A legismertebb európai komponisták közé tartozó Bruno Coulais a nyolcvanas évek óta van jelen a szakmában, és döntően francia stáblistákon találkozhatunk a nevével. Világviszonylatban az 1996-os Mikrokozmosz – A füvek népe című természetfilmmel vonta magára először a figyelmet, aminek eredményeként egyre keresettebbé vált, karrierjének populáris mozifilmekből álló szegmense azonban csak néhány évvel később, a Bíbor folyók, a Vidocq, illetőleg a Belphégor – A Louvre fantomja premierjét követően vett lendületet. Én az utóbbi csoportba tartozó, a Jean Reno és Vincent Cassel főszereplésével forgatott Bíbor folyóknak köszönhetően találkoztam először Coulais-művel, melyet annyira megkedveltem, hogy a mai napig a fajsúlyosabb krimizenék ajánlott darabjaként tartom számon.


A direktori széket Mathieu Kassovitz foglalta el, aki nemcsak rendezőként (Gothika) van jelen a filmiparban, hanem forgatókönyvíróként (A gyűlölet), színészként (Amélie csodálatos élete) és producerként (Babylon A.D.) is. A mozi alapötletét a Jean-Christophe Grangé tollából származó, azonos című regény szolgáltatta, a filmváltozat elkészítésében pedig maga az író is részt vett: Kassovitzcal közösen adaptálta vászonra a krimit. A főbb szerepekre a francia filmipar élmezőnyében számon tartott Renót és Casselt sikerült megnyerni, akiknek játéka éppúgy hozzájárult a produkció népszerűségéhez, mint a meghatározó képi világ, a remek vágás, valamint a hatásos zene. Ezen elemeket pedig nemcsak a nézők és a kritikusok ismerték el, hanem a francia Filmművészeti és Filmtechnikai Akadémia, valamint az Európai Filmakadémia ítészei is, akik összesen nyolc kategóriában jelölték ezt a könyvadaptációt – szobrot azonban végül egyikben sem kapott.

A Bíbor folyók története két, egymástól független bűncselekmény felgöngyölítésével vonja bele a nézőt a cselekménybe: míg az alpokbeli kisváros, Sarzacba rendőre, Max Kerkerian (Cassel) egy sírgyalázás kapcsán nyomoz, addig az alig pár száz kilométerre fekvő egyetemvárosban, a gyilkossági csoportnál külsősként dolgozó kriminalisztikai szakértő, Pierre Niemans (Reno) igyekszik fényt deríteni egy csonkításos gyilkosság indítékaira. A szálak azonban szépen lassan összefonódnak, a halálesetek száma megnő, mindeközben pedig a nyomozókról is egyre többet tudhatunk meg, akik nem rendíthetetlen városi hekusokként, hanem árnyékos múlttal rendelkező, sebezhető emberekként vannak jelen a vásznon.


"A fény vagy a színek éppúgy fontos dizájnelemei a mozinak, mint a zene. Ideális esetben azonban utóbbi nemcsak aláhúzza a látottakat, hanem a produkció autonóm karaktereinek egyikévé is válik" – vallja a komponista. Bár az általa említett függetlenséggel kapcsolatban az alkotók között éppúgy megoszlanak a vélemények, mint a kritikusok és a rajongók esetében, egy aláfestés elsődleges célja ugyanis a feszültségfokozás, nem pedig az, hogy a képsoroktól függetlenül megállja-e a helyét vagy sem. A filmkritikák azonban pozitívumként szokták kiemelni, ha egy muzsika figyelemfelkeltőre sikerül, amire pedig jó példa a Bíbor folyók, hiszen amellett, hogy számos elemzésnél kitérnek arra, milyen hatásos a dallamok és a képsorok összhangja, a score-ból összeállított filmzenealbum is – melynek angol nyelvű borítós változata hazánkban készült – remekre sikerült, minden percével képes lebilincselni a hallgatót.

