Joe Hill író saját jogán is egyre ismertebbé válik, így lassan felesleges megemlíteni, hogy Stephen King fiáról van szó. Apja „sorsa” őt is utolérte, műveit egyre többször filmesítik meg, kisebb közreműködésein túl a Kinggel közösen jegyzett A magas fűben, a Daniel Radcliffe-féle Szarvak, továbbá két tévésorozat, a NOS4A2, illetve a Locke & Key – Kulcs a zárját után került bemutatásra a Fekete telefon. Előbb a film, aztán a könyv – ezt a módszert követem minden olyan regény esetében, amelyet a feldolgozást megelőzően nem olvastam. Hiszen míg másfél-két órában elmesélni egy könyvet a legtöbbször csak jelentős kompromisszumok árán lehetséges, az utólag elolvasott regény képes komoly rétegekkel gazdagítani a vászonról már ismert művet. A Fekete telefon viszont Hill egy 2004-es, mindössze 25 oldalas novellájából készült, így fordított helyzet állt elő: ezúttal a mozgókép tesz hozzá sokat az íráshoz. Scott Derrickson rendező (Doctor Strange) gyakorlatilag teljesen átvette a forrást, melynek hőse egy kamasz, akit foglyul ejt egy titokzatos, több környékbeli gyerek elrablásáért felelős férfi (Ethan Hawke). Finney (Mason Thames) az előtte csak hátborzongató maszkokban mutatkozó alak pincéjében raboskodik, a végzettől rettegve, amikor arra eszmél, hogy a falon lógó, működésképtelennek hitt telefon valójában működik. Amikor megcsörren, felveszi a kagylót, s megdöbbenve hallja, hogy a vonal végén az álarcos egyik áldozata beszél, aki sorstársaival segíteni akar a fiúnak abban, hogy – velük ellentétben – ő túlélje a fogságot.


Bár a novella alapvetően ötletes, Hill kezét megkötötte az önként vállalt terjedelmi korlát, Derrickson kibővítése után pedig az eredeti már szinte csupán vázlatnak hat. A vászonra álmodott Fekete telefon egy feszült pillanatokkal előálló produkció, mely annak ellenére is hatásos, hogy a természetfeletti szálat semmivel nem magyarázza még a fantasztikum keretein belül sem, és a gyilkos motivációjával is adósunk marad. Egyetlen komoly problémát tudok csak írni: igencsak sajnálatos, hogy ma már – érthető okok miatt – senki nem húzhat az egyik főszereplő rejtegetésével egy Hetediket. Hawke közreműködése már a kezdetek kezdetén napvilágot látott, így a színész alakításának, illetve a Tom Savini maszkmester (Alkonyattól pirkadatig) által tervezett ördögi maszkjainak ereje ha oda nem is veszett, némileg mérséklődött.

Nem a Fekete telefon Derrickson első horrorja, ám ezúttal nem Christopher Youngot kérte fel, akivel a Távozz tőlem, Sátán!-on túl  a műfaj legijesztőbb darabjai közt számon tartott Ördögűzés Emily Rose üdvéért és Sinister című rendezésein dolgozott. Helyette Mark Korven érkezett, aki A magas fűben score-ját is elkövette, emellett ő volt A világítótorony, A kaptár: Raccoon City visszavár és A boszorkány komponistája. Korvenre sokan, köztük én is, csak utóbbi, 2015-ös filmje kapcsán figyeltek fel, pedig első aláfestését még 1987-ben írta, és mára több mint nyolcvan stáblistán szerepel a neve. Mivel filmzenéi közül csak néhányat adtak ki, azok alapján nem tűnik túl változatosnak munkássága, ezek közül ráadásul nem egyet tűréshatárt tesztelő zajongásként jellemezhetnénk. Nagy meglepetésemre felfedeztem viszont, hogy filmzenei pályája alapvetően hiába a horrorok nyomvonalán mozog, eddig ismeretlen, populáris oldalát két szólólemez is (Ordinary Man, This Must Be the Place) megmutatja a nyolcvanas-kilencvenes évekből, melyeken énekel is. Ki tudja, milyen trauma hatására, a dallamos szoftrockot mára végleg maga mögött hagyta, és látszatra teljesen elmerült a sötétségben. 2016-ban, a filmzenei kifejezésmódot bővítve, megalkotta minden horrorrajongó legédesebb rémálmát, az Apprehension Engine-t, melyből még Trent Reznor is beszerzett egyet magának. E húrokkal és különféle fémlapokkal, valamint mágnessel mozgatható anyákkal és csavarokkal felszerelt eszközzel akár egy teljes kísérleti horrorscore előadható, mert ajtócsapkodástól nyikorgásig, gonosz lények nevetésétől morgásig számtalan effekt megvalósítható vele. Ezt Korven maga is többször demonstrálta élőben, egyszer történetesen egy kétszáz éves temetőbe szervezett, péntek 13-án lezajlott éjszakai koncerttel.


