Bosszúra éhes bérgyilkosokról szóló történetekkel már nehéz meglepni az embert, ennek ellenére ígéretesen hangzott, hogy az Alexis Nolent és Luc Jacamon író–grafikus páros tizenhárom részes, azonos című képregényfolyamán alapuló A gyilkost David Fincher rendezte, míg a forgatókönyvet Andrew Kevin Walker írta, akivel már a Hetedik során is komoly sikerrel dolgoztak együtt. A személyazonosságát ruhaként váltogató címszereplő (Michael Fassbender) az érzelmeit kizárva, minden eshetőségre felkészülve dolgozik, ám egy párizsi munkája során mégis hibázik, és a célszemély helyett véletlenül egy prostituálttal végez. A megbízó nem akar elvarratlan szálakat hagyni, felbérelt verőlegénye pedig eljut a bérgyilkos barátnőjéhez, akit a kifaggatás során kis híján halálra ver. Antihősünk azonban nem az a fajta, aki tétlenül ácsorogva várja, hogy rátaláljanak, és elkezdi felgöngyölíteni a szálakat, hogy a megbízóhoz eljutva pontot tegyen az ügy végére.


Kezdetben még magával ragadott az egyébként mindenféle fordulattól mentes Netflix-film hangulata, érdekesnek találtam azt is, hogy az emberek társaságában hallgatag gyilkos narrálja az eseményeket. Viszont egyre csak szaporodtak a zavaró vagy érthetetlen mozzanatok: a profi mesterlövész egy gyéren ugyan, de mégiscsak kivilágított szobában várja napokon át, hogy leszedhesse a szemközti épületben megjelenő prédáját; a keményfiúkat úgy kezdi követni este egy kihalt földúton, hogy a két kocsi közt csak pár méter van, a játékidő előrehaladtával pedig a monológjai is egyre fárasztóbbá válnak – és sorolhatnám. Finchertől egyedül a Mankot nem láttam, így A gyilkost tartom az egyetlen gyenge filmjének, mely csak egy elég fájdalmasnak tűnő sérülést is tartalmazó közelharcról marad emlékezetes számomra, na meg félresikerült score-járól.

Trent Reznor és Atticus Ross kétszeres Oscar-díjas párosa a Social Network – A közösségi háló valóban rendhagyó, a Filmakadémia által szoborral elismert zenéjét követően egyre kísérletibb és egysíkúbb darabokkal jelentkezett, s ahogy ezt velük kapcsolatban rendszeresen leírom, ezeket akár fel is cserélhettük volna a mozik között, senkinek nem tűnt volna fel. Pár éve viszont nagy bátorságot tanúsítottak azzal, hogy nem utasították vissza Finchert a Mank kapcsán, és egy a komfortzónájuktól a lehető legtávolabb álló nagyzenekari, néhol jazzes, big bandes muzsikával jelentkeztek, megmutatva, hogy bőven rejlik bennük még tartalék. Ugyanúgy 2020-ban került a mozikba a Lelki ismeretek, és hiába tűntek igencsak őrült választásnak egy Pixar-animációhoz, végül itt is helytálltak, amit a szakma újfent Oscar-díjjal honorált (mellettük a jazzes részekért felelős Jon Batiste is kapott szobrot). Az utóbbi évekből érdemes még megemlíteni A fény birodalmát, Sam Mendes drámájával ugyanis a duó az érzékeny oldalát is megmutathatta. Nagyon biztató irányba indultak el tehát, ám most visszatértek a kezdetek kezdetéhez, aminek eredményeként A gyilkosban hallható céltalan zajongás lett eddigi legszélsőségesebb munkájuk, melyből cím szerint csak néhány tracket lehet vagy érdemes kiemelni.


A főcím alatti rövidke szerzemény („The Killer”) ugyan nem emlékezetes, de akit nem zavar, hogy mintha csak egy fogászati kezelés hangjaiból keverték volna ki, az még hatásosnak is találhatja. A következőnek érkező „Fuck.”-ban ráhangolódásként misztikus szintetizátorszőnyeg erősíti a film hangulatát, a komponisták elmaradhatatlan neszezéseivel. A címszereplőt egy egyszerű, négyhangos, ismétlődő motívum jellemzi a „The Hideout”-ban – ezzel pedig a pozitívumokat le is tudtuk. A további trackekben már a végtelen monotonitásé, puttyogásé, nyikorgásé, fémes nyöszörgéseké a terep, ezt hallgatva pedig egyedül az lehet szórakoztató, ha azon morfondírozunk, melyik zörgés mire emlékeztet bennünket – a „Stick to the Plan” közepénél például úgy érezhetjük magunkat, mintha egy régi csuklós busz közepén állva hallgatnánk a különféle zajokat.

