Noha a finn Nightwish zenéjét leginkább metálnak szokás titulálni, ez az olykor szimfonikus jelleggel is színesített nagyszabású, dallamos rockzene sok szám esetében akár rádióbarátnak is mondható. (Az más kérdés, hogy melyik országban az, mivel hazánkban a leghallgatottabb csatornák zenei szerkesztői számára a rock mindmáig a fordított kereszt szinonimája, az e stílusban munkálkodókra pedig denevérfejeket leharapó, fejfadöntögető kitaszítottakként tekintenek, így mellőzik őket.) Az 1996-ban alakult, nálunk is rendszeresen koncertező zenekar a kezdetekben főleg operaénekesnői kvalitásokkal rendelkező énekesnője, Tarja Turunen hangja révén emelkedett ki a mezőnyből, és bár ő 2005 óta már nem a Nightwish tagja, sokan máig vele azonosítják. A vezető viszont mindig is a billentyűs hangszereken játszó alapító tag, Tuomas Holopainen volt, akinek szinte valamennyi, ha nem az összes Nightwish-zenéhez köze van komponistaként.


Nagy talány volt akkoriban, hogy a meghatározó szereppel bíró énekesnő távozása után miként folytatódik a történet, mert egy banda meghatározó pontja mégiscsak az énekes. A lehető legjobb döntés volt, hogy nem egy teljesen azonos szopránt választottak, hiszen úgyis mindenki Turunenével vetette volna össze az utód képességeit, utánzást kiáltva, ugyanakkor az is igaz, hogy Anette Olzon érkezésével épp fő védjegyét nem vitte tovább a Nightwish, ezzel együtt bizonyára rajongói egy részét is elveszítve. Azonban ha a szerzemények ütőképesek, az énekesnő hangfekvése szinte másodlagos, és a kétezres években két – Olzonnal készült – lemezen is bebizonyosodott, hogy a dalok hatásossága elsősorban Holopainen tehetségén múlik. Az említett két Nightwish-albumot, a Dark Passion Playt és az Imaginaerumot követően viszont Olzon is úgy érezte (netán rávezették társai), hogy kívül tágasabb, de a harmadik énekesnő személye nem maradt kérdéses sokáig, a korábban csak a koncerteken helyettesítő Floor Jansen mellett pedig a formáció azóta is kitart.

Amikor 2011 novemberében kiadták hetedik, Imaginaerum címre hallgató albumukat, már lehetett tudni, hogy az – bár önmagában is kerek egész – csak valaminek a bevezetése, a teljes koncepció szerteágazóbb lesz. 2012 novemberében aztán bemutatták a finn mozik az azonos című, Stobe Harju által rendezett filmet, melynek instrumentális aláfestése The Score alcímmel jelent meg. A történet kezdetén egy idős férfi fekszik a kórházban, agyvérzést követően, élet és halál között lebegve. Vad, a múltból táplálkozó valóságot képzeletbeli eseményekkel keverő álmából megismerhetjük gyerekkorát, amikor egy árvaházban élt. Egy hideg téli éjszakán kivágódik szobája ablaka, és a kisfiút az a riasztó külsejű, megelevenedett hóember invitálja utazásra, amelyet ő maga épített. Teremtménye azonban ellene fordul, az álom tétje pedig immár az lesz, hogy a férfi magához tér-e a kómából, képes lesz-e elmondani, vagy legalább valamiképp jelezni tőle elhidegült lányának, hogy az mennyire félreismerte őt...


