Napjainkra is jellemző, hogy amint egy zsáner valamely darabja nagy sikert arat, a filmstúdiók igyekeznek meglovagolni a trendet (a katasztrófafilmektől a musicaleken át a „szandálos” történelmi eposzokig lehetne sorolni a példákat), s az első bukásig egymás után érkeznek az adott műfaj további képviselői. 1984-ben, egy évvel az eredeti Star Wars-trilógiát teljessé tevő A Jedi visszatér bemutatóját követően került a mozikba Az utolsó csillagharcos, melyről egyértelmű, hogy a stúdió előtt melyik mozis sorozat lebegett mintaként, és ez még annak ellenére is nyilvánvaló, hogy a történet a Földön kezdődik és ott is ér véget.


A sci-fi kalandfilm főhőse a középiskolás Alex, aki egy lakókocsiparkban él anyjával és öccsével. A fiú ki szeretne törni környezetéből, és egy új életről álmodozik. Sikerélményt azonban csak a Csillagharcos nevű játékgépen tud szerezni, amelyen annyira magas szinten játszik, hogy minden korábbi rekordot megdönt, ezzel pedig felhívja magára egy titokzatos idegen figyelmét, aki azt állítja, ő készítette a szerkezetet. Amikor a fiú beszáll a magát egyszerűen csak Centaurinak nevező látogató kocsijába (mely egyébként gyanúsan emlékeztet a Vissza a jövőbe DeLoreanjára), kiderül, hogy az valójában egy űrhajó. Akit pedig Alex egy öltönyös, fura férfinak hitt, egy idegen faj képviselője, míg a játékgép létrehozásának valódi célja nem más volt, mint hogy készítője megtalálja a világegyetem legsikeresebb játékosait, akik valódi űrpilótaként segíthetik Centauri népének harcát az őket eláruló egykori társuk ellen. Amikor a kiképzés során Alex azzal szembesül, hogy az űrkaland akár az életét is követelheti, megretten a feladattól, ám végül mégis úgy dönt: az univerzum – és benne bolygónk – megmentése érdekében csatlakozik a pilótákhoz. A bázist azonban támadás éri, így hirtelen Alexből az utolsó csillagharcos válik.

Akár a Star Wars-filmek kisöccseként is hivatkozhatunk Az utolsó csillagharcosra, melyre ugyan valójában többet szántak, mint Luke Skywalker első kalandjára hét évvel korábban, mégis olcsóbb hatást kelt. Ennek egyik oka, hogy az űrbéli jelenetekben makettek helyett mai szemmel talán megmosolyogtató, de tragikusnak azért még így sem nevezhető számítógépes animáció van jelen – korábban ennyit csak az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása tartalmazott. Emellett hiába keressük a Star Wars-sagában látotthoz hasonló, rengeteg idegen lényt felvonultató világot is. Bár láthatunk néhány groteszk példányt, azonban Centauri fajának egyedei vannak legnagyobb számban jelen. Nekik viszont meglepő módon – és kissé Ed Woodot idézve – teljesen emberi formájuk van, leszámítva, hogy a tisztek kidudorodó homlokot és elálló ősz frizurát kaptak, míg a tömeg, azaz a bázis kezelőszemélyzete költséghatékony egyensisakot, hogy mindenkinél azért ne legyen szükség maszkmesterre.


