A könnyűzene birodalmában Elvis Presley a nagybetűs Király, hisz a közönsége jóvoltából már életében elfoglalhatta a trónt, illetve a mai napig nem találni olyat, aki méltó örököse lehetne – függetlenül attól, hogy jelenségként Michael Jackson, Elton John, továbbá Freddie Mercury a Queennel, John Lennon a Beatlesszel, valamint Mick Jagger a Rolling Stonesszal is egy lapon emlegethető vele. Azt azért hozzáteszem, sosem értettem igazán, miért épp Elvis fejére tették a koronát. Azonban ez az elvitatásnak érezhető gondolat nem azért alakult ki bennem, mert a Király imént említett zenésztársai hozzám időben némileg közelebb állnak. Ennek egész egyszerűen csak generációs oka van, ugyanis Elvist a koromnál fogva nem aktuálisan és folyamatosan, hanem ömlesztett mennyiségben és a kortársaival karöltve ismertem meg még gyerekkoromban a kilencvenes évek elején, amikor sikerült egy külföldi nosztalgiarádió adását befogni, s így a huszadik század közepén született felvételeket végérvényesen megkedvelni.


Számomra a királyság dalai Bill Haley-től és Buddy Hollytól kezdve Chuck Berryn, Jerry Lee Lewison, Little Richardon, Fats Dominón, Ritchie Valensen és Eddie Cochranen át Carl Perkinsig és Ricky Nelsonig bezárólag, mind egybefolytak, más szóval Presley neve önmagában, történelmi kontextus nélkül nekem kicsit sem jelentett többet másokénál. Az Elvis változtatott ezen. Baz Luhrmann (Rómeó és Júlia, Moulin Rouge!, A nagy Gatsby) rendezőként, a rongylábú főhőst alakító Austin Butler (Volt egyszer egy… Hollywood) színészként, s nem utolsósorban Elliott Wheeler a zene felelőseként – az események eufemisztikus bemutatásával együtt is – egy igen erős támpontot ad a címszereplő mindenkori jelentőségének megértéséhez, s annak tudatossá tételéhez, hogy miért is ő a Király.

Az életrajzi filmek műfajában, azon belül is az ötvenes-hatvanas éveknél és társadalomra gyakorolt forradalmi hatásának bemutatásánál maradva – hogy ne csak az utóbbi idők legjobbjait (A nyughatatlan, Ray) említsem – kiemelkedő a Buddy Holly története Gary Busey-val az élen, A rock ’n’ roll ördöge, melyben Dennis Quaid bújik Jerry Lee Lewis bőrébe, illetőleg a rock and roll kifejezést először használó lemezlovas karrierjét bemutató Mindörökké rock ’n’ roll: Az Alan Freed sztori. Az Elvisnek tehát egy kifejezetten erős és igencsak sok résztvevős mezőnyben kellett úgy helytállnia, hogy egyszerre mutasson valami újat s legyen méltó a Király hírnevéhez. Arról nem is beszélve, hogy a zeneszerzőként is ismert John Carpenter Kurt Russell-lel a képernyőn már 1979‑ben rendezett egy tévéfilmet a Királyról, így még a produkció létjogosultságának a megteremtése is Luhrmann feladatai közé tartozott, habár a Rómeó és Júliát, illetve A nagy Gatsbyt látva ez nem szokott neki problémát okozni.


A Bohém rapszódia és a Rocketman – némileg modernizálva a Jim Morrisonról szóló, 1991‑es Doors módszerén – létrehozta az életrajzi filmek egy sajátos formáját, mely inkább a bemutatott sztároknak és főként műveiknek a közönségre gyakorolt hatását örökíti meg és adja tovább a jövőnek, mintsem egy ténycsomagot. Az információknak a csomagolásba való minőségi átvitele pedig épp Luhrmann terepe. Míg Carpenter Elvis‑műve elképesztően hamar, két évvel Presley halála után érkezett, amikor még elegendő és kívánatos is volt a Király emberi oldalát bemutatni ahhoz, hogy emléke a mindennapi élet részét képezve aktuális maradjon, addig immár negyvenöt évvel Elvis halála után észszerűbb a közönséget követni. Luhrmann a tőle megszokott egyedi látványvilággal és zseniálisan egységes hangulattal vitte vászonra a rock and roll legenda életének kulcsfontosságú pillanatait, és a mai generációt tökéletesen megértve szárnyalta túl az elvárásokat. Az alkotás minden részletéről lerí, mennyire magáénak érezte Elvis sztoriját, habár forgatókönyvíróként nyilván a maga képére formálta valamelyest az alapanyagot, de hirtelen nem is tudnék olyan rendezőt mondani, akinek az életművébe annyira beleillene ez a produkció, mint az övébe. Elbűvölő, ahogy a mozi meg‑megközelítve kerülgeti a giccs fogalomkörét, de soha nem éri el, végig ízléses marad. Az ausztrál direktor le sem tagadhatná, de soha meg sem próbálta letagadni a színházrendezői múltját, sőt filmjeiben ráerősít erre a díszletekkel, a jelmezekkel, a felvételekkel és a vágástechnikával. Stílusos védjegye, mely a Kötelező táncokat, a Rómeó és Júliát, valamint a Moulin Rouge!‑t – saját maga által elnevezve – „Vörös függöny‑trilógia”-ként foglalja magába, az Elvisben is visszaköszön.