Lenyűgöző erő áradhatott volna ebből a filmből. Az Imaginaerum egy fantáziadús, a vakító fehérséget a borongós szürkéskékkel párhuzamba állító látványvilágú, horrorisztikus pillanatokat is tartalmazó, felnőtteknek szóló sötét fantasy lett. Az álom és a valóság szorosan összefonódik benne, a sztori felépülését pedig szimbólumokkal gazdagon megszórt jelenetek segítik, a helyenként egészen hatásos jeleneteknek és az aláfestésnek köszönhetően pedig egy igazán értékes és feledhetetlen alkotás születhetett volna. Azonban még az álomjelenetek sem engednek meg korlátlan szabadságot a kivitelezés terén, és bár a trükkökkel nincs komolyabb probléma még egy amerikai filmhez képest sem, az sokakat kizökkenthet, hogy a szereplők és a részben számítógéppel létrehozott háttér közt nemegyszer túl éles a kontraszt. Ezenkívül hiába lázálmokról beszélünk, gyakorlatilag az egész alkotás épített díszletek közt, stúdióban forgott, így a valódi világ is építettnek hat, és ami a Holopainen által egy interjúban – Salvador Dalí és Neil Gaiman mellett – inspirációs forrásként megnevezett Tim Burtonnél sikeresen működik, másnál kevésbé. A képből teljesen kilógó hullámvasutas jelenetnek sincs semmilyen funkciója, és hiába látványos, inkább azt sugallja, mintha csak egy 3D-s film része lenne, és az alkotóknak e tény csupán későn jutott eszébe, így a miheztartás végett gyorsan belepakoltak még egy ilyen jellegű szcénát is. Nagyjából ezek azok az okok, melyek miatt egy olyan érdekes produkcióról beszélhetünk, ahol látni, hogy mi lett volna a szándék, érezni azt is, mennyire személyes ügy volt, viszont épp ezért lehet őszintén sajnálni, hogy nem sikerült maradéktalanul átadni. Azonban a fentiek ellenére (de persze ezek megemlítésével) még így is merném ajánlani a megnézését, mert egy nem szokványos, egyediségre törekvő produkció lett.


Zeneileg pláne figyelemre méltó az Imaginaerum, már csak amiatt is, mert egyetlen darabot leszámítva minden elhangzó szerzeményt (legyen az énekkel kísért vagy instrumentális) a Nightwish vezetője egymaga írt. Holopainen munkásságából régóta nyilvánvaló volt, hogy filmekhez is szívesen komponálna, emellett köztudott, hogy Hans Zimmer nagy rajongója. Koncerteken az együttes előadta már a német mestertől Az utolsó szamuráj, az Arthur király és Az utolsó esély muzsikájának egy-egy részletét is, utóbbit a Háborgó mélység főtémájával összedolgozva, melyet a Zimmer-közeli Trevor Rabin írt. Holopainen mozgóképes világhoz vonzódására utal, hogy The Life and Times of Scrooge címmel 2014-ben egy konceptalbumot írt a Walt Disney-féle Kacsamesék Dagobert bácsijának képregényre átvitt kalandjaihoz. A zenész úgy lehetett vele, hogy ha nem kérik fel filmzene írására, majd ő elkészíti a saját filmjéhez, amelynek a rendező, Stobe Harju, illetve Richard Jackson mellett ő jegyzi a forgatókönyvét is, sőt mellékszereplőként éppúgy felbukkan, ahogy a Nightwish többi tagja. Az Imaginaerum ebből kifolyólag – kizárólag koncepcióját tekintve! – egy olyan projekt lett, mint például a 2006-ban az Eurovíziós Dalfesztiválon nyertes, inkább idétlen maszkjairól, sem mint átütő tehetségéről elhíresült vicczenekaré, a Lordié, akik Dark Floors (idehaza: Odalenn) címmel hozták ki szerelemgyereküket film formájában, s benne a tagok alakították a kórházban riogató, gumimaszkos, teljesen komolyan vehetetlen szörnyeket. A most tárgyalt mozgókép viszont sokkal magasabb minőséget képvisel, a bandatagok sem tolakodnak előtérbe, ugyanakkor jelenlétük hozzátesz a filmhez.

A score egy 53 tagú szimfonikus zenekarra íródott (mely tagjainak zöme már játszott a Once és a Dark Passion Play című Nightwish-lemezeken is), emellett a világhírű Metro Voices kórus és egy gyerekkórus is közreműködik az előadásában. A szerzemények közt hallhatunk rockos megközelítésűt, csilingelő zenedobozt idézőt, és jellemző a sokszínűség is, ahol jól megfér egymás mellett a sorna nevű iráni fafúvós, a pergődobok és a basszusgitár. A legfontosabb annak megemlítése, hogy a score és az azonos című album együttesen ad igazi élményt. Ez nem azt jelenti, hogy az instrumentális anyag mindössze lábjegyzet a dalok mellett, de a teljes képhez az utóbbiak is hozzátartoznak, az énekes felvételek pedig teljes verzióban csak az első albumon találhatók meg. Így járt az a két szerzemény is, ahol a csapat teljes egészében feltűnik a moziban: a stílusuktól igen messze álló, épp ezért igazi kuriózum „Slow, Love, Slow” című dobseprűs jazzballada vagy a videoklipesen teátrális cirkuszi jelenetben felcsendülő „Scaretale”. Ráadásul átjárás is van a két lemez között: a The Score rengeteg ponton a számokra épül, a trackek az eredeti dalok rockszimfonikus továbbgondolásai – ebben a számítógépes játékok muzsikái terén mozgolódó Petri Alanko zeneszerző (Alan Wake), illetve Pip Williams hangszerelő volt Holopainen segítségére. Sőt, már az első album végén is megtaláljuk a The Score-ra jellemző szimfonikus zenekari megközelítést egy hosszabb instrumentális track formájában. A filmben fontos szerephez jutnak a fentieken túli felvételek is: például az „Orphanage Airlines”-ban az első album ütős slágere, a „Storytime” tűnik fel vokális formában, a filmben felcsendülő „Undertow”-ban a „Ghost River” dühös férfivokálját már gyerekkórus dalolja, és az akusztikus gitáros „The Crow, the Owl and the Dove” szintén megtalálta ideális helyét. Utóbbi egyedüliként nem Holopainen, hanem az ekkor még szintén csapattag basszusgitáros, Marco Hietala szerzeménye.


