Az írás spoilert tartalmaz!

Arról maga M. Night Shyamalan tehet, hogy mindenképpen szeretnék valami más megvilágításba helyezést a filmjei végén (ha úgy tetszik, csavart), és sokat sejtető, hogy a Kopogás a kunyhóban végignézése közben ez volt az egyetlen dolog, ami ébren tartotta a figyelmemet. Manapság, amikor a világon mindenkinek lehet véleménye, és bőven elég a megfelelő számú lájk ahhoz, hogy az a vélemény ténnyé váljon, én egyre inkább fordulok át abba az irányba, hogy magamban keresem az okait annak, ha valamivel nem értek egyet vagy nem tetszik. Jelen esetben az első ilyen a történet alaphelyzete: idilli környezet, ahová hirtelen betoppan négy, elsőre féleszűnek tűnő idegen, akik céljaik elérése érdekében rögvest székhez kötözik a meglepett házigazdákat. Lehet, hogy annyi házfoglalós filmet láttam már, amennyit még le sem forgattak, és ez az oka, hogy eleve ki sem alakult bennem feszültség, de ahogy haladtunk előre, inkább a türelmetlenség lett erősebb, hogy a nyilvánvalónak tűnő magyarázat mögé láthassak. A második a színészek játéka volt: a kritikusok egyöntetűen Dave Bautistát emelték ki, és én nem vagyok kritikus, de az expankrátor valószínűleg azért zsebelt be ennyi elismerést, mert rajta kívül maximum közepes tévéfilmes alakításokkal találkoztam (bár kétségtelen, hogy a streamingszolgáltatók által létrejött dzsungelben a „tévéfilmes” jelző is egyre másabb értelmet nyer – egyúttal bocsánat, Ron Weasley, de hát most te szinte pályára sem léptél, egyből kiállítottak). Ha igazak a pletykák, a film eredeti verziója játékidőben majdnem a duplája volt a végleges formájának, ez is lehet magyarázat arra, hogy nem sikerült az egyes karaktereket jobban megismerni, nem volt idő arra, hogy valamiféle érzelmi kapocs kialakulhasson. Ennek megfelelően az idegenek meséjét nem tudtam elhinni, a bajba jutottak esetében pedig csak a menekülés miatt szurkoltam, miközben a kapcsolatukat mélyíteni próbáló néhány visszaemlékezés kizökkentett, emiatt nem is vált érdekessé.


Pedig (és ez a harmadik dolog) a házban tartózkodó család kapcsolata izgalmasabbá tehette volna az alaphelyzetet, de mintha erre sem lett volna elég idő (vagy Shyamalannak nem sikerült jól ábrázolnia). Két meleg férfi alkotta pár és örökbe fogadott lányuk töltik kellemes nyaralásukat az erdő közepén, amikor betoppan életükbe a négy idegen. Az Apokalipszis Lovasai – Bautista miatt csak majdnem – teljesen átlagos megjelenésükben a világvégét hirdetik, melyet egyetlen módon lehet elkerülni: ha a család saját döntésből feláldozza valamelyik tagját. Amíg ez a – székhez kötözve meghozott – döntés meg nem születik, az idegenek kénytelenek egymást ritkítani, miközben a bolygónk minden pontján sorra kipattanó katasztrófákat tévés híradásokon keresztül bizonygatják. A világvégehívők elmélete, mely szerint azért jöttek pont ebbe a házba, pont ezekhez az emberekhez, mert mind a négyüknek, egymástól függetlenül ugyanez volt a látomása, amiatt veszít az egyébként sem jelentős mértékű hihetőségéből, mert a pár eleinte (egy korábbi kocsmai támadásból is kiindulva) újabb melegellenes támadásnak fogja fel az egészet, és kétségbeesve keresik a manipulációra és tervezettségre utaló jeleket. Noha a képernyőn folyamatosan látható bejátszások hemzsegnek a cunamitól, gyerekek körében terjedő halálos járványtól és egymás után lezuhanó repülőgépektől, az egész mögé – teljes joggal – könnyebben látják bele a homofób motivációt, mint bármilyen természetfeletti vagy vallási jellegű kapcsolatot. Az mutatja meg leginkább a Lovasok hétköznapiságát, hogy nem igazán tudják akaratukat vagy erőfölényüket érvényesíteni még a megkötözött emberekkel szemben sem, akik ki is szabadulnak fogságukból, és megpróbálnak minél hamarabb véget vetni a tébolynak. Mire eljutnak odáig, hogy újra csak hárman maradnak (a halottak száma ekkorra négy), addigra mégis kialakul bennük a hit, hogy talán tényleg igazat mondhattak az idegenek, s végül meghozzák az áldozatot, megállítva ezáltal az emberiség pusztulását.

