„Egész jó kis film, csak sokszor idegesítő volt a zenéje”. Így foglaltam össze tömören szerkesztőtársaimnak, mit gondolok Julius Avery és Sylvester Stallone együttműködésének gyümölcséről, a Szamaritánusról, melyről azért szerettem volna én készíteni ismertetőt, mert ritkán fordul elő velem, hogy ilyen felállásban találok kontrasztosnak egy alkotást. Negatív véleményeim többségét az a két opció képezi, hogy vagy a film nem tetszik, de a kíséretét kedvelem, vagy mindkét szempontból hidegen hagy a téma.


Ahogyan annak néhány közelmúltbéli, képregény-adaptációval kapcsolatos írásomban már hangot adtam, bármennyire is ez a szegmens jelentse most Hollywoodnak az aranytojást tojó tyúkot, engem egyre kevésbé érdekelnek, mely nézetemmel, úgy tűnik, egy lassan, de annál biztosabban gyarapodó csoport tagja vagyok. 2022-ben az ilyen típusú hősök hegemóniája erősen árnyalódott: a legnagyobb bevételt hozó top ötben mindössze egyetlen ilyen produkció volt, a Doctor Strange az őrület multiverzumában, mely a negyedik helyre futott be. A közönséget sokkal inkább kötötte le a na’vik (Avatar: A víz útja), Maverick (Top Gun: Maverick), a dinoszauruszok (Jurassic World: Világuralom) és a minyonok (Minyonok: Gru színre lép) visszatérése, mintsem a szuperhősöké, ami nyilvánvalóan éppúgy lehet egy tendencia kezdete, mint az, hogy e fordulat csupán az adott évre vonatkozott.

Őszintén megvallva, a Szamaritánusra sem lettem volna kíváncsi, ha nem Stallone szerepel benne, mert bár öregszik, és gyakorta tűnik fel azonos kritériumrendszer szerint felépített szereplők bőrébe bújva(üdítő kivétel ez alól a Tulsa királya), gyakorlatilag mindenre vevő vagyok, ami vele kapcsolatos. A színész Get Cartert követő erőteljes lejtmenetbe kapcsolását látva anno én sem fogadtam volna arra, hogy újból visszatér, a Rocky Balboával azonban parádésan megkapaszkodott, s bár az ezt követő mozijai hullámzó teljesítményt mutatnak, a rossznak mondható vállalkozásai is messze jobbak, mint az abszolút mélypontnak tekinthető Felpörgetve, D-Tox, Késő bosszú vagy a Kémkölykök 3D – Game Over.


Stallonea Szamaritánus apropóján egy olyan karaktert öltött magára, aki – napjaink Rambójához és Rockyjához hasonlóan – igyekszik a hétköznapokba belesimulva, konfrontációkat kerülve, magányosan tengődve élni mindennapjait, miközben persze a múlt terhe erősen nyomja a vállát. Ennek zenei tükörképe nagyon szépre sikerült, ám a „Walking Home"-ban megfigyelhetők nemcsak ehhez az érzéshez, hanem a főként kékesszürkés színvilággal bemutatott, eső áztatta utcákat rovó főszereplőket, Joe-t (Stallone) és Samet (Javon ’Wanna’ Walton) bemutató képsorokhoz is sokat tesznek hozzá. Az egymásnak ismeretlen szomszédokból lassan baráttá váló páros kapcsolatát hasonlóan jól húzza alá a „Sam Rescued”, a „The Wall of Sam", a „The Talk" és a „Good and Bad”, igaz, utóbbinak csupán az első fele sikerült impozánsra. A score ezen trackjeivel nincs is gondom, és bár értem, hogy a lelakott városnegyed utcáinak filterezett montázsaihoz, vagy az ott bűnbandákba verődő emberekhez az elektronikus elemek által ridegebbé alakított muzsika sokkal inkább illik, mint egy tisztán szimfonikus mű, az itt tapasztalható túlzó torzítás, felesleges effektezés, hajlítások sokasága nagyon idegesítő. Alkotóik némileg túllőttek a célon...

