olyan projekt volt, amelyen Harry Manfredinivel dolgoztam. Tiszteletben tartja a határidőt és a költségvetést, ami egy producer számára rendkívül fontos dolog. Ezzel párhuzamosan pedig muzsikájával növeli az alkotás színvonalát. Öröm vele az együttműködés, ami ebben a városban igen kevés emberről mondható el”. A szerző jazz iránti szeretete több munkájában is felbukkan (a műfajra jellemző trombita- és szaxofonszólók egyfajta kézjegyének is tekinthetők), nagyobb teret azonban csak az olyan alkotások biztosítottak számára ezen műfajon belül, mint például az 1997-es thriller, az A Gun, a Car, a Blonde. 

A mai napig aktív művész a pályája által körülölelt évtizedekben történt változásokat így foglalta össze: „Ez az ipar jelentősen átformálódott azóta, amióta én is belecsöppentem. Sok minden megváltozott azzal, hogy egy komponista képes zenészek nélkül score-t készíteni, saját maga megszerkesztheti és pillanatok alatt változtatni tud a késznek vélt anyagon. További változás még, hogy annak idején voltak A kategóriás filmek A kategóriás szerzőkkel, B kategóriás filmek B kategóriás szerzőkkel stb., manapság viszont már csak az A kategóriás szerzőkkel létrejött filmek meg a többiek csoportjai léteznek. Persze mindez nem teljesen van így, ám én nagyon sokszor érzem ezt”. 
 

Kulics László
2015.11.08.
 

Teljes filmográfia: