A nyolcvanas évek filmjeinek és zenéinek egyedi, semmivel össze nem téveszthető hangulata sokak számára kitörölhetetlen emlék, esetleg az ismétlés vagy a folytatás gyermeki nosztalgiában gazdag vágyálma. Nem véletlenül készülnek mind a mai napig akár könyv (Ready Player One), akár film (Super 8), akár sorozat (Stranger Things), akár zene (Kung Fury), akár filmzene (Eddie, a sas) formájában olyan művek, melyek a kort idézik, netán visszasírják. A népszerű évtized ugyanis végesnek ítéltetett, ám – a hatvanas évekkel kísértetiesen megegyezően – az akkor megalapozott atmoszféra minden bizonnyal kimerítetlenül maradt ránk, hiszen nem kevesen szomjazzák a retrókínálatot. A korszak igazán nagy érdeme azonban mégsem az ihletadó képességében, hanem a saját felhozatalában rejlik, csak épp időre van szükség ahhoz, hogy összefussunk a több évtizeden keresztül előlünk bujkáló alkotásokkal. Számomra mindig nagy meglepetés gyerekkorom olyan filmjeire bukkanni, melyeket sem aktuálisan, sem pedig a kilencvenes évek videókölcsönzőinek fénykorában nem ismertem, ám utólag, felnőtt fejjel nézve is képes lenyűgözni a legendásan optimista éra ezekből áradó valóságfeledtető légköre. Akadnak sajnos kivételek is, melyekről ez nem mondható el, de a Jobb, ha hulla vagy című 1985-ös, általam 2019-ben megismert vígjáték kiállta e próbát.


Savage Steve Holland, a film pályakezdő rendezője már a munkássága legelején kisebb sorozatokra korlátozta írói és direktori tevékenységét, mivel a – jelen írásom tárgyát képező – első moziját követő két hasonló alkotás (Egy őrült nyár, Agyilag zokni) a kritikusok süllyesztőjében végezte. A Jobb, ha hulla vagy sem konkrétan az elképesztően blőd jeleneteivel fogott meg, hanem ezeknek a buta, ám a maguk módján mégis bájos momentumoknak a korra maximálisan jellemző hangulatával, amihez elsősorban a zenei körítés járul hozzá. A történet szerint főhősünk, Lane Meyer (John Cusack, aki az olyan, ehhez hasonló tinifilmekkel vált ismertté, mint a Tizenhat szál gyertya vagy a Tuti dolog) a szerelmi bánatát öngyilkossági kísérletekkel kívánja túlélni, holott külön erőfeszítés nélkül, önmaga helyett ugyanúgy kivégezné az iskola rosszfiújának kőkemény ökle, az utca alig tizenéves újságkihordóinak egyik pedáltekerő pénzbehajtója, vagy odahaza anyja mindennapi főztje. Vígjáték lévén a jelenetek komolytalanságára erősítenek rá a cselekmény életfeladó mozgatórugójához alapvetően nem illő betétdalok, valamint a Tangerine Dream (Kockázatos üzlet, Bunyó háromkor) elektronikus hangszerelését alkalmazó, score-szerű dallamok.

A stáblistán az angol dalszerző, Rupert Hine a film komponistájaként van feltüntetve, bár klasszikus értelemben nem nevezhető annak. Nem tisztem elvenni tőle ezt a titulust, nem is állna szándékomban, ő maga mégis ráérezhetett a hiányosságaira vagy épp más területen alkalmasabb képességeire, hiszen több mozifilmet ebben a feladatkörben nem jegyez, míg például a James Bond: Aranyszem és Az ötödik elem egy-egy betétdala produceri minőségben az ő nevéhez fűződik. A Jobb, ha hulla vagy aláfestése is számottevően különféle énekesek felvételeiből áll, és még az ötödét sem teszik ki a filmhez készült – nyomokban Arthur B. Rubinstein (Kék villám) és Brad Fiedel (Terminátor – A halálosztó) kortárs munkáit idéző – instrumentális szintipop részek („Better Off Dub”, „The Falcon Beat”, „Race the K-12”).


A dalok és a filmzene közti viszonylagos aránytalanság észrevehetetlen a muzsikák filmbéli kronológiáját nélkülöző hivatalos kiadványon, mivel a score-t adó tételek közel mindegyike megtalálta rajta a helyét, ami akkoriban nem volt jellemző még a nagyobb költségvetésű – esetleg a zene átgondoltabb szerepe okán az arra jóval méltóbb – produkciókra (például: Vissza a jövőbe) sem. Ráadásul a képek alatt remekül szóló szerzemények egyike sem igazán időtálló, amely szindrómával még a nevesebb nagy testvérek is (mint a már említett Terminátor – A halálosztó és a Kék villám) küzdenek. Továbbá a korongon Rupert Hine kompozícióinak javára vált az is, hogy a filmben elhangzó daloknak több mint a fele érdemtelenül mellőzve lett. Még az ikonikus Frankenstein-kísérletet parodizáló hamburgerélesztő jelenetsor lényegét adó, gitárhúrtépő Van Halen-rocksláger („Everybody Wants Some!!”) is elkerülte ezt a válogatást, pedig a dzsungel mélyéről eredeztethető hangok kavalkádjával nyitó szám önállóan is a legműködőképesebb fénypontja lehetett volna az A&M Records összeállításának.


A kor egykori fiataljaként és máig megmaradt rajongójaként a nosztalgiafaktor mértékét aligha tudnám elfogulatlanul meghatározni, azonban még így is ki tudom jelenteni, hogy a Jobb, ha hulla vagy a magával ragadó hangulatán túli többletet nem hordoz, ellentétben az olyan művekkel, mint a társadalomkritikában is zseniális Nulladik óra és a Gumiláb. A fentiek tükrében – és a zenéknek köszönhetően a nyolcvanas évek hangulatának számomra új adagjával a fülemben is – csak a filmmel együttesen értendő összkép miatt tudom ennyi ponttal értékelni a korkép gyanánt ma is nyugodt szívvel ajánlható aláfestést és a teljes betétdal-repertoárt.