A közreműködők közt keresve sem találunk széles körben ismert neveket. Ez persze elmondható volt annak idején az 1977-es Egy új remény esetében is, a különbség köztük viszont annyi, hogy Az utolsó csillagharcosból nem került ki egy Harrison Ford, de még csak egy Mark Hamill sem. Nick Castle rendező tizenhárom munkája közül is egyedül a Dennis, a komisz csenghet ismerősen – igaz, íróként közreműködött a Hook és a Menekülés New Yorkból megalkotásában. Utóbbit John Carpenter rendezte, Castle pedig pont kollégája Halloween 2-jének utómunkálatai során látta meg a címszereplő Lance Guestet, akinek Alex maradt a leghíresebb szerepe, és leginkább olyan tévésorozatok alkalmi szereplője volt, mint a J.A.G. – Becsületbeli ügyek, a Doktor House és az X-akták. A Centaurit játszó Robert Prestont sem igazán tudjuk más mozihoz kötni, és már nem is fogjuk, mert Az utolsó csillagharcos forgatását követően elhunyt. A forgatókönyv első vázlatának megírásakor még taxisofőrként dolgozó Jonathan R. Betuel forgatókönyvírónak ez volt az első munkája, és bár néhányszor még rendezett saját írásai alapján (többek közt Az én kis kísérletemet és a Freddy's Nightmaresnek, azaz az Elm utcai rém tévésorozatos kaszabolásának az egyik epizódját), végül álomgyári pályáját a méltán ismeretlen, T.Rex, a dínózsaru című Whoopi Goldberg-opusszal le is zárta. A negyven nap alatt forgatott Az utolsó csillagharcos végül egy szűk réteg körében kultikussá vált, és noha a mozipénztáraknál nem lett kirobbanó siker, a VHS-korszak egyik emblematikus pontjává vált. Bájossága miatt ma is szórakoztató (a gyíkszerű pilótatárs például emlékezetes figura), melyet most már talán olykor kissé unatkozva, de azért elnéző mosollyal nézhetünk végig. Kissé meglepő, de 2004-ben született belőle egy musicalváltozat (a Kritzerland által megjelentetett album dalai jelenleg a Youtube-on is fellelhetők), és később pedig felmerült egy folytatás vagy reboot lehetősége is, de a megvalósítását egyelőre jogi problémák nehezítik.

Az alkotás zenéjét Craig Safan komponálta, aki a mellőzött tehetségek közé tartozik, holott nem mástól, mint például A hét mesterlövész legendás dallamfelelősétől, Elmer Bernsteintől tanulta a szakmát. Az itt tárgyalt score-ból is tökéletesen kihallható kvalitásai hiába tették volna lehetségessé Safan közreműködését számos komoly projektben, filmográfiáját végigböngészve kevés ismerős címet találunk. Az olyan tévésorozatok, mint az Alfred Hitchcock bemutatja, az Alkonyzóna, a Mesék a kriptából egyes epizódjai mellett mindössze két ismertebb alkotást találunk pályáján: a Rémálom az Elm utcában negyedik, Az álmok ura alcímű részét, valamint Pierce Brosnan 1992-es akciómoziját, a Gyújtóhatást. Úgy tűnik, a 74 éves művész mára a filmvilágtól visszavonult, ehelyett saját önálló projektjeire koncentrál. Bele-belehallgatva a digitálisan elérhető albumaiba, több felfedezésre váró ínyencségre is bukkantam tőle, mint például a Homérosz Odüsszeiája ihlette Sirens, Az operaház fantomjának 1925-ös némafilmes változatához komponált score-ja, az L.A. Ex című „szerelmeslevele” Los Angeleshez vagy épp a National Geographic Secrets of the Titanic című dokumentumfilmjének muzsikája.


Safan élete fő művét kétségtelenül Az utolsó csillagharcoshoz alkotta meg, mellyel még akkor sem maradna alul, ha John Williams örök érvényű zenéivel vetnénk össze. Kissé talán túl nagyra törően, de Castle űroperaként gondolt filmjére, és ennek megfelelően nagyszabású zenét vizionált, amiben a stúdió is partnernek mutatkozott, és áldozott a score-ra. Amint az a CD kísérőfüzetkéjéből kiderül, Safan tisztában volt vele, hogy így is, úgy is a Star Wars muzsikájához mérik majd művét, épp ezért saját identitással akarta ellátni, egyúttal figyelembe véve azt, hogy azért a producerek elvárásaival se menjen szembe. A feladatot remekül teljesítette, hiszen műve csak stílusában és hangulatában idézi meg a végtelen űreposzt, a dallamok terén nem, egyedül a „Centauri Into Space” közepén jelenik meg egy olyan dallamsor a harmadik percnél, amelyhez nagyon könnyen hozzá lehetne kapcsolni az örökzöld Star Wars-témát.

Safan alapvetően szimfonikus megközelítésben gondolkozott, mert tudta, hogy azonnal az ajtón kívül találja magát, ha például egy korai szintetizátorfajtát, az olcsó sci-fik még olcsóbb zenéihez ideális synclaviert vagy épp elektromos gitárt használ. Miközben Williams a Star Warshoz – Wagner mellett – Gustav Holsttól merített ihletet, Safan a szintén a huszadik század első felében alkotó zeneszerzőtől, a finn Jean Sibeliustól. Ihletre pedig szükség is volt, hiszen amikor megkapta a jeleneteket, a félkész CGI egyes helyeken még csak vázlatos vonalakból állt, a végleges forma elnyerését követően pedig nemegyszer módosítania kellett a megváltozott jelenetsor függvényében az aláfestésen. Komoly feladatnak tartotta azt is, hogy a különféle robbanások vagy épp az űrhajók zaja ne nyomják el a zenét, ahol pedig ez megoldhatatlannak tűnt, úgy variálta szerzeményeit, hogy azok inkább az effektek hatását erősítsék.


