Peter Gabriel az egyik kedvenc zenészem. Rajongásom akkor kezdődött, amikor 2004-ben, egy hirtelen ötlettől vezérelve, elmentem Budapest Sportcsarnok-beli koncertjére, holott a legközismertebb felvételein és egy filmzenéjén kívül nem hallottam addig tőle semmit. Így az elhangzó dalok jelentős részét nem ismertem, mégis az akkor átélt katartikus élményt azóta sem kaptam meg egyetlenegy másik koncerttől sem, napokig a hatása alatt voltam. Szerencsére a művész Growing Up Live című DVD-jével a koncertet szinte teljes egészében újraélhetem bármikor, ráadásul kibővítve minden idők egyik legcsodálatosabb dalával, a hazánkban akkor kimaradt „Mercy Street”-tel, mely a kiadványon szereplő élő változatban egyenesen szívszorító.  


Bár Gabriel filmzenei munkássága nem tekinthető terjedelmesnek, azonban több olyan aláfestést is komponált, melyet méltán nevezhetünk rendkívülinek. Amióta a hatszoros Grammy-díjas énekes a hetvenes évek közepén elhagyta a Genesist, amelynek alapítója volt, sok víz lefolyt a Dunán, és a zenekarból kiválása óta eltelt évtizedekben saját jogán is világsztárrá vált. Emberjogi tevékenysége mellett azt is kötelező megemlíteni, hogy ő a közel 250 lemezt megjelentető, világzenei profilú lemezkiadó, a Real World Records alapítója, melynek égisze alatt leginkább ázsiai, afrikai és arab zenészeknek adott lehetőséget küldetésből, nem elsősorban a profitra koncentrálva. Eddigi hosszú pályafutása alatt rengeteg dalt írt, közülük sok megjárta a slágerlistákat. Olyan filmekben hallhattuk korábbi vagy épp kifejezetten oda írt számait, mint a Szörnyecskék, a Philadelphia – Az érinthetetlen, a Született gyilkosok, A halál napja, az Angyalok városa, A csontember, a New York bandái, illetve olyan sorozatokban, mint a Miami Vice, a Helyszínelők és a Stranger Things, míg a Pixar WALL-E című animációs sci-fijének „Down to Earth”-re keresztelt, Thomas Newmannel közös betétdaláért Oscar-jelölést kapott. Gabriel számítógépes játékok mellett dokumentum-, rövid- és természetfilmekhez komponált instrumentális aláfestést, játékfilmes közreműködései vonatkozásában viszont mindössze hármat találunk: a Madárkát, a Krisztus utolsó megkísértését, valamint az 1200 mérföld hazáig című drámákat. Most utóbbiról lesz szó, de idővel a másik kettő is sorra fog kerülni.

A Doris Pilkington Follow the Rabbit-Proof Fence című könyve alapján készült alkotás az élet írta történeten alapul (az írónő az egyik valóban élt főhős lánya), Ausztrália múltjának egy sötét időszakába kalauzolva el a nézőt. Az ország őslakosai száz éven át szálltak szembe a földjeikre szemet vető fehér telepesekkel, jogaikat ma már külön törvény védi. 1931-ben egy úgynevezett fővédnök, A. O. Neville foglalkozott a nyugat-ausztráliai bennszülöttekkel, akinek – asszimilációs szándéktól vezérelve – joga volt szüleitől végleg elszakítani bármely félvér őslakos gyereket. Az egyébként 1905 és 1967 között érvényben lévő eljárás áldozatait csak ellopott nemzedéknek nevezik. A film egy testvérpár és unokatestvérük megrázó története, mely azt sem hallgatja el, hogy az őslakosok között akadt nem egy kollaboráns, aki a betolakodók tetteit támogatva, saját népének tagjait árulta el. A gyűjtőtáborba került három kislány elszökött fogvatartói elől, és élelem nélkül vágtak neki a több mint két hónapig tartó hazaútnak a sivatagban. Nyomukban üldözőikkel, egyedüli tájékozódási pontjuk pedig az a nyulakat távol tartó hosszú kerítés volt, mely végeláthatatlanul szelte át a kietlen tájat…


