A Harvard Egyetem egykori antropológusa, David Maybury-Lewis tíz évig dolgozott azon, hogy egy könyv és a hozzá kapcsolódó minisorozat keretén belül betekintést nyújtson a technológiától függetlenül élő népcsoportok, törzsek mindennapjaiba. A Millennium: Tribal Wisdom and the Modern Worldre keresztelt vállalkozásával nem az volt a célja, hogy egzotikumként, lokális érdekességként mutassa be őket, sorsukat, kultúrájukat, hanem hogy elgondolkodtassa célközönségét, a magukra modernként tekintő embereket, akik szerint mindenkit a saját képünkre kellene formálni, aminek elkerülhetetlen vonzata az egyéni értékek, a kultúra védelmének és ápolásának háttérbe szorulása. Ezzel párhuzamosan – az ezredforduló közeledtének apropóján – arra a kérdésre is kereste a választ, hogy mit tanulhatnánk tőlünk, miket olvaszthatnánk bele dolgos hétköznapjainkba a törzsi társadalmaknál tapasztalható erényekből.


Maybury-Lewis nemcsak kutató és tudós volt, hanem nagy empátiával megáldott ember is. Ezek kombinációja vezetett ahhoz, hogy a tanulmányozás keretein túllépve, valóban igyekezett minden tőle telhetőt megtenni az őslakosok életkörülményeinek jobbá tételének, a velük szemben elkövetett igazságtalanságok megváltoztatásának érdekében. Törekvéseinek egyik legfontosabb lenyomata a Millennium: Tribal Wisdom and the Modern World, melynek megvalósítása érdekében csapatával éppúgy végzett kutatómunkát Peruban, ahogyan Franciaországban, Kanadában, Brazíliában, Nepálban, Mexikóban, Európában, az Egyesült Államokban vagy épp Afrikában. A három évtized elteltével is figyelemre méltó anyagukat, az általuk megéltek nyomán megfogalmazott gondolataikat, tanulságaikat pedig a Viking Penguin által kiadott, több mint négyszáz oldalas könyvbe, illetőleg a tíz részre bontott, blokkonként közel egyórás játékidővel bíró sorozatba rendezték össze.

Akik e népcsoportok tradícióhoz ragaszkodásában, az általuk képviselt értékekben, valamint a modern kor árnyékában alakuló sorsukban a széria révén merülnek el, azok érdekes zenei megközelítést tapasztalhatnak. Egy ilyen témájú projekt hallatán elsőre etnikus megközelítésű, vagy ezt hagyományos hangszerekkel kombináló muzsikára asszociálna az ember, ám amíg a képsorok a tradíciók, az évszázados szokások értékeit hivatottak közvetíteni, addig az ezeket aláhúzó dallamok elektronikus elemeken nyugszanak, azaz a technikai fejlettség szimbólumai. Érdekes ez a fajta koncepció: a látottak úgy állnak szemben a hallottakkal, ahogy a nagyvárosok lakosai a modernitásra fittyet hányó csoportokkal.


A dallamok Hans Zimmernek köszönhetőek, kinek neve a kilencvenes évek elején a Lánglovagok, a Thelma és Louise, az Esőember, a Mint a villám, illetve a Miss Daisy sofőrje révén már ismerősen csengett, ám még nem számított a filmzeneipar reformerének, vagy ahogyan egy, a kilencvenes évek vége felé megjelent filmzenés újság címlapján nevezték: Hollywood aranyfiújának. Etnikai színezetű zenék terén ekkor még csak az Egyedül a ringben, valamint az Elválasztott világ című drámák révén mutathatta meg, milyen az, amikor szintetizátorok bevonásával teremt különleges élővilággal és atmoszférával bíró helyszínekhez illő hangulatot. Majd következett a Millennium: Tribal Wisdom and the Modern World, a pályafutásának általam egyszerűen csak Afrika-szegmensként emlegetett részét megkoronázó Az oroszlánkirály, a Burmában játszódó, de zenei stílusában ide illeszthető A szabadság ösvényein és A Nap könnyei. Gyűjteményemben mindegyik filmzenealbuma megtalálható, és bár előszeretettel hallgatom őket, egyfajta rangsort állítottam fel köztük, a lista végén a Millenniummal, mivel ennek hangzásvilága felett járt el leginkább az idő. Ugyanakkor a legtovább halogatott Zimmer-album vásárlásom is ehhez köthető: hónapokig szemeztem vele a Ferenc körúti, egykori Violin 2000-ben, ahol sokszor akadtam más boltokban nem vagy csak ritkán felbukkanó korongra – jellemzően borsos áron. De ahogy egy idő után A végső megoldás: Halál zenéjének MCA Records-os változatára vagy a Féktelenülnek a Fox gondozásában megjelent score-jára, úgy a Narada 1999-ben újranyomott Millennium: Tribal Wisdom and the Modern Worldjére is lecsaptam.

