A nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb sorozata volt a hazánkban A szupercsapat címre keresztelt The A-Team, mely viszonylag kevés, összesen öt évadot élt meg, de kiváló karakterei és humoros, laza akciói mindmáig a televíziók műsorán tartják a régi részeket. Az elmúlt években, több-kevesebb sikerrel, néhány régi, ismert, "bandás" tévésorozat is debütált már a mozikban. Azonban míg például a Mission: Impossible esetében csupán egy karakterre lett kihegyezve a mozifilm, addig a Charlie angyalai vagy A szupercsapat esetében már kötelező volt az eredeti karaktereket megtartani, mivel ők olyan jellegzetességek voltak, akik nélkül a széria lényege veszett volna el. Hiszen ki ne emlékezne például a csapat feledhetetlen alakjára, a Mr. T által megformált borotvált fejű, óriási aranyláncköteget hordó B.A. Baracusra.


A mozifilmben a négy kulcsszereplő mellett a poénos akciózás is megmaradt, ami igazából fontos is volt, hiszen enélkül a történet teljességgel hiteltelen lenne. Az egész filmet a néha igen jól ülő humoros jelenetek és beszólások terelik a nézhető, szórakoztató, de komolyan egy pillanatig sem vehető mozik népes táborába. A sztori a csapat összeverbuválódásának történetét vázolja fel, így természetesen semmi köze az eredeti sorozathoz, csupán John "Hannibal" Smith ezredes (Liam Neeson) és Templeton "Szépfiú" Peck hadnagy (Bradley Cooper) ismerik egymást. Az ezredes éppen Peck kiszabadításán fáradozik, eközben találkozik a hozzájuk hasonlóan szintén veterán Bosco "Rosszfiú" Baracus őrmesterrel (Quinton Jackson), akit sikerül rábeszélnie a hadnagy kiszabadítására. A szabadító akció utáni mexikói, kalandos helikopteres szökésüket pedig a nem teljesen normális, de szintén veterán "Eszement" Murdock százados (Sharlto Copley) segíti, aki így szintén a csapat tagja lesz. Évek múltán a megbecsülésnek örvendő katonai csapatot olyan dolgokkal vádolják meg, amiket nem követtek el, viszont a vélt bűnük miatt börtönbe kerülnek. Természetesen számukra a rács nem akadály, szökésük után nevük tisztázását tűzik ki célul.

Alan Silvestri feltűnésének az utóbbi időben már eleve örülni kell, legyen az bármilyen film. A szupercsapat zenéjének megírására logikus választás volt, hiszen a komponista a nyolcvanas-kilencvenes évek akciózenéinek egyik meghatározó figurája volt, tehát egy régi klasszikus sorozathoz jó hangulatfelelősnek tűnt. Ráadásul a modernebb ütemek sem állnak távol tőle, így a mai hangzásvilágra is garancia volt a neve. Ezt a stíluselegyítést hallhattuk már régebben is tőle, például a G.I. Joe – A kobra árnyéka vagy a Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője esetében. Az persze más kérdés, hogy ez mennyire lett sikeres vagy élvezetes, mindenesetre karakteres zenékről beszélünk, tehát nem tucat produktumokról. A szupercsapat score-jában nagyzenekari megoldások és elektronikus elemek keverednek, ugyanakkor nehéz eldönteni, hogy utóbbiak tényleg szükségeltettek-e, bár azt is lehetne boncolgatni, hogy fordított arány, vagyis több elektronikus megoldás és kevesebb szimfonikus zene nem lett volna-e célravezetőbb.


Silvestri jelen munkájával kapcsolatban több probléma is felhozható, például a pörgős elektronikus elemek alkalmazása, noha emiatt a zeneszerző nem okolható, hiszen ez napjaink trendje. Ezt követi szinte kivétel nélkül mindenki, egyszerűen azért, mert elvárják tőlük. Brian Tyler vagy Clint Mansell is bizonyította már, hogy tud olyan akciózenét írni, amelyben alig van elektronikus zenei megoldás, de manapság többségében nem ezt a hangzást keresik a rendezők és a stúdiók. Ebben az esetben pedig nemigen van választási lehetősége egy zeneszerzőnek: vagy ír egy olyan zenét, amely megfelel a kívánalmaknak, vagy nem komponál akciófilmhez. 