A direktortól szinte szabad kezet kapott a zeneszerző, aki mellett hangszerelőként megtaláljuk Alf Clausent (A Simpson család), míg gitáron Richard Gibbs (Én, a kém) működik közre. Safan műve hat hét alatt készült el, és a stúdió komoly összeget biztosított számára, így öt napon át rendelkezésére állt egy 85 tagú szimfonikus zenekar, a klasszikus nagyzenekari hangzást képviselve. Ez különösen igaz a rendkívül fülbemászó, tipikusan űrkalandfilmes főtémára („Main Title”) és a záró, több mint hétperces csúcspontra, a hangsúlyos rézfúvósokkal dolgozó „Into the Starscape”-re. A kiemelendő trackek közé sorolható az „Alex Dreams”, mely az elvágyódás motívumának is nevezhető, a könnyedebb fúvósmegoldásokat tartalmazó „Rylos”, a fennkölt „Victory and Death”, a rövidsége ellenére is hatásos „Good Luck Starfighter”, a címével az egyik szereplő halálát elspoilerező 13-as track, a főtémát szép formában megidéző „Alex Returns” és a diadalittas „Big Victory March”.

Ugyan Safan nem mehetett el kifejezetten mesterséges irányba, ám olyan, akkoriban modernnek számító elektronikus megoldásokat azért bevethetett, melyekhez hasonlókat a szintetizátorpionír Wendy Carlos is alkalmazott a fent már említett Tron kapcsán. Safan ezek – továbbá az EWI nevű, fúvós hangszernek tűnő szintetizátor – alkalmazásával némileg el tudta határolni score-ját Williamsétől és szerencsére Carlosétól is, akinél sokkal visszafogottabban, egyúttal befogadhatóbban használta a technikát, mivel az elektronika nem telepedett rá művére, inkább különleges díszítésként hat. Habár a „Centauri Into Space” közepén egy zsörtölődő manót idéző röfögő hang inkább mókás, mintsem hatásos, ezekkel a megfelelő helyeken elszórt digitális kiegészítésekkel Safan jól jellemzi a földönkívülieket („Death Blossom, Ultimate Weapon”), vagy azt, ami valamiképp hozzájuk kapcsolódik („Record Breaker”). Kiemelnék továbbá egy apró gyöngyszemet: az „Alex’s First Test” a lemez egyik legérdekesebb kompozíciója, amelynek különlegessége, hogy a harcias nagyzenekari játék egy izgága vonósalapra került.


A zene először 1984-ben jelent meg egy félórás bakeliten, majd három évre rá CD-n is a Southern Crosstól, mindkét esetben ugyanazon tíztrackes tartalommal. Ezek közül ráadásul kettő betétdal volt: a „Incommunicado” és a „Never Crossed My Mind” két szokványos nyolcvanas évekbeli szám, előadójuk egy bizonyos Clif Magness, ezek zenéjét maga Safan komponálta. A score-t 1995-ben az Intrada adta ki újból, ekkor már 48 perces verzióban (a két Magness-szám erről lemaradt), majd 2015-ben állt elő ugyanezen kiadó az írásom tárgyául szolgáló, egyórásra kibővített, remasterelt soundtrackkel. Bár Az utolsó csillagharcost okkal tarthatnánk a szegény ember Star Warsának, muzsikájára ez cseppet sem igaz, épp ezért érthetetlen, hogy miért nem keresték meg a stúdiók a későbbiekben a zeneszerzőt élvonalba szánt sci-fikkel vagy kalandfilmekkel, hiszen itt megmutatta, mire képes. Craig Safan a zenével egy kategóriával feljebb helyezte a filmet, ráadásul annyira ízlésesen vegyítette a szimfonikus megközelítést az elektronikával, hogy műve ma sem nevezhető korszerűtlennek, és ha egy időtállóbb, komolyabban vehető mozihoz készült volna, talán egy igazi filmzenei klasszikusként tekintenénk rá.