Az én szemszögemből nézve a 2023-as esztendő igen vontatottan indul – már ami a filmzenéket illeti –, mivel ez idáig a régebbi anyagok újbóli megjelenései egyáltalán nem, a premierek kíséreteinek pedig csupán a töredéke mozgatott meg. Február végéig bezárólag mindössze három aktualitásra tudtam várva vártként tekinteni: Christopher Young The Offering inspirálta albumára, Trevor Rabin A nemzet aranya: A történelem peremén ihlette sorozatzenéjére, valamint Christophe Beck A Hangya és a Darázs: Kvantumánia alá írt dallamaira. De nemcsak ez közös bennük, hanem az is, hogy vegyes gondolataim vannak velük kapcsolatban, mert bár mindegyik esetében találtam nekem tetsző részleteket, bizonyos mértékben hiányérzetet, csalódottságot okoztak.


„Az egyik legnagyobb kihívás egy ilyen franchise-on vagy bármilyen folytatáson dolgozni. És ez minden részlegre érvényes, élén a forgatókönyvíróval. Mennyit tartsunk meg az első részből? Már van egy felépített célközönséged a korábbi epizód sikeréből adódóan, hiszen nem lenne folytatás, ha ez nem így volna. Tehát nem teljesen mást akarsz készíteni ugyanazokkal a karakterekkel, hanem meg szeretnéd találni az egyensúlyt az új és a régi dolgok között. Ugyanez vonatkozik a zenére is. Emlékszem, hogy a Másnaposok-trilógiánál az elsőnél kialakítottunk egy hangzást, és bár a folytatás más helyszínen játszódott, némi változtatással ugyanazt a megközelítést használtuk, a harmadiknál azonban kidobtuk az egészet, és valami teljesen újat csináltunk” – mesélte Christophe Beck 2022 nyarán a San Diegó-i Comic-Conon. „Úgy tűnik, ez a trilógiák mintája. Nem szeretnék túl sokat elárulni A Hangya és a Darázs: Kvantumániáról, de az első részhez a klasszikus betörőfilmek nyomán alakítottuk ki a rabló-hangzást, és ez nagyszerű volt, szerettem. A Hangya és a Darázsnál szintén ezt alkalmaztuk, csak egy kicsit másképp. De ebben, amin most kezdtem el dolgozni, zeneileg új terepet fedezek fel, ami miatt nagyon izgatott vagyok. Végeztem a páratlan ütemekkel, más módokat keresek arra, hogy zeneileg kiteljesedhessek” – tette hozzá a Marvel és a DC oldaláról egyaránt foglalkoztatott szerző, akinek az e franchise-ban megszokottól eltérő mezsgyéje éppoly felemásra sikeredett, mint a film. Amilyen érdekes volt anno Scott Lang tolvajkaraktere (hasonlóan üdének hatott ezen a téren, mint a bohém Tony Stark), valamint a hozzá kapcsolódó score, annyira kezd a produkció egésze betagozódni az „átlagos koncepción” alapuló hősfilmek sorába.

A Hangya és a Darázs: Kvantumániával vette kezdetét a Marvel Moziverzum ötödik fázisa, és bár a film a korábbi két felvonáshoz viszonyítva szebben indított a bevételi adatokkal, a visszajelzések alapján úgy tűnik, karaktereik kezdenek veszíteni vonzerejükből – míg az eddig bemutatott három Hangya-film közül ez tudhatja magáénak a legjobb nyitó hétvégét, addig az értékeléseket tekintve a leggyengébb Scott Lang-kalandnak számít. Ezúttal még fontosabb szerep hárul a kvantumvilágra, melyben Scott (Paul Rudd), Hope (Evangeline Lilly), Janet (Michelle Pfeiffer), Hank (Michael Douglas) ismét kénytelenek elmerülni (immáron Lang lányával, Cassie-vel egyetemben), s eközben olyan frissen belépőket ismerhetünk meg, mint a Bill Murray alakította Lord Krylar vagy a Jonathan Majors által megformált Kang. Igaz, utóbbi, megannyi személyazonossággal felvértezett szereplő inkább egyfajta régi-új közreműködő, lévén a Loki című sorozatban a Szent Idővonal őrzőjeként már láthattuk (szintén Majors alakításában), most pedig hódítóként, klasszikus motivációkkal felvértezett ellenségként köszönthetjük, aki a tervek szerint az MCU ötödik fázisát átívelően marad velünk.


A score megjelenése előtt két nappal tették közzé a „Theme from Quantumaniá”-ra keresztelt tracket, ám mivel a kedvcsináló és az album ilyen sebtében követték egymást, mellőztem az ízelítő meghallgatását. Az előző zenéket kedvelem, mai napig előszeretettel hallgatom újra őket, az általuk táplált rutin hatására pedig háttérzeneként kezdtem neki a Kvantumániának, hogy egy kicsit dinamikus, néhol régi vágású aláfestéssel pezsdítsek aktuális tevékenységemen, ám egyszer csak azon kaptam magam, hogy lepörgött, és szinte semmire sem figyeltem fel – igazából még arra sem, hány alkalommal hangzott el a vezérmotívum. Meglepett az újítás mértéke, így nyugodtabb körülmények között veselkedtem neki az anyagnak, s kezdtem felfedezni az irányváltás pozitív, illetve negatív hozadékát – ekkor körvonalazódott bennem a fenti pontszám, amit többszöri hallgatás után is fenntartottam.