Shyamalant nyilvánvalóan foglalkoztatja az ember és a hit kapcsolata, erre alapozta korábbi, lényegesen sikeresebb alkotásait (A sebezhetetlen, Jelek, A falu), és az alapvető kérdés ennél a filmnél, miszerint fel tudnád-e áldozni egy szerettedet azért, hogy megmentsd az emberiséget, örök érvényű (a maga képtelenségével együtt). Itt azonban összekeveredik pár elgondolkodtató részlet (azonos nemű pár a középpontban; a bosszúálló, áldozatot követelő Isten; látomásból eredően saját magukat feláldozó emberek) azok szélsőséges megítéléseivel együtt (homofóbia, vallási fanatizmus), és végig az volt az érzésem, hogy a téma sokkal izgalmasabb annál, hogy egy szimpla házfoglaló thrillerbe ültessük. Annak ismeretében pedig különösen így gondolom, hogy a film alapjául szolgáló regény (Paul Tremblay: The Cabin at the End of the World) egészen máshogy ér véget, ami teljesen eltérő megközelítésbe helyezi az összes korábban felsorolt részletet, illetve a szereplők döntései mögötti motivációkat. Emiatt pedig igazán furcsállom, hogy Shyamalan nem merte végigvinni az eredeti történetet, bár tekinthetem úgy is, hogy beáldozta azt annak érdekében, hogy elkerüljön egy homofób kommentcunamit. Kérdés, hogy megérte-e, mert utóbbi gyakorlatilag pont ugyanúgy bármikor előtörhet, mint egy aktív vulkán, cserébe viszont a végeredmény egy rosszul átdolgozott, feledhető film lett.


Tíz éve már, hogy a rendező és James Newton Howard útjai szétváltak, ami az addig született közös műveik ismeretében elég jelentős veszteségnek tekinthető. A Széttörve, de főleg az Üveg (ami ugye inkább Porcelán kellett volna legyen) kapcsán lehetőség nyílt volna egy újratalálkozásra, ez azonban sajnos elmaradt. Jól jellemzi, hogy ezen filmek egyik legerősebb zenei pillanata A sebezhetetlen főtémájának visszaidézése volt, de hát szép is lett volna, ha West Dylan Thordson, a két – kvázi – folytatás zeneszerzője kihagyja a ziccert. Ugyanakkor úgy tűnik, Shyamalan számára mintha elveszett volna az aláfestés fontossága, elég csak arra gondolni, hogy a csúfosan megbukott A Föld utánt követő A látogatás szinte egyáltalán nem tartalmaz zenét, Thordson művei a horror alapvetésein túl nem emlékezetesek, és Trevor Gureckis az Időhöz írt szerzeménye is inkább illik a vele párhuzamosan, szintén Shyamalan felügyelete alatt zajló Servant című sorozathoz, mint egy önálló mozifilmhez. Ezek után nincs is semmi meglepő abban, hogy a Kopogás a kunyhóban kapcsán egy újabb, ismeretlen zeneszerző nevét jegyezhetjük fel. Hogy meg is jegyezzük, az pedig kérdéses, hogy ezen műve kapcsán fog-e eldőlni.

Herdís Stefánsdóttir izlandi zeneszerzőnő filmzenei karrierje néhány éve indult el (nem meglepő módon az azóta sajnálatosan elhunyt Jóhann Jóhannsson gyakornokaként), és az Y: Az utolsó férfi című posztapokaliptikus sorozat, illetve a drámai hangvételű Az essexi kígyó epizódjai mellett tulajdonképpen ez az állomás tekinthető az első komolyabb filmes munkájának. Egy interjúban alátámasztja az imént felvetett gondolatomat Shyamalan és a zene kapcsolatát illetően: „Elmentem Pennsylvaniába, hogy először találkozzak Nighttal, és azt mondta: ’Nem szeretek ideiglenes zenéket használni, és nem akarok semmilyen ötletet a fejedbe ültetni. Azt szeretném, hogy magadtól találd ki az egészet.’ Nos, ez nagyszerű, igaz? De egyben teljesen ijesztő is. Teljes szabadság. Szóval hazamentem azzal az egy iránymutatással: találd ki! Körülbelül két hónapig csak a hangokkal és a hangszínekkel foglalkoztam, és próbáltam illeszkedni ahhoz, ahogyan ő forgatta a filmet. Van az élénk, aranyszínű, klasszikus kilencvenes évekbeli megjelenés, és van a sötét vizuális középpont: a faház az erdőben, amit jól ismerünk a filmtörténelemből, különösen a horror műfajából. Világos és sötét. A kihívás az volt, hogy megtaláljuk a palettát, amivel ezeket össze tudjuk hozni.”


