1982-ben mutatta be a Walt Disney stúdió a Tron, avagy a számítógép lázadását, s ezzel filmtörténelmet írt. Ez volt ugyanis az első olyan egész estés alkotás, mely számítógépes trükköt tartalmazott, így bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. A sci-fiben a Jeff Bridges által alakított fiatal programozót, Flynnt kirúgják munkahelyéről, az ENCOM-tól, miután kollégája (David Warner) ellopja az ötleteit, az ezt követő sikert besöpörve pedig a vállalat vezérigazgatójává válik. A számítógépes cég egyik programozójának, Alannek (Bruce Boxleitner) feltűnik, hogy a Tron nevű, általa írt programnak nyoma vész a rendszerben, amelyből őt ráadásul a vezérigazgató kizárja. Mivel a Tron lehetővé tenné a cég önállósodó, teremtőin túlnövő vezérprogramjának kordában tartását, Alan felkeresi a már egy játéktermet üzemeltető Flynnt, hogy a segítségét kérje. Miközben Flynn azon munkálkodik, hogy a cég rendszerébe betörve bizonyítékokat keressen az őt kijátszó vezető ellen, a teljesen önvezérlővé vált program közreműködése révén a férfi váratlanul a virtuális tér foglya lesz.


A Tron egyedi történetével megelőzte korát, ám a közönség érdektelenségével találkozva csak szolid sikert aratott: a 17 millió dolláros költségvetését még megduplázni sem tudta, ugyanakkor egy szűk réteg körében kultikus státuszba került, és 2010-re elkészült a folytatás is. Ha nem születik meg a Tron: Örökség, vélhetően sosem néztem volna meg az eredetit. Előzetesen arra számítottam, hogy a negyven éve forgatott előd megmosolyogtató látványvilággal rendelkezik, ami egy akkoriban még bizonyára haladónak számító, ám ma már igencsak naivnak ható technikai elképzeléssel ötvöződik, ám kellemesen csalódtam. A bitek és bájtok nyolcvanas évekbeli földje nem nevetésre ingerlő, hanem inkább bájosan szórakoztató, és az elképzelés, miszerint egy megdöntendő kibertéri minidiktatúra végnapjaiba tekinthetünk be, még most is jól elviszi a filmet a hátán. A fénymotorok behatárolt útvonalon zajló versenye is megállja a helyét napjainkban (természetesen az eltelt évtizedek figyelembe vételével), és ezt jól jellemzi az, hogy a folytatás is az egyik meghatározó részévé tette.


Steven Lisberger mindössze négy filmet rendezett, s közülük talán csak A pusztító szél harcosait lehet megemlíteni, Bill Paxton és Mark Hamill szereplésén túl azt is csak amiatt, mert Elmer Bernstein (A hét mesterlövész) komponálta a score-ját. A direktor mind a négy alkalommal más zeneszerzőhöz fordult, a Tron zeneszerzője pedig a Stanley Kubrickkal történt két együttműködése, a Mechanikus narancs, valamint a Ragyogás stáblistájáról is ismerős Wendy Carlos lett, aki Hollywood egyetlen neves transznemű zeneszerzője. A reflektorfénytől magát mindig is távol tartó művész ugyan a filmvilághoz nem tette hozzá komoly mértékben a saját részét, más szempontból viszont sokat köszönhet neki a zenei világ. Már a hatvanas évektől kezdődően aktívan részt vállalt a szintetizátor kifejlesztésében, mely során a hangszer atyjának nevezhető Robert Moog csapatát erősítette. Tudását az 1968-as, nagy sikert aratott Switched-On Bach című lemeze Bach-átirataival is bemutatta, mely azon túl, hogy óriási kritikai és közönségsikert aratott, valamint begyűjtött három Grammy-díjat, az első olyan album volt, mely szintetizátorra adaptált klasszikus zenét tartalmazott. Carlos 1982-re már kétségkívül tényezőnek számított az elektronikus zene műfajában, emiatt talán nem okozott óriási meglepetést, hogy a technika és a kísérletezés úttörőjeként őt kérték fel egy olyan témájú produkció aláfestésének megalkotására, mint a Tron.