A Paris Philharmonic Orchestra közreműködésével életre keltett muzsika meglehetősen nyomasztó, így stílusát tekintve leginkább Howard Shore Hetedik, illetve A bárányok hallgatnak ihlette kíséreteivel lehetne rokonítani annyi kiegészítéssel, hogy Coulais pályatársához képest lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetett az ütősszekcióra. "Azért szeretek filmekhez komponálni, mert legtöbbjük teret enged a kísérletezgetésnek, az egyedi hangzásvilágnak" – mesélte a szerző, aki Kassovitz alkotásával kapcsolatban nemcsak az atmoszférát találta el nagyszerűen, hanem a témákat is, utóbbiakkal ráadásul nem fukarkodott, hiszen a Reno alakította nyomozó éppúgy megjelenítődik, mint az elhunytak vagy a helyszínek. A korong a "The Crimson Rivers"-szel indít, melynek első felét a megcsonkított és magzatpózba kötött áldozat körül pásztázó kamera felvételeit kísérő nyitány adja, ez aztán Niemans témájába torkollik, amely csupán az album végi "Taking Off"-ban tér vissza. Reno karakterzenéjénél olyan ütős instrumentumok kerülnek előtérbe, mint a xilofon, a triangulum, továbbá az öblös hangú dobok, amelyek nemcsak a mű egyedi légköréhez járulnak hozzá, hanem sikeresen szemléltetik azt is, szerzőjük milyen ügyes hangszerelő: "Számomra nagyon fontos, hogy magam hangszereljem a score-jaimat. Zavarna, ha nem így lenne" – nyilatkozta ezen szerepkörével kapcsolatban Coulais. A fiatal és a szabályokat lazábban értelmező Kerkerian színre lépését, valamint későbbi, edzőtermi verekedését Niemansszal viszont nem instrumentális darabok, hanem olyan, a hip-hop és az alternatív rock műfajokban mozgó előadók dalai kísérik, mint a Silmarils "Virtual Skinfighters"-e, valamint a Solo és Uncle O közös száma, a "F.U.A.".


Az Alpok sivár sziklái közé ékelődött település, Guernon szintén kapott egy motívumot ("Guernon"), ahol a mély vonós- és rezesszólamok mellett a marimbajáték gondoskodik arról, hogy a látszólag békés hegyi városka árnyoldala is felszínre kerüljön. Az emberek, illetve a bűntettek mellett az események egyik kulcspontjául szolgáló ódon egyetem (mely már első felbukkanásakor sejtet valamit azzal, hogy áram és víz terén önellátó, saját kórházzal rendelkezik, rektora pedig a település polgármestere) sem maradt ki a témaszórásból: a komponista ide vonatkozó elképzelése először a "The Library"-ban tűnik fel, néhány perccel később pedig a "Judith"-ban köszön vissza.

A Virgin Records lemeze nem követi a mozi kronológiáját, ugyanakkor jól prezentálja annak szerkezeti felépítését: habár az elején a thriller-krimi vonal dallamosabb motívumok kíséretében jelenítődik meg, a játékidő első harmadát követően éppúgy mélyülnek el a szálak, ahogyan a forgatókönyv is egyre összetettebb lesz - a filmmel kapcsolatos negatív visszajelzések jó része egyébként pont a történetvezetésből, illetőleg a lezárás módjából ered. Coulais a drámai vonalat nem a hollywoodi alkotások esetében gyakorta alkalmazott lágy, szomorú, mindeközben viszont fülbemászó dallamok felsorakoztatásával oldotta meg, hanem sötét, komor ábrázolásmóddal, mely a "The Crucified" végén például kakofóniába is torkollik. A Bíbor folyók zenéjének legnyomasztóbb pillanatairól a "Grave", a "The School", a "The Blind Child", a "The Station", a "The Crevasse", a "The Mutilated Body", illetőleg a "The Morgue" gondoskodnak, melyeknél időnként az áldozatokat szimbolizáló csőharang is hallatja magát. Az album struktúrájának hála azonban nem telepedik ránk teljesen ez a hangulat, hiszen olyan, kissé dinamikusabb, harsányabb trackek közé ékelődnek, mint a "The Run", a "The Cable Car", a "The Desecration", a "The Chase", a "Research", valamint a "The Stadium".


A csilingelésekkel, fémes hangokkal, mély vonós- és rezesszólamokkal tarkított muzsika híján minden bizonnyal a Bíbor folyók összhatása sem lett volna ily emlékezetes, azt pedig, hogy Bruno Coulais jó munkát végzett, alátámasztja, hogy ezt követően több hasonló stílusú mozival keresték meg a rendezők, illetve producerek. 2004-ben, Bíbor folyók 2. – Az apokalipszis angyalai címen mozikba kerülhetett a folytatás is, s bár a Luc Besson jegyezte forgatókönyvben Jean Reno karaktere visszatért, az alkotás (melynek zenéjéről már nem Coulais, hanem a Frankii Elliott-Colin Towns páros gondoskodhatott) messze elmaradt elődje színvonalától.