Silvestri sosem volt a szintetizátorral dúsított akciómuzsika nagy képviselője, de amikor a filmzenei trend azt kívánta, hogy elektronikus megoldásokkal gazdagítsa zenéjét, akkor ennek eleget tett, vagyis kitalált egy olyan, technóba hajló színesítést, amit addig még nem alkalmazott más zeneszerző (például ezt hallhattuk a G.I. Joe – A kobra árnyéka score-ja esetében is). Így alkotása megfelel a kor és a stúdió elvárásainak, mégsem lesz hasonló más komponisták stílusához, kiváltképp nem a mára már boldog-boldogtalan által másolt Remote Control tagjaiéhoz. Ebből fakad aztán az is, hogy A szupercsapat és a G.I. Joe – A kobra árnyéka aláfestése között több ponton is elég nagy a hasonlóság, viszont ez nemcsak a szintetizátoros elemek esetében, hanem a nagyzenekar azonos hangzásában is felfedezhető. A két score között azonban leginkább a hangulat tekintetében van jelentős eltérés, A szupercsapat ugyanis több helyen latinos, gitáros megoldásokkal színesített aláfestést kapott, illetve egy nagyon jól eltalált főtémát is komponált a szerző. Ezt rögtön az első trackben ("Somewhere in Mexico / Original "The A-Team Theme") is tapasztalhatjuk, melynek végén a klasszikus sorozattéma is felcsendül. Ezt egyébként Silvestri szinte alig alkalmazta, viszont a motívum stílusa többször is visszaköszön. Szerencsére van helyette egy új főtéma, amely ugyan dallamosságban nem ér fel az eredetihez, de karakteresnek ez is mondható. 


Az album nagy része komoly zúzás; hallhatjuk ezt már az első track esetében is, de a másodiknál ("Saving Face") – mely Silvestri főtémáját először vázolja fel – érezhető igazán, hogy mi is volt a szerző koncepciója. Ez pedig nem más, mint hősies, dicsőséges, pörgős és dinamikus részek keverése csendesebb pillanatokkal vagy különböző dobhangokkal. Eleinte még semmi probléma nincs is ezzel, kifejezetten élvezetes akciómuzsikát hallunk, ezt az érzést ekkor még a harmadik tétel ("Alpha Mike Foxtrot") is erősíti, sőt a ritmusszekciót alaposan megdolgoztató "The Plan" és a "Putting the Team Back Together" is. Ez az érzés az album közepéig, a "Flying a Tank" című trackkel bezárólag megmarad. E tétel rejti egyébként a score legjobb pillanatait, a hősiesség és a kiváló ritmus itt ér a csúcsra, a főtémát ebben tökéletesen variálja a szerző, azonban sajnos innentől a monotonitás fokozódik, és sok újat már nem hallunk a CD további részében. 

A nagyzenekar, az elektronikus megoldások dübörgése elhatalmasodik, és alaposan rontják az eddig kialakult, nem is olyan rossz benyomást. Az album hátralevő feléből, a zúzós tételek közül, egyedül a "The Docks (Part I)" emelhető még ki. A megemlítésre érdemes trackek közé tartozik, talán az albumon tapasztalható általános hangzásvilágtól eltérése miatt, a visszafogott gitármegoldásokra épülő "Welcome to Baghdad" is, vagy a nem visszafogott gitármegoldásokból kibontakozó, kifejezetten dinamikus "Retrieving the Plates", amelyben – kissé fura módon – Hans Zimmer Joker-témája tűnik fel (amit persze nem is olyan könnyű kikerülni, de gyanítom, A sötét lovag ezen zenei részlete tempként volt Silvestrinek kiadva). Emlékezetes még a finálé is, melyben a Peter Carpenter és Mike Post által jegyzett klasszikus sorozatfőtéma kapott Silvestritől egy hangzatos nagyzenekari hangszerelést.


Az albummal kapcsolatos komoly negatívum a hossza. Újabban a kiadók érthetetlen módon több album esetében is elfelejtik a szerkesztést, vagyis azt, hogy az egymás után pakolt trackek valóban megállják-e a helyüket abban a sorrendben, illetve tényleg kell-e a hosszú játékidő, vagyis minden, a filmben elhangzó zene albumon történő szerepeltetése. A szupercsapat esetében nem kellett volna, ez tény, hiszen egy húsz perccel rövidebb album sokkal jobb lenne. Ennél a kiadványnál már tényleg az élvezeti értéket rontják a töltelék trackek.