Luhrmann filmjei úgy passzolnak egymáshoz, mintha egy egységet alkotnának, ellenben a filmzeneszerzői poszton nincs olyan kollaborációs társa, mint Tim Burton mellett Danny Elfman, Wes Anderson oldalán Alexandre Desplat vagy Darren Aronofsky esetében Clint Mansell. A rendező egyaránt kétszer dolgozott David Hirschfelderrel és Craig Armstonggal, az Elvisnél pedig egy olyan komponistára bízta az atmoszféra megteremtését, aki minden bizonnyal a filmzenerajongók szemében is vakfolton lehet még úgy is, hogy neve A nagy Gatsby stáblistáján zenei rendezőként és kiegészítő komponistaként olvasható. Wheeler számára a szintén Luhrmann nevével fémjelzett The Get Down című zenés sorozatnál nyújtott, a hetvenes évek légkörét kiválóan megidéző teljesítménye jelenthetett ugródeszkát ahhoz, hogy a Király életrajzát ő körvonalazhassa, ennek ellenére elsőre mégis furcsa, hogy egy ekkora volumenű, ráadásul zenés projekt a talpalávalót tekintve is mentes a nagy nevektől. A rendezőn kívül igazából csak Tom Hanks ismert, aki Tom Parker ezredest, Elvis egyetlen, örökös menedzserét alakítja, fele‑fele arányban osztozva a játékidőn Butlerrel. Az Elvis ugyanis nem is annyira a címszereplővel és meglehetősen ellentmondásos életével, mint inkább a többek között általa is útjára indított, és elsősorban a fiatalságot hatalmába kerítő lázadó jelenséggel, továbbá a társadalmi szegregáció áttörésével, valamint az egész világra gyakorolt hatásával foglalkozik. Wheelertől tehát nem egy önálló, nagyívű szimfonikus muzsikát vártak (ahogyan John Ottman is mellőzte a Bohém rapszódia esetében az aláfestést), ellenben továbbgondolva kellett újrateremtenie a Király régi dalait, hogy a jelen fiataljainak nyelvére lefordíthassa azok egykor minden ember számára megkerülhetetlenül fontos szerepét. Emiatt azonban megosztó lett a zene, és teljesen biztos vagyok benne, hogy én is megbotránkoztam volna az újrakeverések és a feldolgozások szerepeltetésén (talán le is állítva az egészet már Doja Cat „Vegas”‑ánál vagy Eminem „The King and I”‑ánál), ha a film ismerete előtt hallgattam volna meg az RCA közel kétórás anyagát, kihagyva ezzel Luhrmann ötletes szándékának megismerését.


Az Elvis eléggé részrehajló ahhoz, hogy azt mondhassuk: felesleges rajta számon kérni az igazságot, mert bár pedzegeti az énekes és a menedzsere se veled, se nélküled jellegű, egyszerre mérgező és megbonthatatlan kapcsolatát, tulajdonképpen a rendező Elvis melletti állásfoglalása végett mégsem kapunk többet annál, mint amit Forrest Gumptól már közel harminc éve tudunk: „Biztos, hogy nehéz királynak lenni”. Kárpótlásul elmondható, hogy Luhrmann és Wheeler egy olyan show‑val ajándékozza meg a mozinézőket, amilyennel a mai fiatalok találkoznának, ha színpadon láthatnák és hallhatnák Elvist – és épp ez teszi érdekessé a filmzenei jelleggel vágott vagy épp remixelt slágereket. Az eredeti hangzáshoz ragaszkodó nézők számára talán csalódást jelenthet a koncepció azon része, hogy a számok új csomagolást kaptak, azonban némi fogékonysággal ez ugyanúgy áthidalható, ahogy bármilyen koncerten túl lehet lendülni az adott fellépő – sokszor önmagához képest is feldolgozásnak tűnő – előadásmódján, hovatovább maga Elvis is jó pár dalát másoktól kölcsönözte, és néhány kivételtől eltekintve érdekes módon az ő hangjával híresebbé váltak, mint eredeti változatukban.