Elmondása alapján a rendezői instrukciók eleinte sokkal inkább voltak kötetlen beszélgetések tágabb témákban, úgymint az élet maga, a spiritualitás vagy az egész univerzum, és végül ezek a gondolatok adták meg az alapját a közös munkának. Bár egy-egy jelenet kapcsán néha eltért a véleményük, ebből sosem származott konfliktus, sőt, az is előfordult, hogy a történet különböző lehetséges értelmezése az alkotói folyamat során változott meg benne. Erre példának az „Epilogue”-ot hozza fel, eredetileg ugyanis jóval sötétebb lezárást képzelt el, ami az áldozathozatalra és a tragédiára reflektál jobban, ám ahogy jobban ismerte meg a történetet, úgy változott meg benne a horror egy szerelmi drámává, így a világ megmenekülését sokkal ünnepélyesebb, tisztább zenekari műnek komponálta meg (valamint ez az album csúcspontja is). A zenei megközelítésben előkerült Bernard Herrmann neve is (ami nem meglepő a rendező korábbi munkáit tekintve, gondoljunk csak a Jelek nyitótémájára), de Stefánsdóttir inkább csak a híres komponista stílusjegyeit szerette volna felhasználni a művéhez, nem pedig konkrét zenei megoldásokat.

Ezekre a mozgalmasabb, feszült pillanatokra jó példa a „Breaking In”, amelyben a mély vonósok és a szaggatott hegedűjáték nem csupán Herrmannt idézi meg, de a folyamatosan gurgulázó dobokkal tarkított lüktetés Marco Beltrami zenéit is. Hasonlóan a vészjósló és kellően dinamikus „Get in the Bathroom”-hoz vagy a „Grab the Gun”-hoz, ahol a bőgők kellemetlenül hullámoznak, eközben mindenféle magasan csilingelő és kattogó ritmikai hang közepette vinnyognak a hegedűk és recsegnek a rézfúvósok. Alapvetően szeretem azokat a feszültebb zenéket, ahol egy erőteljesen megszólaltatott mély hangszer adja az ismétlődő tempót, de messze vagyunk a Psycho vagy a Szédülés aláfestésétől, sokkal inkább idézi fel például Beltramitól az Ómen egy-egy tételét. Mint ahogy a kontrafagott kapcsán (amely például a „Four Horsemen” során csendül fel tisztán is, illetve effektekkel széttorzítva) nekem elsősorban az Ördögűzés Emily Rose üdvéért zenéjének nyitó hangjai fognak eszembe jutni, mint a horrorzenék egyik leggyomorszorítóbb felütése (köszönhetően Christopher Youngnak).


Nem az a meglepő, hogy a néhány szereplős történet ellenére sem lehet különösebb tematikus felépítést felfedezni a Back Lot Music által kizárólag digitális formában elérhetővé tett album során, hanem az, hogy márpedig Stefánsdóttir komponált különböző témákat, csak azok zöme a vágószobában maradt (ennyit az áldozatokról). Ugyanakkor más is befolyásolta a zeneszerzési folyamatot: „Írtam néhány karakterhez témákat azelőtt, hogy a filmet láttam volna, ám később megértettük, hogy más irányt kell vennünk, mert a cselekmény egyik lényege, hogy nem fedhetjük fel, ki is Leonard (Dave Bautista karaktere) valójában. Ezzel még várnunk kell. Tehát a zenével semmit sem árulhatunk el a szereplőkről. Nem szólalhatott meg Leonard számára egy igazán mély téma, vagy bármi, ami utal arra, hogy kik ők, mert fontos, hogy ne tudjuk előre. Így az aláfestés [a család] Andrew, Eric és Wen nézőpontjából szólal meg.”

