Ha James Bond, akkor John Barry. Ezen törvényszerűség évtizedeken keresztül tartotta magát a legismertebb brit ügynök kapcsán, mert bár A kém, aki szeretett engem esetében Marvin Hamlisch ugrott be zeneszerzőként, Barry a Halálos rémületbenig bezárólag, negyed évszázadon át követte a 007-es ténykedéseit. Rendkívül mély nyomot hagyott Ian Fleming karakterén, a tőle eltérő megközelítéseket pedig nem feltétlenül éltették a széria rajongói: Hamlisch műve hasonlóan osztotta meg őket, mint Michael Kamen A magányos ügynök ihlette munkája, az igazi népharagot azonban Eric Serra érdemelte ki az Aranyszemmel. A franchise tehát új komponista után kiáltott, ráadásul könnyen elképzelhető, hogy a korábbi fiaskók nyomán ezen a téren egyre inkább sarokba szorítva érezte magát a széria felett bábáskodó Broccoli család, hisz a zene a folyam legemblematikusabb elemei közé tartozik.


A producerek A holnap markábannál újfent Barryhez fordultak, aki mutatott ugyan érdeklődést a projekt iránt, ám nem sikerült dűlőre jutniuk, így a pozíció továbbra is nyitott maradt. A veterán szerző azt javasolta a Barbara Broccoli–Michael G. Wilson producerpárosnak, hogy hallgassák meg a Shaken and Stirred: The David Arnold James Bond Project albumot, és keressék fel a Csillagkapu, valamint A függetlenség napja után a pálya fősodra közelébe került művészt, David Arnoldot. „Rendkívül hű maradt a dallamokhoz és a harmóniákhoz, ugyanakkor felvértezte őket egyfajta ritmikai frissességgel, mindezen felül érdekes szereposztással választotta ki a főcímdalok előadóit. Szerintem fantasztikus album lett. Rendkívül hízelgő számomra” – vélekedett Barry a Bond-tribute korongról. Azt mondta Broccoliéknak, hogy egyedül róla tudja elképzelni a 007-eshez méltó zene leszállítását, ami elegendő ajánlólevél volt számukra: felkeresték Arnoldot, aki örömmel bólintott rá a lehetőségre, hiszen mind Barry munkásságáért, mind az ügynök kalandjaiért rajongott.

„Az Aranyszem csupán egy rosszul sikerült casting volt Eric Serrával. Úgy vélem, az, amit ő csinált, briliáns. Azt gondolom, hogy ez egy kínos szituáció. Bármelyik filmjét is nézed, soha sem fogsz róla Bondra asszociálni. Merészség volt ezt elvállaltatni vele”– nyilatkozta elődjével kapcsolatban Arnold, akit fiatalként, a Csak kétszer élsz láttán ragadott magával Bond zenei univerzuma. A Pierce Brosnan által először az Aranyszemben megformált karakter bizonyos szempontból idomult a korábbiakhoz, mégis más benyomást keltett, némiképp eltérő MI6-ügynököt állított vászonra, amit Arnold koncepciója tovább erősített. A komponista itt alapozhatta meg saját Bond-hangnyelvezetét, amit további két Brosnan-filmmel csiszolhatott tovább, majd adott új irányt neki a Daniel Craig-éra beköszöntével.


„John egyetlen munkájára sem tekintettem kiemelten követendőként, ám számos alkalommal emelem meg előtte a kalapomat, mert erre van szükség. Gyakorlatilag az ő stílusát vegyítettem az újdonságaimmal. Nem nyúltam vissza a hatvanas évekig, de eléggé kedvelem John munkáit ahhoz, hogy tudjam, mitől működnek” – mesélte a szerző, aki a klasszikus motívumokat és a Gyémántok az örökkévalóságnak bizonyos megoldásait olvasztotta bele víziójába. A holnap markában aláfestésében egyszerre figyelhető meg a múlt előtti tisztelgés („MI6 / Launch the Fleet”, „Company Car (Extended Version)”, „Escape to Hotel”), valamint annak a friss, elektronikával és nagyzenekarral elegyített útvonalnak a kijelölése, amellyel Arnold – hogy fent említett szólóalbumának címéhez hűen fogalmazzak – ügyesen rázta fel és keverte meg a franchise aláfestésének addigi, fő csapásiránynak számító hangulatát.