Meg kell említeni, hogy a zenét illetően akad probléma, viszont nem a szerzemények minőségét, hanem az alkalmazásuk helyét és módját illetően. A kisfiú hóemberes röpködése úgy van beállítva, mintha a film csúcspontja lenne, holott ekkor még csak a tizedik percben járunk, és erre pluszban az ekkor szóló bombasztikus „Orphanage Airlines” is rásegít (egy apró párhuzam: a Nightwish feldolgozta már A hóember című 1982-es karácsonyi animációs mese közismert betétdalát, a „Walking in the Air”-t, mely ott egy hasonló szcéna alatt hangzik el). Szintén problémás pont az öregember lánya és a férfi zenésztársa közötti beszélgetés, mely közben utóbbi elindítja egy lemezjátszón a kelta dudás „I Want My Tears Back”-et, és ez az egyébként kiváló kompozíció meglepően nem illik oda, még akkor sem, ha itt úgynevezett source zene szerepet tölt be, azaz nemcsak a néző, hanem a szereplők is hallják.

Azonban több a pozitívum, mint a negatívum. Külön bekezdésben kell megemlíteni a három legnagyszerűbb darabot, az egyaránt összetett „Sundown”-t, a „Wonderfields”-et és az „I Have to Let You Go”-t, melyek a korong ékkövei. Az első egy igazi stíluskavalkád: keltás vagy épp Enyát idéző megközelítés, Az utolsó mohikánba is beillő szimfonikus alap, westernes füttyszó és szinte mariachis fúvósszekció is akad benne, s a végeredmény annak ellenére is egészen különleges, hogy ezek a zenei megoldások elméletben nem igazán férnének meg egymás mellett. A „Wonderfields” a dalos albumon még a „Rest Calm” címre hallgatott, s instrumentális, pergődobos-gyerekkórusos, a háttérben dübörgő basszusgitárral kísért továbbgondolása egy elképesztően hatásos, komplex művet eredményezett, mely kötelező minden filmzenerajongónak. Ez az adott álomjelenetben némileg más formában, ráadásul szétszedve hangzik el, ám erejére jellemző, hogy még így is katartikus hatású. Mivel az imént említett szcéna a maga fura különcsége ellenére is a mozi legemlékezetesebbje lett, épp itt látni a legszembetűnőbben, hogy mi lehetett volna a filmből, ha rutinosabb alkotók hozzák össze. A harmadik, egyben legmonumentálisabb, rockoperás szerzemény az „I Have to Let You Go” címre hallgat: ez a másik kiadvány „Last Ride of the Day”-én alapul, és nyolcperces játékideje alatt több dinamikai és hangulatváltás is nagy rutinnal valósul meg benne.


Az biztos, hogy a Nightwish (és ez alatt most értsük elsősorban Tuomas Holopainent) ezzel a dupla kiadvánnyal szintet tudott lépni. Bár a filmben több volt, mint ami végül megvalósult, azonban indításként felfogva egyáltalán nem lett értéktelen, a zenéje pedig különösen nem. A bevallottan Hans Zimmer, Ennio Morricone és Danny Elfman inspirációs hatását is tartalmazó The Score-ban akad ugyan üresjárat (leginkább akkor, amikor a jelenetek sem túl erősek), azonban már csak a külön bekezdésben kiemelt három kompozíció miatt is érdemes meghallgatni. Aki pedig kedvet kapott a teljes történet megismeréséhez, az indítsa el ráadásként az azonos című albumot (melyből a Deluxe Edition kiadvány tartalmazza az énekes felvételek instrumentális verzióit is), hogy tovább kalandozhasson a Nightwish világában.