A Nap könnyeire két név miatt váltottam jegyet: Bruce Willis és Hans Zimmer. Az Afrikában dúló polgárháborúk, hatalmi harcok számtalanszor visszaköszöntek már a vászonról, s bár Antoine Fuqua alkotását – érthető módon – nem szokás egy lapon említeni olyanokkal, mint például a Zulu, a Hotel Ruanda, A Sólyom végveszélyben, a Véres gyémánt vagy a Skócia utolsó királya, a maga nemében nekem tetszett. Igaz, ez főként a rendező elképzelését ezúttal is remekül megjelenítő operatőr, Mauro Fiore munkájának, valamint Zimmer muzsikájának (amit a moziból kijövet igyekeztem a lehető leggyorsabban beszerezni) tudható be, semmint a színészi alakításoknak vagy a forgatókönyvnek.


Zimmer pályafutásában az ilyen jellegű munkák sosem voltak olyan dominánsak, mint az akciófilmek, ám mégis jellegzetesek, kitűnnek filmográfiájából. Bár legtöbbször Az oroszlánkirály ihlette, Oscar-díjjal jutalmazott munkáját szokás közülük említeni, én az Egyedül a ringben, az Elválasztott világ, A szabadság ösvényein, A Nap könnyei és a bizonyos pontjai okán szintén ide sorolható Millennium: Tribal Wisdom and the Modern World kíséreteiért egyaránt rajongok. Szeretem, ahogyan stílusát kiegészítik a kontinensre jellemző dallamok, hangszerek, s az is növeli értéküket, hogy az ilyen típusú felkérésekben a konkrét feladaton túlnyúlva az ottani, áldatlan állapotokra történő felhívás lehetőségét szintén meglátja, saját tapasztalásaival képes táplálni azokat. Történt ugyanis, hogy második ilyen témájú projektje, az Egyedül a ringben kapcsán Afrikába utazhatott, ottani énekesekkel, zenészekkel dolgozhatott, ám ezt a soron következő Disney-rajzfilmnél már nem ismételhette meg, mivel a John G. Avildsen rendezte dráma olyannyira nem volt ínyére az akkori apartheid rendszer rezsimjének, hogy a Dél-afrikai Köztársaság rendfenntartói a destruktív filmkészítők közé sorolták, nemkívánatos személyként tekintettek rá. Feketelistásként tehát érintőlegesen ugyan, de maga is belekóstolhatott abba, milyen játszmák zajlottak akkoriban, s bár ezen szegregációs politikai korszak papírforma szerint mára már lezártnak tekinthető, a helyzet a külsőségektől eltekintve nem sokat változott: a háttéralkuk, az erőviszonyok/érdekek fenntartása, valamint azok lakosságra gyakorolt negatív, agresszív hatásai most is mozgatórugói a helynek.

„Amikor anno elkészítettük az Elválasztott világot, azt gondoltam, hogy ha a munkám révén hozzájárulok az igazságtalanság elleni küzdelemhez, az jó dolog. A Sólyom végveszélybent az európaiak többsége egyfajta amerikai fasiszta kinyilatkoztatásnak tartja, ám én a zenémmel ennek ellenkezőjét próbáltam elérni, igyekeztem hangot adni Afrikának, hogy ne csak a katonákról szóljanak a dolgok, Ridley [Scott, a rendező] szemében én képviseltem az ellenpontot” – mesélte a komponista. „Azt tartom, hogy a zenészek zenészek, a politikusok pedig politikusok, de nekem is van véleményem, humanista beállítottságú vagyok, és ha igazságtalanságot látok, akkor annak szeretnék hangot adni a zenémmel, még ha az a tény bizonyos szempontból szörnyen is hangzik, hogy ezt úgy kell megtennem, hogy a végeredmény szórakoztató legyen, sok embert érdekeljen, ne csak a három liberális barátomat. Úgy vélem, az embereket folyamatosan emlékeztetni kell arra, mi zajlik Afrikában. Nyugaton van egy tendencia: hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ott mennyi problémával küzdenek, annyi a gond, hogy inkább nem foglalkozunk vele. Nekem időnként lehetőségem nyílik emlékeztetni mindenkit arra a hihetetlenül gazdag kultúrára, ami onnan eredeztethető, a hely szépségére. És ha az embereket akár csak egy hanggal vagy bármi mással el tudom érni, akkor talán többen fognak a jövőben Afrikára gondolni”.


