Az azonos című sorozaton alapuló A szökevény az akciókrimik megkerülhetetlen képviselőjévé vált, s esetében nemcsak a forgatókönyvet, az operatőri és a rendezői munkát, valamint a színészek játékát szokás pozitívumként említeni, hanem az atmoszférát remekül aláhúzó James Newton Howard jegyezte zenét is. Arra pedig ilyenkor csupán egyfajta széljegyzetként szokás utalni, hogy Andrew Davis alkotásához tartozik egy második felvonás is, a tucatakciófilmként számon tartott Életre-halálra.


A szökevény sikerén felbuzdulva a veterán producer, Arnold Kopelson nem hezitált a folytatást illetően, így a Sam Gerrard rendőrbíró megformálásáért Oscar-díjjal jutalmazott Tommy Lee Jones éppúgy visszatérhetett karakteréhez, mint a társait alakító Joe Pantoliano (Mementó), Daniel Roebuck (Lost – Eltűntek) és Tom Wood (Úszó erőd). A forgatókönyvet az egyebek mellett a Koponyákat, valamint A szellemhajót is jegyző John Pogue vetette papírra, Jonesék mellett pedig Wesley Snipest, Robert Downey Jr.-t, LaTanya Richardson Jacksont (A Grace klinika), illetve Kate Nelligant (A hírek szerelmesei) láthatjuk a főbb szerepekben. A rendezést az elsősorban vágóként ismert Stuart Bairdre bízták, aki ennek köszönhetően másodjára dirigálhatott nagyjátékfilmet, a premiert követően pedig így vallott addigi vállalkozásairól: „A Tűzparancson azért szerettem dolgozni, mert kihívásként tekintettem arra, miként lehet korlátozott keretek mellett fokozni a feszültséget, az Életre-halálrát pedig azért tartottam érdekesnek, mert lényegesen nyitottabb, tele van emócióval”.

Hiába a nagy előd (sőt, amennyiben a hatvanas évekbeli szériát is ideveszem: elődök), az Életre-halálra középszerű mozi lett, így jobbára annak tűnhet ki a kilencvenes évek hasonló, futószalagszerűen gyártott termései közül, aki rajong Jones, Snipes, illetve Downey Jr. munkásságáért, vagy a film valamely momentuma kellemes emlékként maradt meg benne. Sablonossága dacára, az én szívemhez Jones játéka és Jerry Goldsmith kísérete révén közel került, ráadásul utóbbi olyannyira, hogy A nyolcadik utas: a Halál score-ja mellett ezt hallgattam meg a legtöbbször a zeneszerzőtől. Kötődésem okán a Varése Sarabande 1998-as albumát szinte megjelenése óta polcomon tudom, de bármennyire is tekintettem rá megunhatatlanként, mindig  hiányérzetem volt, hiszen a szűk időtartam következtében bizonyos altémák részben vagy egészben lemaradtak róla – a filmet főként a teljes zene meghallgatása céljából láttam már vagy tucatszor. A kiadó által annak idején alkalmazott játékidő-nyirbálás számos esetben eredményezett ehhez hasonlót, a The Deluxe Edition-szériának köszönhetően azonban lassacskán sikerül kiköszörülniük ezen csorbákat, s törekvésük 2020 márciusában Goldsmith ide vonatkozó munkáját is utolérte.


A vágóként kétszeres Oscar-jelölt Baird mindhárom rendezéséhez Goldsmith szállította a dallamokat. A filmes gyakorta tért ki interjúi során arra, hogy az Ómenre (amelynél vágó volt) tekint pályafutásának első igazán meghatározó állomásaként, s nemcsak a sztori, az alakítások, valamint az összhatás miatt vált kedves projektté számára, hanem a score-nak köszönhetően is. Ezt követően figyelni kezdte a komponista életútját, néhány évvel később, a Gyilkos bolygó kapcsán pedig ismét közös alkotáson dolgozhatott vele, ami újfent nagy hatást gyakorolt rá. Mindezek fényében nem meglepő, hogy miután direktorként debütálhatott a Kurt Russell és Steven Seagal nevével fémjelzett Tűzparanccsal, rögtön őt hívta segítségül, később pedig az Életre-halálra, valamint a Star Trek: Nemesis esetében is hasonlóan járt el.