Mivel az ebben látható két, a valós és a virtuális világ közt akkora különbség van, mint korábban még talán soha a filmtörténelemben, a zenei megközelítés is két külön úton jár egyszerre, tehát a komponistára egy összetett feladat várt. Az emberek közt játszódó jelenetek viszonylag szokványos szimfonikus aláfestést kaptak, míg a számítógép (vagy ahogy akkoriban nevezték hazánkban: kompjúter) világa lett az, ahol a komponista igazán elemében érezhette magát. Előbbinél a szerző elképzeléseit a Los Angeles Orchestra és a The London Philharmonic Orchestra tolmácsolta, míg az utóbbihoz maga prezentálta a rendhagyó hangzást, de sokszor vegyítette is a két stílust. Annak ellenére viszont, hogy két szimfonikus zenekar is közreműködik, az úgy-ahogy hagyományosnak mondható szerzemények a játékidő csekély részét teszik csak ki. Ide sorolandó a „Love Theme”, a „Miracle and Magician” és az „Anthem”, valamint kiemelném a „Tower Music – Let Us Pray”-t, amelyben a tompán szóló szintetizátoros kísérletezgetésből egy igen kellemes nagyzenekari, kórusos csúcspont kerekedik ki.


Tron univerzumának zenei ura azonban az analóg (Moog) és a digitális (Crumar GDS) szintetizátor. Carlos nem volt rest kísérletezni, a szabályos melódiákat erősen hanyagolva, a kakofóniától sem visszariadva. Amikor például a nagyzenekart pihenteti, leginkább improvizációnak ható szerzeményekkel áll elő, melyek mintha nem is kész darabok lennének, éppen csak most formálódnának (például a pergődobjaival katonás hangulatú „Ring Game and Escape”), vagy az utat keresik („We've Got Company”). Többnyire nagyon magas, prüntyögő hangok uralják a játékidőt, szinte sikoltozik a szintetizátor, és összevissza lépegetünk a hangskálán. A klasszikus aláfestésekhez képest már-már bizarr műben néhol mintha kifacsart esküvői belépőt (a „Sea of Simulation” kezdete), rajzfilmzenét vagy torz indulót hallanánk („Tron Scherzo”, „Ending Titles”), amikor pedig azt hisszük, hogy következik egy kis nyugalom, hirtelen átváltunk az említett lépkedésre („Water, Music and Tronaction”, „The Light Sailer”).

Az aláfestés a maga korában bakeliten és kazettán jelent meg, a CD-kiadásra viszont egészen 2002 januárjáig kellett várni. A folyamat nem zajlott simán, mert a forrás addigra gyakorlatilag használhatatlanná vált, de Carlos rájött, hogy ha a masztereléshez egyszerűen sütőbe helyezi a mágnesszalagokat, a hő hatására azok megkeményednek, így lehetővé válik a digitalizálás. A címlapon is jól kiemelt Journey két dallal került fel az albumra: a játékteremben felcsendülő „Only Solutions”-szel és a „1990's Theme”-mel. Az első a több nagy slágerrel (például: „Any Way You Want It”, „Don't Stop Believin'”) is előálló banda egy feledhető száma, a második pedig egy visszafogottabb instrumentális rock. Ezek kicsit sem illeszkednek Carlos szerzeményei közé, ennek ellenére nem a lemez végén kaptak helyet, hanem a sűrűjében.


Nem elfeledve, hogy 1982-es, de a score az elektronikus részek vonatkozásában meglehetősen szimpla és nemegyszer fület sértő hangzású, így aki a jelenetek ismerete nélkül próbálkozik meg vele, garantáltan feladja félúton. Esetemben is kicsi az esélye, hogy valaha újra fogom még hallgatni, de érdemeit attól még elismerem. Ki kell emelni ugyanakkor, hogy a szerző sokkalta értékesebb és összetettebb munkát végzett a szimfonikus részek megírásával, mint saját irányzatában. Tron akkoriban még ámulatba ejtő, újszerű világát a komponista ellátta egy olyan rendhagyó aláfestéssel, amely önmagában hallgatva sokszor akár erőpróbának is számíthat, azonban a képsorok alatt a maga módján azért helytáll. Tron világának lenyűgöző elektronikus zenével ellátása viszont a Daft Punkra várt – akiknek a Tron: Örökséghez írt kísérete talán nem lett volna ennyire hatásos, ha nincs Carlos és munkássága, melynek a duó is nagy tisztelője.