A háborús alkotások fontos szeletét képezik a filmiparnak, ám nagyon kevés olyan van közöttük, ami lekötött, emlékezetessé vált számomra – függetlenül attól, hogy valóságon alapuló vagy ismert ütközetbe oltott, fiktív történetről van szó. A kilencvenes évektől gyártottak közül a Memphis Belle, Az őrület határán, a Katonák voltunk és az Ellenség a kapuknál számítanak kedvenceimnek, az ezt megelőző időszakból pedig az olyan klasszikusok, mint a Híd a Kwai folyón, a Kelly hősei, a Tora! Tora! Tora! és A piszkos tizenkettő. Régóta dédelgetett tervem, hogy ezek mindegyikéről szerepeljen ismertető honlapunkon, s e célból került most sor a tengerentúlon 1967-ben, hazánkban pedig jóval később, 1984-ben bemutatott A piszkos tizenkettőre.


A magyarországi tévécsatornák kínálatában a mai napig gyakorta felbukkanó, a második világháború idején játszódó, szokatlan alapkoncepciójú mozit E. M. Nathanson azonos című bestsellere inspirálta. Megfilmesítésével kapcsolatban a rendező, Robert Aldrich már akkor egyezségre szeretett volna jutni az íróval, amikor a könyv még csak vázlat formájában állt rendelkezésre, ám célját végül később, a Metro-Goldwyn-Mayer közbenjárásával tudta elérni. A Nunnally Johnson (Hogyan fogjunk milliomost?) és Lukas Heller (A Főnix útja) forgatókönyvírók segítségével vászonra adaptált történet nézők körében aratott sikerének azonban a remek alapokon felül az olyan kiváló színészek is megágyaztak, mint Lee Marvin, Charles Bronson, John Cassavetes, Telly Savalas, Donald Sutherland, Ernest Borgnine és George Kennedy.

A direktor szívén viselte a projektet, igyekezett a lehető legtöbbet kihozni belőle, aminek meg is lett az eredménye: a fanyar hangvételű kritikákkal ellentétben a közönség imádta, a szakma pedig négy Oscar-jelölésre terjesztette fel, melyek közül a legjobb hangvágásért járót oda is ítélték. A filmes a munkálatok során sem csapatával, sem a stúdióval nem kívánt kompromisszumokat kötni (holott a gyártás folyamán számos akadályba ütközött, az időjárás például éppúgy hátráltatta a munkálatokat, mint Marvin magatartása, alkoholizmusa), amibe a zeneszerző személye is beletartozott. A Mi történt Baby Jane-nel?, a Csend, csend, édes Charlotte és A Főnix útja után ismét Frank De Vollal kívánt dolgozni, s kollaborációjuk a direktor haláláig bezárólag fennmaradt: az 1981-es …minden márványig csupán néhány kivételt találunk Aldrich filmográfiájában arra, amikor nem De Vol szállított neki dallamokat. A komponista ugyanakkor nemcsak zeneszerzőként, hangszerelőként és karmesterként tevékenykedett Hollywoodban, hanem időnként kamera elé is állt: a Rabbi a vadnyugaton esetében bárzongoristát alakított, de számos egyéb szerepkörben is feltűnt mozifilmeknél, valamint olyan tévés alkotásoknál, mint A balfácán vagy a Larry Hagman és Barbara Eden főszereplésével készült Jeannie, a háziszellem.


„Apám azt szerette volna, hogy ügyvéd vagy könyvelő váljon belőlem, de én ugyanúgy zenekarvezető akartam lenni, mint ő” – mesélte De Vol, aki művével egyszerre idomult az akcióműfaj által elvártakhoz, a katonazenék jellegzetességeihez és hangsúlyozta ki a történet abszurditását, miszerint tizenkét halálra vagy évtizedekig tartó börtönbüntetésre ítélt katona kaphat amnesztiát, amennyiben elvállal és túlél egy titkos bevetést. A piszkos tizenkettő muzsikája az iménti jegyek révén már akkor megfogott, amikor még nem fordítottam figyelmet a filmzenékre. Az, ahogy Reisman őrnagy (Marvin) felügyel egy kivégzést, majd szemlét tart az elítélteknél, önmagában is hatásos, de az alatta hallható muzsikák („The Hanging / The Orders / The Mission”, „Main Title”) militaristábbá, kimértebbé tették a látottakat. De hasonlóan emlékezetessé váltak a kiképzőtábor építésének bemutatását, valamint az összeverbuvált társaság hidegvízhasználat ellen történő tiltakozását kísérő tételek („The Builders / Train Time”, „Shave Time”) is, így a Film Score Monthly albumát hallgatva elég sokszor elevenednek meg előttem a film jelenetei.