Reznoréknál könnyen előfordulhat, hogy az adott score-juk ha soundtrackként nem is, de a film alatt működőképes, most viszont ezt sem lehet kijelenteni. A jelenetekben nemegyszer úgy hatnak kompozícióik, mint egyfajta elektronikus motyogás, azaz még éppen halljuk, hogy ott van, csak azt nem értjük, mit akarnak vele. Ráadásul akad pont, amikor egyenesen nevetségessé válik az eredménye annak, hogy a szerzők azt csinálhattak, amit csak akartak, hiszen amikor azon gondolkozunk, hogy amit most hallunk, az vajon a „zene” részét képezi-e, vagy csupán a filmben épp bezáruló garázskapu nyikorog, valakinek a cipője alatt ropog a murva, esetleg az egyik bűnöző vérebének gyomorkorgását halljuk (utóbbi a „The Brute, Pt 1”-ban van jelen), akkor ott azért komoly gondok vannak.


Nagyon valószínű, hogy Reznorék „Játszadozás a hangokkal” elnevezésű virtuális fiókjában rengeteg efféle hosszabb-rövidebb, hagyományos hangszertől gyakorlatilag teljesen mentes ipari zene található, melyek innen-onnan megmaradtak továbbgondolásra, későbbi bevetésre készen, és az is esélyes, hogy a munka oroszlánrészét ezúttal is már akkor elvégezték, amikor még csak a sztorit ismerték, de kész jelenetet nem láttak. Ha így történt, az sokadjára veti fel a kérdést, hogy vajon beszélhetünk-e filmzenéről, vagy csak zenéről (ez esetben: „zenéről”), melyet odaerőltettek a jelenetek alá. Elvégre még a hossz is teljesen mindegy, ezek az egyhangú szöszmötölések tetszés szerinti mértékben bővíthetők vagy kurtíthatók.

Bizonyára akadnak megveszekedett rajongóik, akik még akkor is az alkotók zsenialitását méltatnák, ha azok mindössze egyetlenegy hangból álló dudálást véltek volna ideálisnak A gyilkos összes jelenete alá, sőt ekkor lenne igazán nagy a lelkesedés a filmkritikusok részéről is, mondván, mennyire formabontó mű született. Az aláfestés iránti lelkesedést most viszont nem nagyon tapasztaltam, aminek talán az a fő oka, hogy a legtöbben ezt már azért túlzásnak, avagy kevésnek tartják, esetleg tudják, hogy ha a duótól ilyesmire kíváncsiak, akkor munkásságukban sokkal jobbakat is találnak, akár Fincher-filmben is. Alapvetően tehetséges zenészekről van szó, így nem lenne tisztességes lenézően kijelenteni művükről, hogy biztos fél óra alatt dobták össze a már régóta meglévő zörgéseikből, majd mentek a kasszához, ugyanis biztos vagyok abban, hogy rengeteget foglalkoztak vele. Csak hát a score-t hallva teljesen mindegynek tűnik, hogy például egy tompa puffanássorozat négy vagy éppen nyolc másodperc után váltja le a kovácsműhely hangjait, ha egyszer ez a jelenet szempontjából lényegtelen, akár azért, mert az egyáltalán nem igényelt volna semmi ilyesmit. Az aláfestés másik nagy hibája, hogy akiket érdekelnek a filmzenék, jó előre tudták, mit fognak most is kapni a szerzőktől A tetovált lányt és a Holtodiglant követően, a meglepetés egyedül az, hogy a tőlük megszokott komor indusztriális szerzemények a szokásosnál is jobban le lettek csupaszítva.


Ugyan Fassbender karakteréről nem sokat tudunk meg, de a rendező az utómunkálatok során úgy vélte, a The Smiths „How Soon is Now” című dalával közelebb tudja hozni a nézőkhöz, ezzel jellemezve őt – majd továbbgondolta ötletét. Elmondása szerint szórakoztatónak találta a gondolatot, hogy a gyilkos meló közben, egyfajta meditációs válogatásként, a The Smiths felvételeit hallgassa. A „How Soon is Now”-n túl eleinte még a Joy Division, a Siouxsie and the Banshees és hasonló alternatív rockzenekarok darabjait hallgatta volna a főszereplő, ám Fincher úgy találta, mégsem egy zenekritikus ízlését kívánja szemléltetni. Ráadásul kifejezetten a gyilkoshoz akarta kapcsolni a számokat, és problémásnak találta, hogy  eleinte akkor is szóltak, amikor épp egy másik karakter beszélt, ezért az ilyen helyeken lévőket egyszerűen a The Smithsre cserélték. Kevésbé ismert dalok és a Portishead „Glory Box”-a mellett végül összesen tizenegy The Smiths-szám bukkan fel hosszabb-rövidebb időre a produkcióban. A Netflix készített a Spotify-ra egy hivatalos playlistet, amelynek első felében a betétdalokat, a másodikban pedig a score-t találjuk, de meghallgatásra inkább csak az első ajánlható jó szívvel. Trent Reznor és Atticus Ross ötödik Fincher-filmjénél nem a komponálási képességük, hanem kifejezetten a technika kétségtelenül kreatív használata kapott terepet, ez viszont sem önmagában, sem a jelenetek alatt nem lett igazán érdekes.