Ha a romantikus drámák között sorrendet állítanánk fel, akkor a Nick Cassavetes rendezte Szerelmünk lapjai bizonyára sokak listáján dobogós helyezést érne el. A sztori megálmodója Nicholas Sparks, akinek regényeit előszeretettel filmesíti meg Hollywood. Az Üzenet a palackban, a Séta a múltba, az Éjjel a parton, a Kedves John, a Szerencsecsillag és a Menedék mind-mind az ő tollából került a filmvászonra vagy a tévéképernyőre, és a lista messze nem teljes, hiszen a megfilmesítések száma közel húsz. Bár Sparks a szerelmes szívek szakavatott ismerője, sikeres regényei közül mégis csak néhány lett mozgóképre átültetve emlékezetes.


A 2004-ben bemutatott produkcióban megismerhetünk egy nyugdíjas férfit (James Garner), aki egy idősotthonban lakik, s napjaihoz hozzátartozik, hogy rendszeresen felolvas egy ugyanott élő idős asszonynak (Gena Rowlands). Duke története a szemünk előtt elevenedik meg: főhősei egy lány és egy fiú (Rachel McAdams és Ryan Gosling megformálásában), akik egymásba szeretnek valamikor a második világháború előtt. Szerelmük azonban nem születik szerencsés csillagzat alatt: a fatelepen dolgozó Noah szegény, akár a templom egere, Allie viszont éppen ellenkezőleg, jómódú szülei pedig múló szeszélynek gondolják a kapcsolatot, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a fiatalokat elszakítsák egymástól.

Hogy a Szerelmünk lapjai sokakat megfogott, az az idősek körében játszódó megható kerettörténetnek éppúgy köszönhető, mint a buktatókkal teli fiatalkori szerelem meséjének. Az alkotás nem különösebben titkolva vezeti fel a fordulatot, hogy mi kapcsolja össze a jelen és a múlt szálait, de az igazi értéke nem is ebben, hanem a színészi játékban rejlik, Gena Rowlands (Cassavetes édesanyja) és James Garner pedig éppúgy telitalálatnak bizonyultak, mint az ifjú színészek. Utóbbiak mintha csak a közvetlenül ezt megelőző szerepük inverzét alakítanák: Rachel McAdams most bűbájos jelenség, nem az a vipera, mint amit a Bajos csajokban hozott, és az ekkor még szintén alig ismert Ryan Gosling is egy tenyérbemászó karakter bőrébe bújt a Kísérleti gyilkosságban. Filmbeli kapcsolatuk annak ellenére is működőképes, hogy a két színész kezdetben kifejezetten ellenségesen viszonyult egymáshoz, sőt, Gosling olyannyira nem érezte elégségesnek a kettejük közti kémiát, illetve olyan gyakoriak voltak köztük a viták, hogy állítólag megpróbálta kirúgatni McAdamst. A helyzet rendezéséhez a direktorra volt szükség, a békítés pedig olyan jól sikerült, hogy a páros a film premierjétől kezdődően két éven át együtt volt. A forgatás előtt mindketten a helyszínre költöztek egy rövid időre: míg McAdams balettleckéket vett, etikettórákra járt és nyelvtanárral dolgozott a hiteles helybéli akcentus megteremtésének érdekében, Gosling két hónapon át minden reggel evezett az egyik környékbeli folyón, utána pedig, akárcsak asztaloskodó karaktere, bútorokat készített, melyek közül többet is láthatunk a jelenetekben.


McAdams mellett kilenc név jött szóba a női főhős szerepére: a legismertebbek Reese Witherspoon, Ashley Judd és Jessica Biel voltak, akik mellett még Britney Spears is felmerült. A férfi főszerepre Cassavetes egyetlen jelöltje viszont mindvégig Gosling volt, akit azért is tartott alkalmasnak, mert nem egy klasszikusan jóképű színészt keresett. Ugyanakkor a projekt jóval korábbra nyúlik vissza, hiszen már 1998-ban felkeltette Steven Spielberg érdeklődését, aki Tom Cruise-ban gondolkozott. Később a stúdió Martin Campbellt (Casino Royale) vélte ideális direktornak, és a férfi főszerepre még Justin Timberlake is szóba került. Noha a könyv népszerűsége miatt a stúdió bizonyára nagyobb sikerben bízott (a 29 millió dolláros gyártási költségre az USA-ban „csak” 81 milliós bevétel jutott, amit a külföld végül 118 millióra tornázott fel), a házimozis piacon jóval egyértelműbb helyzet alakult ki, és összesen 11 millió DVD talált gazdára.