A score kellően színes és érdekes: eleinte a dob- és rezesszólamok erősítik a hazafiasságot, a sereg iránti, feltétel nélküli elkötelezettséget, s ezek aztán olyan komikus zenei elemekkel ötvöződnek, melyekhez jellemzően rajzfilmek, vígjátékok esetében nyúlnak a komponisták (ennek első példáját a „The Builders / Train Time”-ban találjuk). Utóbbi megközelítések egy része ismert művekből táplálkozik, mindeközben pedig De Vol ügyesen ágyaz meg egyre jellegzetesebben annak az erőteljes akciószegmensnek, ami a film utolsó negyedét jellemzi (a korongon ez a „Para Drop”-tól veszi kezdetét). Az eltérő stílusok kohéziójáért a következetes hangszerelésen túl a négy hangjegyből álló főtéma felelős, amely olyan hatást kelt, mintha a zenészek szótagolva játszanák el az eredeti címből a dirty és a dozen szavakat. Ez a „Main Title”-ben éppúgy visszaköszön, mint a „Shave Time”-ban, a „Sting / Breed's Folly / The Clean Up / Breed's Discomfiture”-ben, a „Safe and Sound / Jeep Explodes”-ban, a „The Capture”-ben, a „The Rope Pt. 2”-ban, a „Prior to Melee-Mater / Prelude in Three Parts”-ban, a „Jeff Left”-ben és a „The End”-ben.


A háborús filmekre jellemző, hogy a score mellett ismert katonazenék és tradicionális dalok is felcsendülnek. A piszkos tizenkettő esetében az az érdekes, hogy De Vol az alkotók által beválogatott zenékkel oly módon is osztozott a játékidőn, hogy néhányukat saját művébe is beleolvasztotta. Ennek köszönhetően például a „The Hanging / The Orders / The Mission” legelején az Egyesült Államok himnusza jön szembe velünk, a „National Emblem March” a „The Capture”-ben és az „End Title”-ben csendül fel, a „You're in the Army Now” pedig a „The Builders / Train Time”-ot, a „Sting / Breed's Folly / The Clean Up / Breed's Discomfiture”-t, illetve a „The Shell Game”-et színesíti. Mivel De Vol kiváló hangszerelő volt, könnyedén elérte, hogy ezek bevonása nemcsak dallamaikkal, hanem megszólalásukkal is üdén hassanak: remekül karikírozza velük az adott cselekményt, és érzékelteti, hogy bár a címszereplők a megszállás alatt lévő Franciaország egyik kastélyában pihenő Wehrmacht-tisztek elleni támadás sikerét követően kegyelemben részesülhetnek, egy ideig nem feltétlenül veszik komolyan a feladatukat.

A katonazenék mellett olyan számokat is beválogattak a hadban álló felek érzékeltetésének nyomatékosítása érdekében, mint a második világháború idején híressé vált „Don't Sit Under the Apple Tree with Anyone Else but Me”, Joseph Haydn „Deutschland, Deutschland über alles”-e, a „Rosen aus dem Süden (Roses from the South)” Johann Strausstól vagy a „Don't Blame Me” című dal. De Vol ezekhez is szeretett volna kapcsolódni, így két számot is készített. Az egyik ilyen a szereplők által a rádión keresztül is hallott „Einsam”, melynek szövegét a direktor felesége, Sibylle Siegfried énekelte, a másik pedig a „Bramble Bush”, amelyet a tízes számú elítéltet, Jiminezt alakító Trini López adott elő.


A piszkos tizenkettő muzsikája bakeliten jelent meg először, melyet húsz év elteltével követett a kazettaváltozat, majd jött a Chapter III kiadó, és előrukkolt egy olyan CD-vel, melyen a korábbi hanghordozókról ismert anyag mellett a Jeff Alexander jegyezte 1970-es western, a Dirty Dingus Magee kísérete is helyet kapott. Ezek után a Film Score Monthly szerezte meg a kiadás jogait, a cég pedig – szokásához híven – igyekezett tisztességesen újrakeverni a felvételeket és a teljes zenei anyagot eljuttatni a rajongókhoz. Én ez utóbbi változatot preferálom, s ajánlom mindenki figyelmébe annak ellenére is, hogy aki most gondolkodik a beszerzésén, annak mélyen a zsebbe kell nyúlnia, a Frank De Vol A piszkos tizenkettő ihlette munkáját bemutató lemez ugyanis a magas árfekvésű out of printek sorába tartozik.