Az alacsony költségvetésű horrorokat készítő Blumhouse és a művész egymásra találása adta magát, szinte furcsa is, hogy ez csak most történt meg. Derrickson olyan hátborzongató szerzeményeket kért tőle, melyek eltérnek a horrorkliséktől, inkább napjaink hangdizájnos irányába mozdulva el, azt a nyolcvanas évek szintetizátoros világával kombinálva. Azonban mielőtt a szintipop ötlene fel bennünk, pillantsunk be a szerző munkamódszerébe: „Amikor komponálok, alapvetően az az ősi félelem jár a fejemben, amelyet a préda érez a ragadozóval szemben. Egyes hangok a ragadozóét, míg mások a préda hangját jelképezik. Ez az, amely belénk, emberekbe, mélyen beleivódott, reagálunk rá. Sok minden, amit alkotok, nem kifejezetten sorolható a téma- vagy dallamcentrikus zeneszerzés körébe. Olyasmire gondolok, mint például a szívritmus dobbanása;  hogy mi történik, amikor ez a kiszámítható ütem kihagy, szabálytalanná válik. A Fekete telefon esetében arra törekedtem, hogy felerősítsem a nagy részét uraló klausztrofobikus hangulatot, ám ezt az érzést nem is annyira Finney, a főszereplő, hanem inkább a Portyázó kelti. Azok a hangok, melyek az ő sötét lelkéből áradnak.”


Az említett hangok pedig tényleg sötétek, így a kiadvány végighallgatása egy igazi erőpróba. Korven a különféle torzítások, robajok, nyikorgások-csikorgások és súrlódások előállításához – az elektronikus megoldások és az Apprehension Engine mellett – olyan hangszereket használt, mint a tekerőlant (természetesen ezt is kísérteties hangulatban megszólaltatva), a már A boszorkánynál is bevetett 14. századi vonós-billentyűs hangszer, a nyckelharpa, ezek megszólaltatásban pedig egy „Kojak-nyalókához” hasonlító ütő is segítségére volt. Az így született, kavargó indusztriális ötleteket helyenként komor, sejtelmes ambienttel párosító, fortyogó, netán torz, néhol váratlanul felcsattanó vagy elektromos kisülésre emlékeztető megoldások nagy része feltehetően improvizáció, s kísérletezés útján kerülhettek a képek alá a leginkább az adott szituációhoz illő kompozíciók. Ebből a masszából kiemelni mindössze három pillanatot tudok. A Sinister házivideóit némileg megidéző főcím alatti digitális hangkavalkád („Main Title”) meglehetősen jól megadja az alaphangot, és bár azt hihetnénk, hogy ebben egy „foglalt” jelzéssel játszadozott el a szerző, egy interjúban elárulta: valójában eszébe sem jutott, hogy bármilyen módon felidézze vagy alkalmazza aláfestésében telefon hangját. A másfél perces „Her’s Mother”, továbbá az utolsó jelenetben felcsendülő „Final Chapter”  pedig megmutatja, hogy amennyiben szép motívumokra van szükség, Korven akkor sem elveszett ember. A soundtracken ugyan nem kaptak helyet, de a betétdalok közül kettőt lehet megemlíteni: az Edgar Winter Group „Free Ride”-ját a produkció legelején halljuk, amikor az első áldozat gyanútlanul a végzete felé biciklizik, de sokkal emlékezetesebb a Sweet klasszikusa, a „Fox on the Run” a flipperes balhés jelenetből.

Noha akadnak pozitívumok, nem bírom elhessegetni a gondolatot, hogy amennyiben egy átlagembernek a rendelkezésére állnának ugyanazok a zajkeltő eszközök, melyeknek Korven kétségtelenül a mestere, képes lenne hasonlóan nyomasztó darabokkal előállni. Természetesen nem száz százalékban, mert a szerző kreativitása nem annyiból állt, hogy minden közelében lévő eszközt megnyikorgatott vagy rácsapott, sőt a hangszeres tudáson túl rengeteg időt ölhetett az ideális megoldások kitalálására, azonban öt pontnál mégsem lehet többet adni a végeredményre, sőt bizonyos szemszögből még ennyi is sok. A filmben persze akad, amikor hatásos (már amikor a modern elektronika bevetése miatt nem dobja le az aláfestést a jelenet magáról, mert erre is akad példa), de míg A boszorkány zenéjénél nem éreztem ilyet, ezúttal már felsejlett előttem a blöff kifejezés.


Egy egyszerű példával szemléltetve: amikor gyerekkorunkban véletlenül megcsikorgattuk a táblát a krétával írás közben, amitől az egész osztály felszisszent, az is horrorisztikus hang volt, de attól még túl különlegeset azért nem műveltünk. Az Apprehension Engine youtube-os megismerését követően azt kell, hogy mondjam, bárki odaállítható elé, valamilyen horrorba illően hátborzongató hangot ő is elő bírna csalogatni belőle (még ha ugyanazon hang pontos megismétléséhez már gyakorlat szükséges), ezzel pedig már garantált a fél siker. Az iménti példa ott persze sántít, hogy az AE-vel Mark Korven „a táblát és a krétát” is feltalálta, ráadásul nem csupán erre az eszközre épül a score, azonban azt kell írnom, hogy ugyan a mű hatásos a maga módján, a zseniális nem itt kezdődik. Ahhoz nem is kell messzire mennünk, csak a már említett Sinister Christopher Young által írt muzsikájáig, mely nem kevésbé beteg, a nem szimfonikus horrorzenék között mégis az egyik, ha nem a legzseniálisabb.