Az Idő az alapvetően eredeti ötletekkel dolgozó M. Night Shyamalan második olyan alkotása, mely egy már korábban is létező forráson alapul: Az utolsó léghajlítót követően ez esetben Pierre-Oscar Lévy és Frederik Peeters Sandcastle című képregényéről van szó. Egy középkorú, épp válságot megélő házaspár mellé csapódhat a néző, akik két gyerekükkel egy egzotikus utazáson vesznek részt. Amikor a hotel vezetőjének tanácsára lehetőségük adódik egy elhagyatott, sziklákkal körülölelt partszakaszon kikapcsolódni, nem hezitálnak. Ami azonban kalandnak ígérkezik, csakhamar rémálomba torkollik, amikor ráébrednek, hogy a helyen bizarr esemény veszi kezdetét: mindannyian gyors ütemben kezdenek el öregedni.


Az Időt a félresikerült mozik azon táborába sorolom, ahol ha a néző félreteszi minden elvárását, jobban fog szórakozni e nem vígjátéknak szánt vígjátékon. Én a partra érkezést követően hamar elengedtem a filmet, onnantól már csak felváltva hitetlenkedtem és vigyorogtam a szereplők látványos vergődésén, teljesen logikátlan cselekedetein, de legfőképp azon, hogy még a korábban már bizonyított színészek is (Gael García Bernal, Vicky Krieps és némi fenntartással soroljuk még ide Rufus Sewellt) olyan tanácstalanul téblábolnak, mintha csak egy amatőr színtársulat próbálna. Egy olyan színtársulat, amelynek tagjai egyáltalán nem tanulták meg a szövegüket, emiatt inkább improvizálnak, csakhogy úgy, mintha mindannyian más-más darabban szerepelnének. A szokásos shyamalani csavar sem segített sokat összbenyomásomon, annak köszönhetően, hogy már az elején elejt valaki egy teljesen feleslegesnek tűnő, s pontosan emiatt feltűnő mondatot, ami így közel viszi a figyelmesebb nézőt a megoldáshoz, továbbá a film végi magyarázatban is bőven elég buktató van ahhoz, hogy teljesen hihetetlen legyen.

Valószínűleg nincs olyan filmzenerajongó, aki ne sajnálná, hogy Shyamalan és James Newton Howard együttműködése megszakadt. 2013-ban dolgoztak együtt utoljára A Föld utánon, a direktor ezt követően már West Dylan Thordsont kérte fel a Széttörvéhez és az Üveghez (az ezeket megelőző A látogatás nem igényelt score-t). Talán nem érezte tökéletesnek Thordson teljesítményét, így következő zeneszerzője már Trevor Gureckis (Az aranypinty) lett, kapcsolódási pontjuk pedig a Shyamalan által is rendezett Servant című sorozat. Meglehetősen ellentmondásos muzsika született az Időhöz: az atmoszférája rendkívül nyugtalanító és erős (ebben a Budapest Scoring Orchestrának is nagy szerepe van), ugyanakkor a legfeltűnőbb jellemzője az egyhangúság, hiszen nem túl változatosak a szerzemények. Az idő riasztóan gyors múlását taiko dobok ütemes püfölése érezteti sikerrel, a szerző által manipulált hangokból kreált elektronikus megoldások mellett pedig még van egy fontos szereplő, a marvin nevű különleges fémhangszer, amely úgy néz ki, mintha egy háromszög alakú űrhajómakettre ráesett volna egy rugós ágy. Az ebből előcsalogatott fémes, nyikorgó-csikorgó hangok minden horrorfilm kötelező elemei lehetnének, Gureckis viszont olykor tudatosan enyhíti a hatását azzal, hogy érzelmes vonós dallamfoszlányokkal egészíti ki azokat. Miközben hallgattam a kiadványt, sokszor olyan érzésem támadt, mintha egy eresz alá kitett szélcsengőt fújna a viharos szél, a hangulat tehát elég különleges.


A rendező lánya, Saleka által előadott, R&B stílusú, elég feledhető stáblistadalt is tartalmazó soundtrack minél objektívabb értékeléséhez szükséges a film ismerete is, mert amikor a megnézése után újra elindítottam az albumot, képzeletben rögtön a parton találtam magam, tehát működőképes az aláfestés. Gureckis feltörekvő művész, de azt már e darabjával sikeresen érezteti, hogy atmoszférateremtésből képes jól vizsgázni.


Kiemelkedő trackek: Sandcastle, Message, Looking Back