„Az Életre-halálra score-ja nem Jerry Goldsmithről szól. Azt mutatja meg, hogyan érzett rá a szerző a karakterekre, az árnyalt történetre, s miként állította ezeket a sztori, illetve a rendező szolgálatába” – összegezte gondolatait Bruce Botnick, akit a Star Trek: A mozifilm hozott össze a komponistával, s vált ezt követően állandó munkatársává hangmérnökként, felvételvezetőként. Bár jómagam kellőképpen elfogult vagyok ezzel a kísérettel, nem feltétlenül értek egyet Botnickkal, az itt hallottak ugyanis ízig-vérig Goldsmithről szólnak: arról, hogy milyen, kifejezetten rá jellemző vonásokkal gazdagította az akciózenék világát. Természetesen e műben éppúgy lekövethetőek a karakterek cselekedetei, ahogyan az egyes jelenetek feszültsége, ugyanakkor a score tökéletes olvasztótégelye a komponista akcióstílusának, s pont ez utóbbi tény miatt imádom ennyire. Az elektronikus megoldások, a zenekari megszólalás, a zongorahasználat, a militarista jelleget kölcsönző dobok és rezesek előtérbe helyezése mind-mind Goldsmith kézjegyei, hovatovább némely eleme olyan munkáiban is felfedezhető, mint például Az elnök különgépe, a Veszélyes vizeken, a Chipkatonák, a Star Trek: Űrlázadás vagy a Rambo-trilógia aláfestései.


Bár a karakterek révén van átfedés a régi folyam, Davis mozija, illetve e között, Goldsmith teljesen új alapokra helyezte a muzsikát, és a sorozat komponistája, Pete Rugolo, valamint Howard dallamait teljes egészében figyelmen kívül hagyta. A score a karaktertémákra támaszkodva tart lépést Gerrard és Sheridan (Snipes) macska-egér játékával: előbbi gazdagabb hangzású, töretlen, menetelős motívumban részesült (melyet bár az ő személyisége inspirált, ám csapatának egészére kiterjed), utóbbi pedig elektronikus elemeken nyugvó dallamsorban részesült. A szabályoknak élő, rendíthetetlen ügynök zenei ábrázolása a „The Set Down” végén csendül fel először, s repetitív jelenléte okán szinte minden második tételben visszaköszön (sőt, az ugyanezen évben bemutatott Star Trek: Űrlázadás „Out of Orbit / Take Us In” trackjében is felbukkan). Gyakoriságának oka, hogy Goldsmith mindig bevetette, valahányszor Gerrard feltűnt a vásznon. Annak érdekében, hogy ötlete ne váljon unalmassá, a tempó és a hangszerelés módosításaival igyekezett változatosságot vinni bele (a „Nuggets and Bullets”, a „Consider Him Dangerous” és a „Free to Go” egyaránt jó példák erre). Ezzel szemben a szökésben lévő Sheridan ábrázolása visszafogottabb, amiről csupán a „Broken Glasses”-ben és a „Zip Gun”-ban bizonyosodhatunk meg önálló formában, konspirációt sejtető atmoszférája ugyanis egyéb esetekben (mint például a „Heading for the Swamp”, az „Up the Stairs” vagy a „The Great Sam”) más megközelítésekkel fonódik össze. Az elektronikus és az élő zene kombinálását előszeretettel alkalmazta a szerző, rögzítésük hátteréről pedig a szintetizátorfelelősök egyike, Ralph Grierson nyilatkozott: „Jerry gyakorlatias volt. Ő maga találta ki a hangzást, amit átadott nekünk, feltöltöttük a hangszereinkre, és eljátszottuk”. A számos Goldsmith-muzsikánál közreműködő zenész szerint a szerző műveinek előadása azért számított különlegesnek, mert az elektronikus szegmenseket nem önállóan, hanem a zenekari részekkel párhuzamosan rögzítették: „Ezt elég trükkös volt kivitelezni, de Jerry mindig így szeretett dolgozni” – mesélte Grierson.

Mivel az üldözött bűnössége nem egyértelmű, a repülőgépről történő szökését követően egy másik téma is megjelenik Sheridan mellett. Ez az ártatlanságának igazolásához vezető utat szegélyező megoldás a „The Pen”, a „The Humidor” és a „Take It All” című tételekben hallható, érdekessége pedig, hogy az első albumról teljes egészében lemaradt. Majdnem hasonló esett meg azzal a zongorára, ütősökre és rövid rezesszólamokra épülő akcióaltémával is, amely anno csak a „Following Chen”-ben bukkant fel, holott ennél sokkal többször csendül fel: a „Cemetery Watch”-ban éppúgy jelen van, mint az „Across the Cemetery”-ben, az „Up the Stairs”-ben, a „We Lost Him”-ben és az „End Credits”-ben. A The Deluxe Edition-változat beszerzése melletti érveket számomra az imént felsorolt tételek jelentik, hiszen ezek révén válik kerek egésszé Goldsmith munkája.


Ha az Életre-halálra zenéjével nem rajongásom hajnalán találkozok, és nem tartozna az első Jerry Goldsmith-élményeim/albumaim közé, minden bizonnyal objektívebben állnék hozzá, s amellett, hogy talán egy erős közepesnél többre nem tartanám, a félórás albumváltozattal is beérném. Ám mivel nem így történt, a Rambo 2. kísérete mellett nekem ez a néhány perc kivételével folyamatosan magas fordulatszámon pörgő aláfestés vált a komponista akciózenei etalonjává.