Zimmer new age-es és világzenei megközelítésekkel kombinálta jellegzetes kézjegyeit, amiben Mark Mancina, valamint Jay Rifkin segédkezett előadóként, zenei rendezőként. Az alapvetően szintetizátorokra épülő muzsikája néhol elektromos zongorával, máskor fafúvósokkal, az Alexis Carreon által megszólaltatott hegedűvel („Fiddlers / Pilgrimage to Wirikuta”), charango gitárral (Christian Amigo előadásában) és elektronikus kórussal („Race of the Initiates”) kombinálódik. Az albumra került anyag összeállításakor pedig mindez tovább dúsult a dokumentumfilmesek által rögzített énekekkel, harcias kiáltásokkal, kántálásokkal, sőt, a „The Shock of the Other” esetében még a csordogáló patak hangját és madárcsicsergést is hallhatunk – a „Shaman’s Song” lett az egyetlen tétel, amely zenei kísérettől mentesen mutat részletet a szériából.


A kiadvány egyik legrövidebb darabja az alig egyperces „Stories for a Thousand Years”, ám ennek is mindössze a felét adaptálták a széria főcíméhez. S ahogyan minden egyes epizód elején ez csendül fel – az adott rész tematikájába illő, a néző felé irányuló kérdés felvillanását és néhány ízelítőül szolgáló képkockát követően –, úgy zárulnak a látottak állandó jelleggel a „Millennium Theme” részletével a stáblista alatt. Darabolásuk módjára pedig nem véletlenül tértem ki, a szériában ugyanis sok zene hangzik el, ám ezek legtöbbje alig hosszabb egy-másfél percnél, s ahhoz, hogy mindez önállóan élvezhető legyen, úgy fűzték össze őket, s állították fel belőlük a tételsorrendet, hogy közben nem törődtek a produkció kronológiájával. A „The Journey Begins” például az első részben hangzik el, s amíg a „Fiddlers / Pilgrimage to Wirikuta” egyaránt tartalmaz részleteket a hetedik és a nyolcadik fejezetből, addig a „The Shock of the Other”-nek csupán a középső szakasza köthető a minisorozat felvezető epizódjához, és még sorolhatnánk az ilyeneket. Ám ezen struktúra nem zavaró, hiszen Zimmer a folklór és az elektronika ötvözetét a széria egészére képezte le, vagyis nem az epizódonként bemutatott tájegységekre, népcsoportokra vonatkozóan vetett be egy-egy rájuk jellemző hangzást, instrumentumot, hanem a jelenetek hangulatának megfelelően vonta be őket, mivel egységes, területektől független zenében gondolkodott.

A főtéma néhol olyan, mintha az Esőember és a Fekete eső muzsikáinak fogadott kistestvére lenne, de engem ez éppúgy nem zavar, ahogyan a „The Journey Begins” című track „jövőbemutatása” sem – ebből nőtte ki magát Zimmer későbbi Oscar-nyertes zenéjének, Az oroszlánkirály score-jának egyik kulcstémája. Míg a főcímzene olyanokban tér vissza, mint a „Geerewol Celebrations” és az „Initiation Chant / Rites of Passage”, a „The Journey Begins”-ben megismert, utazás-témának is nevezhető megközelítés a „The Art of Living”-ben bukkan fel ismét, duójuk pedig a „The Journey Continues”-ban egészíti ki egymást. Ezek mellett szeretem az olyan, énekkel elegyített darabokat, mint a „The Stone Dog”, a „Race of the Initiates” vagy az imént említett „Initiation Chant / Rites of Passage”, melyek a „Shaman’s Song”-gal karöltve repítik el képzeletemet egy törzsi rítus helyszínére. Akik viszont ezek helyett inkább a lassabb, az érintetlen vidék varázsát visszaadni szándékozó momentumokkal zökkennének ki a civilizáció zajából, azok figyelmébe a „The Shock of the Other”, az „Inventing Reality”, a „The Art of Living”, a „Pilgrims Chant / In the Land of the Ancestors” és az „An Ecology of Mind” trackeket ajánlom. Ez utóbbi csoportba tartozókat szívesen hallgatnám meg nagyzenekarra áthangszerelt változatban is, mert nagyon tetszik a hangulatuk, dallamvezetésük, és biztos vagyok benne, hogy szimfonikus átiratként még hatásosabbak, meditatívabbak lennének.


Az elmúlt évek folyamán számtalan dokumentum- és természetfilm stáblistáján találkozhattunk Hans Zimmer nevével – teljes értékű zeneszerzőként éppúgy, mint társkomponistaként vagy épp főtémafelelősként –, sokáig azonban a Millennium: Tribal Wisdom and the Modern World volt az egyetlen ilyen jellegű vállalkozása filmográfiájának. Nekem e projektje éppúgy a korai Zimmer-éra fontos állomása, mint az Esőember, a Thelma és Louise, a Lánglovagok, az Elválasztott világ, a Csendes terror és még sorolhatnám. Ezzel együtt elképzelhetőnek tartom, hogy ha az elmúlt két évtizedben íródott művein nőttem volna fel, akkor az ilyen, korai munkáira pusztán egyfajta érdekességként tekintenék, ódivatúnak tartanám és egynél többször nem hallgatnám meg őket.