A Randall Wallace közreműködésével megvalósult Katonák voltunk az Egyesült Államok Vietnámmal szemben folytatott háborújának első, szárazföldi összecsapását tárja elénk: A Halál Völgyének is nevezett Drang-völgyi ütközetet eleveníti fel az azt megjáró Harold Moore tábornok We Were Soldiers Once… and Young című kötetéből kiindulva. A dramaturgia kedvéért Wallace – aki nemcsak direktorként, hanem forgatókönyvíróként és producerként is kivette a részét a projektből – számos helyen változtatott a történteken, módosított egyes pontok arányain, súlyozásán, ám ezeket olyan ügyesen sikerült megoldania, hogy az összkép az eseményekhez méltóan maradt hatásos, nem utolsósorban pedig elgondolkodtató. A történelmi hitelesség nyomvonalából olykor-olykor kizökkenő Katonák voltunk tehát nem a cukormázas háborús vállalkozások, hanem a remek, lélektani harctéri filmek közé sorolandó.


„Mi a háború?” – vetődik fel a kérdés a filmben. A magam részéről már régóta úgy tekintek erre, mint az egymással szemben álló vezetők és/vagy érdekcsoportok ellentéteinek közvetett elrendezési módjára. S hogy miért közvetett? Azért, mert többnyire nem azok vesznek részt a háborúban, akik kirobbantják: ők biztonságos távolságból és védett helyen követik figyelemmel az eseményeket, míg csapataik (vagy hithű követőik, zsoldosaik, ez szituáció függvénye) megvívják a harcukat, s ölik egymást halomra olyan emberek, akiknek alapvetően semmi bajuk egymással, hisz nem is ismerik a másikat. Tisztában vagyok azzal, hogy a háborút nem ennyire egyszerű megfogalmazni, hiszen rendkívül összetett mind kirobbanása, mind pedig lefolyása, ám pont a Katonák voltunk az egyik olyan alkotás, amely ékes bizonyítéka e nagy vonalakban összegzett véleményem igazságtartalmának.

„Mi, akik láttuk a háborút, sosem felejtjük el. Az éjszaka csöndjében mindig halljuk a sikolyokat. Ez a mi történetünk. Mert akkor voltunk katonák és fiatalok” – hangzik el Joe Galloway (akit a Halálsoronban is feltűnő Barry Pepper alakított) tolmácsolásában. A rettenthetetlen alkotói, Wallace és Mel Gibson fogtak össze azért, hogy megmutassák: a háború nem egyenlő a „jövünk, látunk, győzünk”-kel, sokkal inkább szól a résztvevők halálfélelméről, szorongásáról, az ellenség harcmodorának feltérképezéséről, az otthon maradottak rettegéséről, fájdalmáról, továbbá hogy miként fognak össze, támogatják egymást a katonák a fronton, szeretteik pedig odahaza. A hiteles ábrázolás érdekében olyan veteránok is segédkeztek a stábnak, akik annak idején megjárták ezt a poklot, ami javított a filmesek ábrázolásmódján, s ezzel részben kompenzálva lettek a történeten véghez vitt átalakítások okozta hibák. Gibson mellett Madeleine Stowe (Az utolsó mohikán), Greg Kinnear (Lesz ez még így se!), Sam Elliott (A nagy Lebowski), Keri Russell (Mission: Impossible III.) és Chris Klein (Amerikai pite) álltak kamera elé, s bár nem hozták életük alakítását, a képi világ, az atmoszféra, valamint a zene mellett az ő játékuk is hozzájárult ahhoz, hogy a Katonák voltunk kedvenc háborús filmjeim egyikévé váljon.


A zenével Nick Glennie-Smitht bízták meg, aki – bevallása szerint – sem magánemberként, sem komponistaként nem rajong a háborús filmekért, ám ezúttal azért mondott igent, mert nem az öldöklésre összpontosítást, hanem egy lélektani drámát látott benne. Kísérete ennek megfelelően vált nyomasztóvá, szorongóvá, s ha röviden kellene összegezni a hallottakat, akkor azt mondanám, hogy ez Hans Zimmer Az őrület határán ihlette művének kistestvére. Ha pedig a „Look Around You” című trackre hegyezzük ki a dolgot, akkor The Thin Red Line Vol. 2 is állhatna a soundtrack címlapján, ám ez csak élcelődés, hiszen ennél lényegesen több van benne, hallgatása ennyi év elteltével is valódi zenei élmény számomra.