Nem szokásom egy szuszra ennyi idézetet beleszőni ismertetőimbe, ám úgy éreztem, hogy most a szerző minden szavának helye van, mivel A Nap könnyei aláfestése egyike azoknak, melyek alátámasztják őket. Jelen munkáját hatásvadásznak, átlagosnak szokás nevezni, én azonban teljesen másként tekintek rá, annak ellenére is, hogy nyolc pontnál többet nem adok rá, ami mögött az húzódik, hogy a múltbéli muzsikákból való erőteljes táplálkozás és ezzel párhuzamosan Zimmer akkori cége, a Remote Control Productions szinte legtöbb tagjának az ő keze alá dolgozása felett én sem tudok szemet hunyni. E két, nem túl pozitív előjelű ténytől függetlenül azonban elismerésre méltó, ahogy az album a „Yekeleni Part I / Mia's Lullabye” révén elkalauzol, pontosabban leránt bennünket Afrika mélyére, oda, ahol nem az elképesztően gazdag állatvilágról vagy a szafarikirándulásokról, hanem a vérengzésekről, az állandó fenyegetettségről szólnak a mindennapok. Míg az ütőhangszerek az egzotikusságot biztosítják, addig a kórus, Lebo M és Lisa Gerrard a fájdalommal, szenvedéssel átlengett reményt tükrözik, a vége felé pedig mindez zeneileg egy csipetnyi A Sólyom végveszélyben-utóérzetbe torkollik. Az ezt követő „Heart of Darkness”-ben minden idők egyik legtökéletesebb háborús filmzenéje, Az őrület határán score-jának letargikus hangulata köszön vissza, s már e párosban tetten érhető, hogy Zimmernek valóban fontos a közvetítés: koncepciója nemcsak a képsorokat kíséri jól, hanem hatásosságának köszönhetően egy az itt zajló eseményeket bemutató dokumentumfilmhez vagy előadáshoz is felhasználhatnánk őket. Holott a „Heart of Darkness”-t másként is megközelíthette volna, hisz ennek felcsendülésekor láthatjuk a Bruce Willis alakította Waters hadnagyot és csapatát visszatérni egy sikeres bevetésről, ám ahelyett, hogy a dallamok győzelmüket domborítanák ki, elcsigázottságukat, reménytelennek tűnő szélmalomharcukat érzékeltetik.

Az album jelentős részét ez a hangulat jellemzi. Az elnyújtott vonósszólamokat, az akusztikus gitárt, az elektronikus elemeket, illetve az elektromos hegedű és cselló hangjait olyan, a kontinensre jellemző instrumentumok egészítik ki, mint a kora, a kalimba, a dumbek és egyéb dobok, melyeket Gerrard és Lebo M éneke koronáz meg. Számtalan ilyen jellegű zenét hallottam már Zimmertől, de ettől még a „Yekeleni Part I / Mia's Lullabye” és a „Heart of Darkness", illetőleg az ezek vonalán mozgó „Small Piece for Doumbek and Strings / Kopano Part I”, az „Under the Forest Calm”, a „Yekeleni Part II / Carnage” (melynek közepe felé Lebo M mintha megtörten, kétségbeesetten fohászkodna az életéért), a „Kopano Part II”, valamint a „Night” mai napig képesek elvarázsolni. Most is emlékszem, milyen volt moziban látni Fuqua alkotását. Ahogy haladt előre a film játékideje, úgy kerítettek egyre inkább hatalmukba a dallamok, s taglózott le, hogy milyen harmóniába kerültek a kamerabeállításokkal, a színvilággal azon esetekben, amikor az alkotók a vérengzések következményeinek bemutatására helyezték a hangsúlyt – ezzel párhuzamosan kezdett számomra másodlagossá válni, hogy mi történik a szereplőkkel.


A képek és a dallamok tehát sokat nyomnak a latba, ugyanakkor Fuqua nem tudta elhitetni velem, hogy a haditengerészet harcedzett alakulata (melynek tagjait Willis mellett Cole Hauser, Paul Francis, Eamonn Walker, Johnny Messner, Nick Chinlund, Charles Ingram és Chad Smith testesítik meg) egyik pillanatról a másikra megtagadja felettesük (Tom Skerritt) parancsát csak azért, hogy az eredeti célpont, a misszionáriusként dolgozó dr. Lena Kendricks (Monica Bellucci) mellett helyi civileket is kimentsenek Nigériából. A hirtelen vezérelt gondolattól kialakult helyzetből való kiszabadulásukat pedig nemcsak az evakuálni kívánt emberek mennyisége nehezíti, hanem az is, hogy nyomukba szegődnek a felkelők, így a biztonságot jelentő kameruni határ elérése nehezebb, mint gondolták.

Az aláfestés tempója a „Cry in Silence”-től kapcsol nagyobb fordulatra: a tétel eleje olyan, mintha A Sólyom végveszélyben árnyéka lenne, és bár ott ez a típusú, lánccsörgéshez hasonló nyers, erőteljes megközelítés nem nyerte el tetszésemet, itt olyan jól fonódik össze az egyéb témákkal, hogy nem érzem zavarónak. Ezt követi a „The Jablonsky Variations on A Theme By HZ / Cameroon Border Post” – „The Journey / Kopano Part III” duó, melyek az eddigiektől eltérő ritmikával, hangulattal bírnak, s a játékidő végéhez közeledve felráznak bennünket, kiszakítanak az ezt megelőzően elénk tárt világból. A felélénkülő Hollywood Studio Symphony zenészei a Zimmer-ház muzsikusaival karöltve oltják bele mesterien az afrikai hangulatot a hamisítatlan zimmeri pátoszosságba. Ezen részekre érvényesek leginkább a szerző azon szavai, miszerint úgy kell tolmácsolnia, becsomagolnia üzenetét, hogy az a lehető legszórakoztatóbb legyen.


Ugyan nem tökéletes vagy egyedi kíséretről van szó, ám A Nap könnyei filmzenealbuma megérintette a lelkem, és ahogy Az őrület határán aláfestésének hallgatása közben is felteszem magamnak időnként a kérdést, hogy mi értelme a háborúnak, az általa okozott fájdalomnak, az emberi kegyetlenségnek, itt is gyakran ébrednek bennem hasonló gondolatok. E korong iránti elfogultságomat pedig idővel az is táplálni kezdte, hogy mind Lisa Gerrardot, mind Lebo M-et volt szerencsém élőben hallani, s e csodálatos élmény A Nap könnyei score-jának hallgatásakor mindig eszembe jut.