Arnold itt megfigyelhető renomévisszaállítási törekvéséről mindig elismerően vélekedtem, ugyanakkor sosem rejtettem véka alá, hogy A holnap markában muzsikája áll tőlem a legtávolabb – erre korábbi, ilyen témájú írásaimban is kitértem. Amikor 2022 őszén a La-La Land Records előállt a teljes score-ral, újból belevetettem magam a témába, amit jól tettem, mert javított addigi véleményemen. Ezen a téren továbbra is a Casino Royale és A Quantum csendje kíséretei nyűgöznek le, ám ezt a kiadványt hallva A holnap markában anyaga is felzárkózott A világ nem elég és a Halj meg máskor! aláfestéseihez. Korábbi véleményem átalakulásában nagyban közrejátszott, hogy idáig csak az A&M Records lemezét ismertem (a kettő közé beékelődő Chapter III-féle kimaradt), melynél nemcsak a rövid játékidő jelentett hátrányt, hanem az is, hogy előbb állt össze a tracklista, semmint a zenei felvételek lezárultak volna, így a kiadványra számos érdekes darabnak esélye sem volt felkerülni.


Arnold legnagyobb lélegzetvételű tétele a „White Knight”, amely mindhárom korongon megtalálható, és remekül prezentálja, miként közelítette meg a Brosnan-féle Bondot. S ugyanilyen jól tükrözi ezt a „The Sinking of the Devonshire”, a „Backseat Pilot”, a „Station Break”, a „Hamburg Break Out”, a „Printing Press Fight”, a „*-3-Send”, a „Backseat Driver (Film Version)”, a „Banner Escape”, a „Bike Chase” és a „Bike Shop Fight (Film Version)” is. Ezen akciódarabok szépen kidomborítják, milyen ügyesen utal a komponista a Barry-féle hangzásvilágra, milyen szinten csorog ereiben pályatársa ide vonatkozó munkássága, s azt is előrevetítik, hogy miként alakul majd a következő két, Brosnannel forgatott 007-es történet muzsikája. Ezek pozitívumok, viszont sok kitekintés figyelhető meg a komponista korábbi sikereire, a Csillagkapu és A függetlenség napja score-jaira, ami engem kissé zavar. A médiamogul Elliot Carver fenyegető motívuma (amely a „The Sinking of the Devonshire” végén éppúgy megfigyelhető, mint a „Carver and Paris”-ben vagy épp az „A Tricky Spot for 007”-ben) például bármennyire tükrözi jól a Jonathan Pryce által életre keltett ellenfelet, ha egyszer a Csillagkapu jut róla eszembe, a „The Last Goodbye” meg mintha A függetlenség napja egyik elvetett trackje lenne.

Az imént kiragadott példák és társaik persze kevesek ahhoz, hogy teljesen hidegen hagyjon a muzsika, mert találok bennük tetszetős megoldásokat. Leginkább a karakterek drámai, illetve érzelmes oldalait kidomborító megmozdulásokat („Carver and Paris”, „Paris and Bond”, „The Last Goodbye”), valamint az – úgymond – tapogatózó tételeket („You Have a Phone Call, Mr. Bond”, „Vietnam”, „Boarding the Stealth”) kedvelem, a dinamikusabbak közül pedig a „White Knight”, a „The Sinking of the Devonshire” és a „Bike Chase” lopták be magukat a szívembe. Előnynek számít az is, ahogyan a k.d. langgel tető alá hozott, Barry és Shirley Bassey együttműködéseihez hasonló stílust képviselő „Surrender” dallamai beleolvadnak az instrumentális műbe, sajnos azonban végül nem ez, hanem a Sheryl Crow-féle „Tomorrow Never Dies” lett a főcímzene. A score és a nyitány klasszikus koherenciája emiatt elmaradt, szerencsére azonban Arnold elképzelésének is találtak helyet az alkotók, így alapkoncepciója nem került teljes egészében süllyesztőbe. Az A&M-féle kiadványra e két dal mellett Moby „James Bond Theme”-je került fel, mely a La-La Land Records gyűjteményéről hiányzik, ám itt az alternatív tételverziók közé ékelődve három Simon Greenaway-tracket találunk: a könnyed „Shaken But Not Stirred”-et és a fülledt erotikát sugalló „It Had To Be You” – „Adrift” duót. Utóbbi kettő éppoly jól utal az aktuális Bond-lányok, a Michelle Yeoh alakította Wai Lin és a Teri Hatcher által megszemélyesített Paris Carver kisugárzására, mint a „Carver and Paris”, a „Paris and Bond”, a „The Last Goodbye”, a „Ha Long Bay” vagy az „All in a Day’s Work” második fele.


A „Hamburg Break Out”, a „Printing Press Fight”, valamint a „Backseat Driver” esetében az elektronikus részek nekem túltoltnak tűnnek, de elismerem: Arnold ügyes ötvözte bennük a múltat és a jelent. Ezek hallatán bizonyára éppúgy elégedetten dőltek hátra a producerek, mint amikor körvonalazódott számukra, hogy a szerző miként lehelt új életet a 007-es kíséretébe a klasszikus hangszerelést és stílust szem előtt tartva. David Arnold A holnap markában inspirálta munkája nem győzött meg maradéktalanul, ugyanakkor a film alatt működik, és az vitathatatlanul kitűnik belőle, hogy okos döntés volt rábízni a franchise zenei szempontból történő felrázását.