Neville szerepében Kenneth Branagh-t láthatjuk, és feltűnik még az ekkortájt ismeretlen Jason Clarke (Majmok bolygója: Forradalom) is. Phillip Noyce-t, a rendezőt egy napon felhívta Christine Olsen, az általa írt forgatókönyvet ajánlgatva figyelmébe – csakhogy hajnali háromkor, mert megfeledkezett a Sydney és Los Angeles közti időeltolódásról. Ennek eredménye az lett, hogy Noyce reggel értesítette az irodáját, hogy egy őrült nő hívogatja, s arra kérte munkatársait, rázzák le. Olsennek azonban sikerült elérnie, hogy a rendező emberei megismerkedjenek szkriptjével, így végül már ők kezdték el erőltetni, hogy főnökük is elolvassa. Noyce a Férfias játékok és a Végveszélyben utáni harmadik Jack Ryan-mozijára készült, ám Harrison Forddal nem sikerült közös nevezőre jutniuk a történetet illetően, aminek az lett az eredménye, hogy A rettegés arénája végül más rendezőt és Ben Affleck személyében egy fiatalabb főszereplőt kapott. A motivációját vesztett Noyce ekkor úgy döntött, visszamegy hazájába, Ausztráliába, hogy valamilyen igazán a szívéből jövő alkotással foglalkozzon. A főhősökre több mint kétezer gyereket hallgattak meg, a végül kiválasztott, több filmszerepet utána viszont már nem vállaló három kislány (Everlyn Sampi, Tianna Sansbury és Laura Monaghan) közül az elsőről Noyce úgy áradozott, hogy életében korábban csak kétszer érzett ekkora sztárpotenciált olyan színésznőben, akivel együtt dolgozott. Az egyik Nicole Kidman volt a direktor első sikere, a Halálos nyugalom, míg a másik Angelina Jolie A csontember idején.

Noyce így mesélt a zene megszületéséről: „Peter Gabriellel Londonban találkoztam, hogy egyeztessek vele az 1200 mérföld hazáig és A csendes amerikai kapcsán, melyek forgatása már be volt ütemezve. „Az egyikért egymillió dollárt, a másikért viszont semmit sem tudok fizetni” – mondtam neki, majd elmeséltem mindkettő történetét. Másnap felhívott, és közölte, hogy azt választja, amelyikért semmit sem kapna. Arra kért, hogy küldjek el neki minden olyan hangot, amit a lányok hallhattak útjuk során: fák suhogását, madárcsicsergést, folyómorajlást és így tovább. Ő teremtette meg azt a hangzásvilágot, amely a gyerekeket otthonuk felé vonzza. Peter csodálatos soundtrackje teljesen megváltoztatta a filmet, nélkülözhetetlen eleme a hangulat megteremtésének."


Saját bevallása szerint Gabrielt az fogta meg az operatőr, Christopher Doyle által csak „gyalogos road movie”-ként jellemzett projektben, hogy viszonylag kevés a párbeszéd benne, így zenéjére kiemelt szerep hárult. Továbbá az, hogy a főhősök olyan utat tesznek meg a kerítés mentén haladva, mely során nem az ember, hanem a környezet keltette zajokkal találkoznak, így mintegy ezekből áll össze vándorlásuk soundtrackje. A lemez anyaga olyan, különféle ötletes effektekkel, dobprogramokkal és digitálisan manipulált valós hangokkal kísért kompozíciókból tevődik össze, amelyek noha nem az első perctől az utolsóig rendelkeznek konkrét dallammal, de hallgatásuk mégis rendkívüli pillanatokat biztosít. Gabriel egy atmoszférikus hangulatképekben gazdag muzsikát komponált, melyben számtalan egzotikus hangszert használt fel ahhoz, hogy hűen szemléltesse a gyermekek üldözőiktől való félelmét, a túlélés reménytelenségét és a sivatag kihaltságát. A hangszerek egy része olyan tradicionális dobok közül került ki, mint például a brazil surdo, az indiai dhol, az afrikai dzsembé és az ír bodrán. Kifejezetten az ausztrál tájat képviseli a mély hangú, óriási csőszerű didzseridu, továbbá a clap sticks, mely elnevezés az ausztrál őslakosok egymáshoz ütögetett farúdjait takarja, de cimbalom, basszusgitár, szintetizátor, tamburin (azaz csörgődob), az íjra emlékeztető brazil berimbau, sőt Hammond-orgona és harmonika is erősíti jelenlétével a színpompás kínálatot – a felsorolás pedig közel sem teljes.