Ezen összkép Jed Kurzel (Alien: Covenant, Jupiter holdja) és Kevin Kiner (Star Wars: A klónok háborúja) kollaborációjának eredménye, a felkérés azonban eredetileg csak Kurzelre vonatkozott, aki a Fenegyerek és az Overlord apropóján már dolgozott a direktorral, Averyvel. A komponista önállóan látott neki a munkának, ám mivel szoros volt az ütemterv, megkérte Kinert, hogy segítsen neki. Az ehhez vezető út kiindulópontja pedig hasonló volt ahhoz, mint aminek eredményeként korábban Randy Edelman és Nathan Barris összeállt A szomszéd fiú erejéig: szintén egy rendezvény keretén belül kötöttek ismeretséget, majd ebből lett a munkakapcsolat. „A Soundtrack Cologne szimpóziumon találkoztunk Kölnben, Németországban. Mindketten vendégelőadók voltunk, ebédnél pedig egymással szemben ültünk. Beszélgetni kezdtünk az akciójelenetek zenéiről. Ezek elkészítése számos kihívást jelent, és én mindig szerettem ilyeneket írni. Aztán ő megkapta ezt a filmet, s mivel a határidő szorította, felhívott, hogy segítsek neki. De végül sokkal többet dolgozhattam rajta, mint amire számítottunk, így inkább váltam társzeneszerzővé, mint kisegítő komponistává” – mesélte Kiner, aki fiait, Seant és Deant is bevonta a projektbe.


A Szamaritánus nem olyan akcióközpontú alkotás, mint amilyeneket a DC vagy a Marvel fősodrától megszokhattunk. A hősök, Szamaritánus és Nemezis közös múltját, egymással történő szembenállását bemutató nyitójelenetet követően csak egy-két kisebb csörtét, utcai bunyót látunk, s az újabb nagyobb lélegzetvételű összecsapás a film utolsó etapjáig várat magára. A többedmagával az eredeti képregényeket is jegyző Bragi F. Schut forgatókönyvének fő mozgatórugói a szereplők ábrázolása, jellemük alakulása: Joe egyszerre próbál háttérben maradni, s közben a szükséges minimumnál tágabb határokat meghúzni magában az emberekkel való kapcsolattartás terén, eközben Sam rég nem látott hősét szeretné felkutatni, mert bizonyos mértékig ettől reméli, hogy megtalálja a helyét a világban, Cyrus (a Trónok harcából ismert Pilou Asbæk) pedig saját szeletét szeretné kihasítani a város alvilági életéből. Ennek megfelelően a score sem hemzseg a harsány, túlpörgetett tempójú tételektől: ütemesebb perceket mindössze a „Samaritan Vs Nemesis”, a „Back Scar”, a „Heist”, a „War Path”, a „Warehouse Battle”, a „Wipe City Dark” és a „Cyrus Vs Nemesis” tartogat számunkra, ám ezek hangulata, színessége messze van a közkedvelt képregény-aláfestésekétől.

Kurzel és Kiner az emberi oldalak tükrözése mellett éppúgy figyelt Stallone hős oldalára („Samaritan Vs Nemesis”), mint Cyrus gátlástalan törekvésének érzékeltetésére („Cyrus Arrived”, „Graphite Bomb”, „Hostage”), ami pozitívum, ráadásul könnyen észrevehetőek az aláfestés hallgatása során. Ám az ehhez alkalmazott hangszerelés, illetve technika igencsak rányomja bélyegét az élvezeti értékre, így a film nézése közben (a „Walking Home", a „Sam Rescued”, a „The Wall of Sam", a „The Talk" és a „Good and Bad” felcsendülésének kivételével) végig az motoszkált a fejemben, hogy a zenével agyonütik a komponisták a látottakat.


Kevin Kiner azt nyilatkozta, a Szamaritánussal kapcsolatban az volt a legnehezebb számára, hogy belelásson társa, Jed Kurzel fejébe, megismerje és idomuljon a stílusához. A végeredményt hallgatva ez tökéletesen sikerült neki, ugyanis nem igazán lehet megmondani, hogy melyik tételért ki felelt – eredetileg Kiner csak az akciózenéknél segített volna be, ám végül ennél jóval nagyobb szerepe lett. A filmet nyugodt szívvel ajánlom mindenki figyelmébe, remek, tétnélküli hétvégi kikapcsolódást nyújt, score-ja azonban inkább egyfajta erőpróba, semmint kikapcsolódás...