Az alapvetően drámai hangvételű, lassú folyású muzsika ritkán válik dinamikussá (mindössze a „First Step”-ben és a „Final Battle”-ben hallhatunk ilyet), ugyanakkor nem érzem unalmasnak, sekélyesnek. Természetesen az ezredforduló környékére jellemző Hans Zimmer-féle Remote Control Production-ös kézjegyek (illetve olyan alkotások kíséretei, mint A Sólyom végveszélyben vagy a már említett Az őrület határán) éppúgy tetten érhetők benne, ahogyan Glennie-Smith A szikla és A vasálarcos inspirálta score-jai, de a benne lévő érzelmi töltet könnyen átlendít ezen, s képes megérinteni. A „What is War?”, a „Look Around You”, a „Flying High”, a „Telegrams”, az „I’ll Go With You”, a „Photo Montage”, a „That's a Nice Day”, a „Final Departure”, valamint az „End Credits” a mai napig hatást gyakorol rám, s emiatt tartom Az őrület határán albumához hasonlóan becsben. Az imént felsorolt trackek Moore tábornok érzéseit éppoly remekül adják vissza, húzzák alá, ahogyan csapatának tagjaiban és az otthon maradottakban lezajló gondolatokat, a honvágyat, a veszteség okozta fájdalmat.


A komor atmoszférájú instrumentális mű két dallal kombinálódik: a Joseph Kilna MacKenzie által, az első világháborúban elesett dédapja emlékére készített „Sgt. MacKenzie” című gyászénekkel, valamint a „Mansions of the Lord”-dal, melynek dallamát Glennie-Smith, szövegét pedig Wallace jegyzi, s első hallásra olyan, mintha egy tradicionális katonai darab átiratával állnánk szemben, holott kifejezetten ide íródott. A csatába indulók tehát nemcsak a különféle dallamok papírra vetésére, hanem egy katonai himnusz elkészítésére is sarkallták a szerzőt, mely olyannyira jól sikerült, hogy azóta önálló életre kelt: az amerikai hadsereg gyakorta alkalmazza bajtársak temetésénél, sőt, még az egykori elnök, Ronald Reagan búcsúztatóján is felcsendült. Ez a két szerzemény nemcsak az írásom tárgyát képező album „Flying High”, „Final Battle” és „End Credits” tételeiben köszönnek vissza, hanem a betétdalokat csokorba gyűjtő korongon is helyet kaptak, amelyen mások mellett Johnny Cash és Steven Curtis Chapman dalai is megtalálhatók.

Az ASCAP-díjjal elismert aláfestés színességéről a „Sgt. MacKenzie” és a „Mansions of the Lord” mellett a jellegzetes hangú, kínai hegedűnek is nevezett erhu („Horrors”, „Photo Montage”, „Final Battle”, „Final Departure”), illetőleg az ellenség általi fenyegetettséget szimbolizáló, Michael Ormiston tolmácsolásában hallható torokéneklés („NVA Base Camp”) gondoskodik. Utóbbi bevonása érdekes momentuma az alkotásnak, Wallace ugyanis igyekezett úgy leforgatni, hogy ne démonizálja a vietnámi csapatokat, ami – elmondása szerint – fontos cél volt számára, mert bár az eseményeket az amerikaiak szemszögéből ismerjük meg, a vietnámi csapatok tagjai is hozzájuk hasonló cipőben jártak, velük kapcsolatban is ugyanilyen sorokról, érzelmekről beszélhetünk. Ám azáltal, hogy engedélyezte ezt a különleges énekmódot, pontosan azt érte el, amit a forgatáskor igyekezett elkerülni...


A vasálarcost követően a Katonák voltunk lett Nick Glennie-Smith és Randall Wallace kollaborációjának második állomása, melyet később A paripa és az Igazából mennyország című drámák követtek – a filmes eddigi utolsó rendezésénél, a Point of Honor című tévéfilmnél már John Debney-vel dolgozott. Az, hogy Glennie-Smith valamilyen oknál fogva jobban érzi magát karmesterként, illetve időnként beugró kiegészítő komponistaként, már évek óta látszik, és a Zimmer-ház kilencvenes évekből ismert világához maximálisan igazodó stílusát nézve minden bizonnyal jobb is így neki, hiszen nem vált annyira mellőzötté, mint például Mark Mancina (Féktelenül) vagy épp Trevor Rabin (Armageddon). Ugyanakkor mérhetetlenül örülök annak, hogy A szikla, A vasálarcos és a Katonák voltunk esetében rá osztották a zeneszerző szerepét, mert ez olyan művek megalkotására inspirálta, melyek bár messze nem hibátlanok, és nem mentesek az önismétléstől sem, mégis nagyon tetszenek, megunhatatlannak tartom őket.