Szinte egységes vigasztalanságuk és nyomasztóságuk ellenére minden szerzeménynek megvan a maga különlegessége vagy szépsége: a „Jigalong” bandukoló ütemeit egzotikus női hang erősíti (több vokalista is végigkíséri a szerzeményeket), az egyik kulcsjelenet, a lányok elrablása alatt hallható „Stealing the Children” háborgó dobjainak erejét kettévágja egy egyszerű, ám gyönyörű szintetizátormotívum, a merengős „Unlocking the Door”-t békakuruttyolásra és madárvijjogásra emlékeztető hangok szövik át, a „The Tracker” effektjeit akár panaszos kiáltásokként is értelmezhetnénk, míg a „Crossing the Salt Plan”-nek misztikus ambientszőnyeg az erőssége. Az egyik legmarkánsabb téma a szökés pillanatában felcsendülő „Running to the Rain”, mely annak idején A passió egyik előzetese alatt is hallható volt, és ott is remekül helytállt. Ez a lemez egyik leghatásosabb pontja, amelyben felerősödő dobok hangorkánja támogatja a szintetizátor és a vonósok játékát.


Az aláfestésben átdolgozva megjelennek Gabriel egyes korábbi szerzeményeinek részletei – ugyanezt a módszert alkalmazta közel két évtizeddel korábban, a Madárka esetében is. Ez azonban most sem ihlethiányra vezethető vissza, hiszen teljesen beolvadnak az összképbe, a borítón pedig feltüntették, hogy átiratok. A londoni Millennium Dome megnyitójára íródott OVO című 2000-es Gabriel-lemezről a „The Nest That Sailed the Sky” ünnepélyes motívuma köszön vissza a három részre oszló „The Return”-ben, illetve a „Sense of Home”-ban. A 2002-es Up-ról származik a „Sky Blue” pompás átirata, amely itt „Ngankarrparni” címen fut, és a stáblista alá is került egy másik, hasonlóképp megunhatatlan verzióban, „Cloudless”-ként. E két felvételben a The Blind Boys of Alabama világtalan énekeseinek kórusa is közreműködik. Gabriel hiába énekes, filmzenéiben nem tör e minőségében babérokra, itt is csak pár helyen, így például a „Gracie’s Recapture”-ben csendül fel jellegzetesen karcos hangja háttérvokálként. A sok-sok zenész és vokalista mellett a London Session Orchestrát kell megemlíteni, de itt van a Gabrielt ősidők óta kísérő basszusgitáros, Tony Levin, valamint a 2004-es hazai Gabriel-koncerten szintén jelen lévő két gitáros, Richard Evans és David Rhodes, akik alaphangszerük mellett több mást is megszólaltatnak.

Amit a kettő kivételével mindegyik trackben közreműködő komponista létrehozott, egyaránt tekinthető különleges hatású score-nak és egyedi, kissé elvont világzenének. Rengeteg etnikai elem szövi át nagyon markánsan a kompozíciókat, nemegyszer szinte azt sugallva, hogy a film nem is egy egzotikus helyen, hanem már-már a világegyetem egy távoli pontján játszódik – és lássuk be, szegről-végről Ausztrália meg is felel ennek. Nem lehet elhallgatni, hogy azok számára, akik elsősorban a nagyzenekari darabokat kedvelik az aláfestések közt, és kevésbé fogadják be a megszokottól ilyen erős mértékben elütő muzsikákat, nem feltétlenül ajánlható ez a nyitottságot igénylő soundtrack. Azonban még nekik is érdemes meghallgatni a „Running to the Rain”-t és a „Ngankarrparni” – „Cloudless” duót.


Ugyan egy több mint húszéves score-ról beszélünk, ennek ellenére még most is frissnek hat, benne a mai hangszerek működnek együtt a legősibbekkel. Peter Gabriel páratlan tehetségét dicséri, hogy minden egyes nesznek és zörejnek megvan az aláfestésben a maga szerepe, minden kifogástalanul illeszkedik a végeredménybe. A score egyedülálló a maga nemében, hiszen ennyiféle érdekes hangszer és egyéb kiegészítés ennyire zseniálisan ritkán ötvöződik filmzenében. Számtalan nép jellegzetes instrumentuma lett beleépítve, és ez a kuriózum egyfajta spirituális utazásra is visz bennünket, egyenesen a zene nyelvére lefordított kietlen pusztaság mélyére. Az 1200 mérföld hazáig albumának ott a helye a legjobb és legeredetibb filmzenék között.