Luhrmann Elvis pályáját alapvetően négy korszakra bontja. Az első a nélkülözéssel sújtott, memphisi gyermekévek, amikor a képregényeken nevelkedő fiú a bluesban, a gospelben és a countryban lel rá a saját szuperképességére. Wheeler ehhez a jelenethez Elvis 1954‑es, bemutatkozó felvételét, a rock and roll hivatalos születésnapját jelentő „That’s All Right (Mamá)”‑t használja. Ez a szám a filmhez készült átdolgozásaival – a „Suspicious Minds”, a „Hound Dog” és az „I Got a Feelin’ in My Body” felhasználásaira gondolva nem egyedülállóan, de – frappáns ívet kölcsönöz a kiadványnak. Először a „Tupelo Shuffle”‑ben találkozhatunk vele, majd a „Vegas Rehearsal / That’s All Right”‑ban a Las Vegas‑i International Hotel megnyitását követően egy fényűző show-műsor előkészítéseként köszön vissza, betekintést nyújtva a hangzás fejlődésébe az eredeti előadótól, Arthur Cruduptól kezdve Elvis Presley kezdetleges felvételein át Butler zenekarral kísért színpadi fellépéséig. A dal ebben a formában már az 1968‑as visszatérés utáni negyedik érához kapcsolódik, így egyedül is képes bemutatni és keretbe foglalni Elvis életútját, háttérben az őrjöngve rajongó lányok sikolyaival, és ezek összessége által egy máig kimagasló példát az amerikai álom beteljesülésére.


Elvis életének második, vérpezsdítő szakaszát az ötvenes évek második fele teszi ki, ami a köztudatba berobbanásától a Németországban töltött katonai szolgálatáig tart. A fiatalok lázításaként értelmezett mozgáskultúrával és a színesbőrűek stílusára jellemző játékmódban előadott „Baby, Let’s Play House”, illetve a kötelező „Hound Dog” mellett Little Richardnak (Elvisre utaló fricskaként: a rock and roll valódi királyának) a „Tutti Frutti”‑ja kap felrázó szerepet ezen a ponton. A következő állomás a hatvanas évekre tehető, amikor megismerkedik majdani feleségével, Priscillával. Kettejük meghitt kapcsolatát a „Can’t Help Falling in Love” gitárt zongorára cserélő feldolgozása egyfajta örökké vágyódó hangulattal adja vissza. Az udvarlás időszakában Elvis színésznek állt, amit Luhrmann pár pillanattal le is tud az 1964‑es „Viva Las Vegas”-szal kísérve, mely az albumon nem kapott helyet. A négy évvel későbbi visszatérést vezeti fel az addigi életutat végigpörgető „’68 Comeback Special (Medley)”, valamint ellenállási dalként az „If I Can Dream (Stereo Mix)”.

Az Elvis betétdalai együttesen kellően lefedik a Király pályájának állomásait, a kapcsolatait és a sorsát. Példának okáért a színpad felgördülő függönyének a varázsát az „Also Sprach Zarathustra / An American Trilogy” reprezentálja, a gátlástalan menedzserhez tartozó témát a „Cotton Candy Land” baljóslatú dallamai hordozzák, a Presley család új, pazar otthona az „I’m Coming Home (Film Mix)” hangulatából ismerhető meg, az énekes idegtépő zaklatottságát a „Polk Salad Annie (Film Mix)” tükrözi, a csillogó lendületet a túlhajszoltság leplezésével a „Burning Love (Film Mix)” láttatja, a közönségért élő legendát pedig az „Unchained Melody (Live at Ann Arbor, MI)” hozza el a hallgató számára. Tulajdonképpen minden dalnak megvan a maga szerepe, ami talán csak a filmmel együtt válik igazán világossá, de ettől függetlenül önállóan is képes olyan koncerthangulatot teremteni, hogy azt lehessen érezni, Elvis él.


Egy filmzenei oldalon meglehetősen furcsán hathat instrumentális, ezen belül meghatározóan szimfonikus művek között maximális pontszámmal szerepeltetni egy betétdalos kiadványt, mely ráadásul még megosztó is, azonban a feldolgozások és Wheeler keverése Luhrmann elképzelése mentén mindenképpen megérdemli a magasztalást. Külön megemlítendő, hogy – mint a Mamma Mia! szereplői esetében – Butler nemcsak színésze, hanem énekese is az Elvisnek, a végeredmény pedig – már csak a „Vegas Rehearsal / That’s All Right” által kísért, alapvetően egyetlen, élőben vágott felvételre építkező jelenete miatt is – kiemelendő. A Fleetwood Mac Bonnie Tyler-hangú énekesnőjén, Stevie Nicksen, a 2021‑es Eurovíziós Dalfesztivál‑győztes Måneskinen, továbbá A Quantum csendje nyitódalán közreműködő Jack White‑on, a Kung Fu Panda stáblistazenéjében is hallható CeeLo Greenen, és természetesen a hiphop királyán, Eminemen kívül egyik előadót és együttest sem ismerem. Tüzetesebben nem is néztem utána a munkásságuknak, mert nem éreztem szükségesnek, simán csak elhittem Luhrmann-nek, hogy épp rájuk van szükség (közülük pedig főleg Swae Lee, Diplo, Shonka Dukureh, Yola, s mindenekelőtt a Little Richardot alakító Les Greene remixe nyűgözött le), és átadtam magam annak a varázslatnak, amit Wheelerrel közösen egy egységes szenzációként hoztak létre Presley örökségéből. Mindenkinek ugyanezt javasolom. Hátra kell dőlni és élvezni Elvis legújabb fellépését!