Marion Cotillard mellett a másik főszereplő egyértelműen a zene. A készítők tudatosan nemcsak azt akarták bemutatni, hogy miként lett Edith Piafból az ami, hanem zeneiségének, stílusának kialakulását, fejlődését is ábrázolni kívánták. Tehát Piaf viszontagságos élete mellett megismerhetjük azt is, hogy milyen hatások formálták az énekesnő zenei világát. Szinte minden jelenet alatt szól valamilyen, az adott cselekményhez igazított muzsika. Hol utcazenészek dallamai, hol népzene, vagy a cirkusz világának hangjai csendülnek fel, sokszor pedig a párizsi kocsmák énekesnőinek dalait hallhatjuk finom, visszafogott háttérzene formájában. Mindezzel jól szemlélteti a rendező, hogy Piaf életének egyes állomásai milyen tapasztalatokkal gazdagították kifejezésmódját. Nagyon komoly és dicséretet érdemlő a zenei rendező tevékenysége is, a film egyik legfontosabb pozitívuma az általa elvégzett munkában rejlik. A felvonultatott különböző szerzemények által a Piaf több mint egy átlagos életrajzi film.

A sanzonok sohasem álltak túl közel hozzám. Nem igazán értem ugyanis, hogy mi az élvezetes abban, hogy életunt nők mély, dörmögő hangon, depressziós stílusban a lehető legfájdalmasabb dolgokról énekelnek. Edith Piaf művészetét is elkönyveltem ebbe a számomra nem túl kedvelhető kategóriába, azonban a mozi megtekintése után jelentősen megváltozott a véleményem, noha valószínű, hogy a jövőben sem fogok Piaf-albumokat hallgatni. A filmben azonban valami elementáris módon szólnak az említett stílusú dalok. Már az első másodpercekben feladtam az énekesnővel szemben fennálló előítéletemet, mert egy késői száma, a "Heaven Have a Mercy" hátborzongató erővel szólalt meg a nyitó képsorok alatt – olyan érzésem volt, mintha a Craig Armstrong által jegyzett Moulin Rouge egyik kompozícióját hallanám. A legtöbb dalt már korábban is hallottam, de számomra csak így, képhez rendelve váltak igazán hatásossá.