A Szerelmünk lapjai aláfestését Aaron Zigman komponálta, aki Nick Cassavetes állandó zeneszerzőjének számít. Eddig hét alkalommal dolgoztak együtt: első együttműködésük 2002-ig, a Denzel Washington főszereplésével készült Végszükségig nyúlik vissza, idén pedig a God is a Bulletten dolgoztak együtt. Bár Zigman nem tartozik a legismertebb zeneszerzők közé, de a háttérben olyan művészek mellett bukkant fel dalszerzőként, producerként, mint például Natalie Cole, Aretha Franklin, Tina Turner, Quincy Jones, Phil Collins, Ray Charles vagy Seal. A score-ok terén is keresett művészről van szó, aki szinte bármilyen műfajban képes helytállni, legyen szó ifjúsági filmről (Híd Terabithia földjére), vígjátékról (a két Szex és New York-mozifilm), illetve drámáról (A nővérem húga, A viskó). A szerző három Sparks-regény megfilmesítésénél is közreműködött, a Vissza hozzádra és Az utolsó dalra viszont nem vetült komoly reflektorfény.


A Szerelmünk lapjai zeneileg is igencsak figyelemre méltó lett. A mozit többek közt Billie Holiday, Duke Ellington, Benny Goodman és Glenn Miller által előadott jazzdarabok jellemzik, melyek a jelenetekben akár úgy is felcsendülnek, hogy a szereplők is hallják őket. Az általuk képviselt irányhoz kapcsolódóan Zigman big bandre írt, swinges műveket is szerzett, melyeknek még a hangszerelése sem árulja el, hogy nem a múlt század első felében íródtak. Mindez egy közel tízperces egyveleg formájában („House Blues - The Porch Dance - The Proposal - The Carnival”) kapott helyet a lemezen, benne egy countrys/bluegrassos kitérővel, méltó módon idézve meg egy jellegzetes zenei korszakot.


„Minden a zongoránál kezdődik. Eljátszok néhány akkordot, és ekkor történik valami. Kialakul egy olyan struktúra, amelyre építkezni tudok” – mesélte a komponista, akinek ide alkotott főtémája egy ízig-vérig romantikus darab. A kizárólag zongorára írt, végtelenül melankolikus, azonnali dallamtapadást okozó „Main Title” nagy sikert arathatna koncerteken is, a soundtrack egyik csúcspontja, az „Overture” viszont még nagyobbat szólna. E bő hatperces mű a romantikus score-ok legszebb hagyományait felvonultatva lágy felvezetéssel indít, hogy végül kiteljesedve a legnagyobb epikus score-okat idézze fel, s ezzel Zigman olyan elődök nyomában jár, mint egyik példaképe, Ennio Morricone (akit úgy jellemzett, hogy akkora a szíve, mint a Grand Canyon) vagy John Barry. Dallamazonosságról természetesen szó sincs, de a nosztalgiázó hangulatú „Noah’s Journey” elférne akár a Maestro Az óceánjáró zongorista legendájához írt muzsikájában is. Zigman negyvenöt-ötven percnyi score-t írt, közülük szinte minden felkerült a New Line Records soundtrackjére, ráadásul szvitekbe rendezve. Így például az „Allie Returns”, az „On the Lake”, a „Noah’s Last Letter” és az „Our Love Can Do Miracles” nemcsak a jelenetek alatt képes szívfájdítóan hatni, hanem az önálló hallgatás során is, hiszen átlagosan négy-öt perces játékidejüknek köszönhetően túllépnek a szó szerinti aláfestés szerepén, és önálló szerzeményként is szépségesek, szerethetők. Csendes, gyengéd, érzelmes kompozíciók, melyekben a zongora és a The Hollywood Studio Symphony vonósai, fa- és rézfúvósai tökéletes harmóniában működnek együtt.


A film alapján készült egy musical is, ám miként például a Csendszimfónia vagy az Amélie csodálatos élete színpadi változatai esetében is történt, zeneileg teljesen különálló projektről van szó. A filmben felcsendülő szerzeményeket nyomokban sem tartalmazza a 2022 őszén bemutatott darab, melynek muzsikája kiadatlan maradt. A filmé viszont szerencsére nem, egy hallgatói beavatkozásra igényt tartó CD formájában, azaz mivel a betétdalok az instrumentális trackeket folyamatosan megtörik, célszerű két csoportra bontani őket. A kor megidézése okán a daloknak megvan a maguk helye itt, elférnek, még ha nem is így ideömlesztve, nélkülük a score önmagában viszont eggyel magasabb pontszámot kapna. A Híd Terabithia földjére ihlette darabjához hasonlóan, Aaron Zigman a Szerelmünk lapjai aláfesését is élete főműveként tartja számon, és a filmzenerajongók is méltán sorolják a legemlékezetesebb romantikus score-ok közé.