Ennél a szériánál is mindig fontos szerep hárul a CGI-ra, ám a harmadik etap esetében a mértékét igencsak megnövelték: a kvantumvilág nagyobb hangsúlyt kap, ráadásul kiderül, mennyi különös teremtmény lakja, melyek vásznon történő megjelenítéséhez nagy szükség volt a technikára. A legtöbb ezzel kapcsolatos visszajelzés az Avatar-, a Star Wars- és A galaxis őrzői-mozikhoz hasonlítja a látványvilágot (legalábbis a sokszínűség tekintetében, a trükkök minősége ugyanis nem egy helyről kapott bírálatot), s ez a fordulat kellő okot szolgáltatott Beck számára ahhoz, hogy átgondolja addigi megközelítésének létjogosultságát. Ám amikor a Comic-Conon útkeresésről beszélt, nem hittem volna, hogy szinte teljes mértékben hátat fordít az addigiaknak, levetkőzi a tolvajstílust. A Hangya-zenék egyediségét a Hogyan lopjunk felhőkarcolót? általam szintén kedvelt aláfestése esetében is alkalmazott bulis, kissé bohókás hangvétellel kombinált zenekari előadásmód biztosította, amely itt hasonlóba fordul át, mint amilyet A holnap határához vagy a Sólyomszem című sorozathoz alkotott a szerző. Ez a vonal már az album nyitányánál („Theme from Quantumania”) megmutatkozik, s bár az elektronikus elemekkel finoman felvértezett szimfonikus hangzás nem rossz, az összkép idomul a Marvel/DC-zenék fősodrához, a jól ismert főtéma pedig azt a hatást kelti, mintha egy, a Hans Zimmer-féle Remote Control Production kötelékébe tartozó komponista vette volna szárnyai alá a projektet. Mi több, ezen érzést a „What Is This Place?”, a „The Hunter”, a „The Conqueror”, a „Sting Operation” vagy a „Kang Bang” is tovább fokozta bennem.


Témák tekintetében a főszerep természetesen a Hangya-motívumé, de Darázs, Hank és a kvantumbirodalom zenei megjelenítése sem maradt el, hovatovább utóbbi kapcsán A Hangya és a Darázsból ismert „Quantum Leap”-ben hallottakat Beck nemcsak átemelte, hanem továbbfejlesztette, ügyesen beleolvasztotta megreformált hangzásvilágába. Ezek mellett olyan újdonságokat tartogat a muzsika, mint a Krylar vezette közösséghez kapcsolódó Axia-téma („We Should Be Dead”, „Skies of Axia”) vagy az antagonista Kang zenei leképezése. Az elnyújtott, időnként hajlított vonós- és fúvóshangokra, illetve az elektronikus ritmusalapra támaszkodó ellenmotívum első verziója („What Is This Place?”, „Fifty Shades of Kang”, „The Conqueror”) még nem annyira vészjósló, fenyegető, mint a mozi vége felé elhangzó variánsai („He’s Kang, He Saw, He Conquered”, „Kang Bang”). A másik, kisebb kaliberű gonosz-téma pedig az engem a Tini Nindzsa Teknőcök ellenlábasára, Krangre emlékeztető M.O.D.O.K.-hoz fűződik, amely a „The Hunter”-ben csendül fel először – Hangya és Darázs zenei képével csatázva –, de a későbbi akciótételekben is vissza-visszatér.

Az, hogy Beck a cselekmény előrehaladtával formálgatta Kang megközelítését, dicséretes, az viszont már kevésbé, hogy a végeredmény nem lett markáns. Ráadásul Hangya ábrázolása a korábbi ritmikus szekció egyéb hangszerekkel felváltása okán csorbult, nem váltja ki azt a pozitív életérzést, simlisséget, mint korábban. E két sarkalatos pont pedig egyenesen arányosan vonta magával, hogy az akciórészek némileg sablonossá redukálódjanak – legyen szó akár a „The Hunter”-ről, a „Sting Operation”-ről, a „Sting Low, Sweet Variant”-ról, a „Kang Bang”-ről, az „Alien Ant Harm”-ról vagy a „Lang vs. Kang”-ről. Ugyanakkor csipetnyi varázslat is jut nekünk: míg a „Skies of Axia”, a „Honey, I Shrunk the Energy Core” és a „Hymenoptera” remekül adja vissza a grandiózusságot, heroikusságot, addig az érzelmeket olyan trackek ragadják meg tökéletesen, mint a „Like Father Like Daughter”, a „Threnody for a Reformed Dick”, illetve a „Don’t Let Go”.


Christophe Beckre a Hangya-filmek és a WandaVízió révén a Marvel színfoltjainak egyikeként tekintettem, a Sólyomszemhez azonban már markánsabb motívumok nélküli programzenét szállított (igaz, A diótörő- és a „Carol of the Bells”-átiratai zseniálisak, de ebben az alapanyag is közrejátszik), s A Hangya és a Darázs: Kvantumániával kapcsolatban is hasonló a meglátásom. A film alatt jobban helytáll, illeszkedik a képsorokhoz, önállóan viszont hamar feltűnik, mennyire hiányzik belőle a lezserség, az a kis fűszer, ami miatt a korábbi két etap aláfestése egyértelműen más, szerethetőbb.