A család pedig halálra van rémülve, és egyáltalán nem érti, mi történik körülötte, így az album jelentős része ennek a dühnek és tehetetlen kétségbeesésnek a zenei kifejezéséről szól. Ami – valljuk be – nem tartozik a legvonzóbb hallgatnivalók közé. Stefánsdóttir érdemei közé tartozik mindenképpen az, hogy nem él semmilyen hatásvadász csattanással, így a székből hirtelen kiugrás és a hangfal membránszakadása nem fog bekövetkezni, inkább erőteljes hangszeres felmordulások jellemzik a tételek jelentős részét. A már korábban kiemelt, mozgalmasabb trackek mellett hangsúlyos a drámai vonal: a csendesebb pillanatok közül kiemelhető a „First the Cities Will Drown” első fele a lassú ívű, halkabb vonósharmóniákkal, az „Adrienne’s Sacrifice” a melankolikus szólóhegedűvel vagy a „Second Harbinger”-ben felcsendülő tompított zongorahangok melletti női vokál (mely a szerző saját hangja). A címükkel ellentétben viszont sem a „True Sorry”, sem az „Excuse Me” nem a megbánás vagy a befelé forduló szomorúság zenei megfelelői, mint inkább az érzelmi vihar erőteljes megjelenítése, sőt, még a Jelek is megidéződik, a „But You Will” kezdő disszonanciája ugyanis szinte egy az egyben annak a műnek a felütése. A számos egyéb, atmoszférikus tapogatózás és feszült tanácstalanság mellett az album utolsó néhány tétele tekinthető jóval befogadhatóbbnak, de általánosságban is igaz, hogy a komponista a hangszeres szerzeményeket szerencsére nagyon kevés elektronikával kavarta meg, ami javára válik a hallgatnivalónak. A „Sacrifice and Departure” az egyik legkomplexebb tétel, ennek ellenére ezt írta meg a leggyorsabban, mi több, azonnal a helyére is került, ami ritka ebben az iparban. Ez, valamint a már említett „Epilogue” mutatják meg igazán Stefánsdóttir drámai oldalát, és utalnak kicsit az izlandi/európai zeneszerzésre, egyúttal úgy fejezik be a szűk egyórányi hallgatnivalót, hogy tulajdonképpen elégedetten dőlhetünk hátra.


Van egy érdekes aspektusa a szóban forgó film és zenéje kapcsolatának. A Kopogás a kunyhóban ugyanis számomra pont ott vesztett el rengeteget a felépíteni kívánt feszültségből, hogy alig volt zeneileg néma pontja. Ez ma már tendencia, nincs benne semmi meglepő, az viszont szerintem egy efféle kamaradarabnak csak a kárára megy, ha nem hagyja érvényesülni a kis teret és a kevés szereplőt. Ilyen helyzetekben még akkor is hátrány az aláfestés, ha az tényleg csak valami hosszan kitartott hang vagy egy-egy hangszer dallam szempontjából lényegtelen téblábolása. A film kapcsán kiemelik a hatvanas évekre jellemző főcímet, illetve Shyamalan kilencvenes évekre jellemző kamera- és világításbeállításait, ehhez képest a zene pont, hogy hűen tükrözi a jelenkor elvárásait, és hiába dicsérhető a komponista lényegesen tisztább, aprólékosan kidolgozott munkája szemben Hollywood gyártósori paneljeivel, ha a végeredmény egyszerűen nem éri el azt a hatást, ami a filmet segíthetné. Ez az album egészének ismeretében nem feltétlenül Stefánsdóttir hibája, de kíváncsi lennék arra, hogy egy erősebb egyéniségű és szakmailag elismertebb, tapasztaltabb komponista vajon képes lett volna-e hatni a rendezőre. Vagy pont ezzel utalunk vissza a James Newton Howard-időszak végéhez…?


Mire idáig eljutottam az írásban, addigra nagyjából hetedik vagy nyolcadik alkalommal forgott le az album, hogy az általam kiemelt trackeket összegyűjtsem. A filmtől különálló meghallgatása sem elsőre, sem másodjára nem fogott meg igazán, ami felveti azt a kérdést is, hogy vajon mint egyszeri filmzenerajongó, aki szinte éjjel-nappal hallgat valamilyen zenét (és mindig van új anyag), biztosan kellően koncentráltam-e rá az első pillanattól fogva. Annak ellenére kellett idő az album megismeréséhez, hogy korántsem beszélhetünk bonyolult szerzeményekről. Ugyanakkor azért a végére már azon kaptam magam, hogy bizonyos tételeket szívesen hallgatok meg újra és újra az elemzéshez, és a szerző nevének megjegyzésével kapcsolatos a kérdés, hogy ez mennyire marad így a jövőben, elő fogom-e szedni később valamikor, lesz-e bármilyen formában ez a munkája hivatkozási alap. Herdís Stefánsdóttir számára tisztességes belépő, a minőségre semmi panasz nem lehet, így azt hiszem, érdemes odafigyelni a szerző további műveire is.