„Nem azt határozzuk el, hogy rendkívülivé válunk, hanem hogy rendkívüli dolgokat akarunk véghez vinni” – idézi A kegyelem című 2018-as életrajzi dráma nyitó jelenetében Sir Edmund Hillary hegymászót a film főhőse, Donald Crowhurst (Colin Firth). Az angol üzletember e kölcsönvett szavakkal találóan fejezi ki a – benne is meglévő – felfedezői önzetlenséget és egyúttal azon célját, hogy amatőr tengerészként a világ óceánjainak hullámai közé merészkedve elsőként vitorlázza körbe a földet kikötés nélkül. A part közeli vizek hobbihajósa ezt az 1968-ban meghirdetett Golden Globe Race versenyen való részvételével kívánta elérni, abban a határozott hitben élve, hogy rendkívüli vállalkozását siker koronázza majd. A kétségkívül magasztos gondolatoktól is vezérelt Crowhurst egyik fő motivációja azonban a pénzjutalommal járó díj volt, mellyel az adósságait rendezve akart kilábalni a cégét fenyegető csődből, hogy biztos anyagi hátteret teremtsen feleségének (Rachel Weisz) és gyerekeinek.


A sürgető kényszerhelyzet és a naiv felkészületlenség ellenére is megmaradt optimista számításokat végül a természet keresztülhúzta, így a viharvert trimarán kapitánya már a körút elején válaszút elé érkezett. Vagy továbbhalad a terv szerint, ám a túlélés reménye nélkül, vagy visszafordul a diadalra alapozottan házára felvett jelzálogot elbukva a garantált nincstelenség felé. A létkérdéssel önmagát fokozatosan őrületbe kergető egyszemélyes legénység a két út helyett egy harmadikat, a verseny tisztességtelen folytatását választotta, minthogy a kornak megfelelően a lelkiismeretességre szoruló nyomkövetési módszereket (a rádiós beszámolókat és a hajónaplók vezetését) viszonylag könnyen ki lehetett játszani. Így Crowhurst az Atlanti-óceán szélcsendes övezetében maradva szándékosan valótlan információkat közölt aktuális helyzeteiről, azaz voltaképpen körbehazudta a világot, de – és ez a feljegyzéseiben kért kegyelméül szolgáljon – kizárólag azért, hogy a családjának megmentse magát.

A kihívás teljesíthetőségéről kezdetben meggyőző módon érvelő hajós, valamint az ő – reklámnak ideális – tapasztalatlanságát előnyként elfogadó támogatóinak dilemmákkal teli történetét James Marsh (Ember a magasban, A mindenség elmélete) vitte vászonra. A valós eseményeket feldolgozó filmek rendezésében jártas direktor nem tartotta elegendőnek a gyakorlatlan Crowhurst befektetőkkel folytatott vitáinak és hullámok hátán zajló küzdelmeinek bemutatását. A tettek mögött megbújó emberi tényezők horderejeként a szoros családi kötelék érzékeltetésével ad teljes magyarázatot a vakmerő kalandor rejtélyes kimenetelű sorsára.


Marsh ráérzett annak fontosságára, hogy az erőfeszítésnek mint teljesítménynek éppúgy lehet és kell emléket állítani, mint a kitűzött cél elérésének – főleg, ha a cél menet közben változik, és végül egészen mássá lesz, mint aminek eredetileg képzelve volt. A képsorokon túl e meglátás további bizonyítéka az aláfestésért felelős Jóhann Jóhannsson (Fogságban, Sicario – A bérgyilkos, Érkezés) műve, melyet a nem mindennapi cselekménynél is jobban inspiráltak a kínzó, viharos lelki megpróbáltatások. A komponista nem csupán a rendezővel közös korábbi produkciója, A mindenség elmélete – zenére is vonatkozó – sikerének köszönhette a felkérést, hanem a borongósság egyedi stílusú kifejezését tökélyre fejlesztő képességének és az ezt igazoló munkásságának. Tehát nem véletlenül kerültek a filmbe, valamint a filmzenei kiadványra jelentős mennyiségben olyan kompozíciók, melyek egy-egy korábbi művéből (esetenként a mozgóképektől független karrierjéből) származnak.

A melankólia területén bármennyire is pozitív értelemben, de mégiscsak beskatulyázott Jóhannsson a tőle szokatlanul derűs főtémával, mondhatni, új vizekre evezett, mégis hibátlanul ellensúlyozta a komor összképet. A „The Mercy” nemcsak a hossza, hanem a felszínesség elkerülése miatt is dicséretre méltó. A zongora és a glockenspiel (harangjáték) dallamaira épített, vonósokat osztinátóval megdolgoztató motívum ugyanis a külvilág realitásából a főhős szárazföldön átélt könnyed fantáziavilágába kalauzol. A képzeletben létező felhőtlen kalandok zenei kísérete – bizonyos értelemben nem meglepő húzásként – a filmből kimaradt, s egyfajta koncepciós muzsika gyanánt a valóban élt álmodozó beteljesületlen ábrándjainak himnusza lett. A még két másik verzióban („Boating for Beginners”, „At 19°41'10.40 North 79°52'37.83 West, Lies the Shadow”) felcsendülő tétel mellett az immár filmbéli szerephez is jutó „The Good Ship Teignmouth Electron” növeli a felemelően vidám trackek mennyiségét. Ahogy a főtémához sem volt szüksége Jóhannssonnak konkrét látványra, úgy a minden idillt a parton maga mögött hagyó Crowhurst históriája már önmagában is erős ihletforrást jelentett számára. A letargikus kompozíciók elsősorban a kettős érzelmekben gazdag hangulat megteremtéséért, nem pedig az adott jelenet alátámasztásáért felelnek. A horizont ölelésébe vesző magányos tengerész szüntelenül változó céljának lélekőrlő körülményeit a The Budapest Art Orchestra által előadott score három oldalról közelíti meg. A távolodó remény utáni merengés („Flares”, „The Doldrums”), az életben maradást hazugság árán megcélzó terv kidolgozása („Into the Wide and Deep Unknown”, „The Captain’s Log”), valamint a mély bűntudattal sújtott őrület („The Horse Latitudes”, „The Furious Sea of Fogs and Squalls”) maradéktalanul lefedi az önmagával harcba szálló hős lelki vívódásait.


Az utazás tanulságait a riportereknek adott válaszaival megfogalmazó Clare, Crowhurst felesége ugyan nem kapott saját témát, a folyamatosan jelen lévő aggodalmának érzékeltetése mégis egyfélének hat az ehhez válogatott különféle Jóhannsson-muzsikák zongoraszólamaiban („Good Morning, Midnight”, „She Loves to Ride the Port Ferry When It Rains”). Az egyre messzebbre sodródó férjének – bensőséges kapcsolatuk által gondolatban továbbított – feloldozása pedig az Air Lyndhurst String Orchestra vonósainak előadásában találtatott meg („A Sparrow Alighted Upon Our Shoulder”, „A Pile of Dust”). A művész 2016-os szólóalbuma, az Orphée tételei szinte elválaszthatatlanul simulnak össze a 2009-es Koppenhágai álmok című dokumentumfilmhez írt kompozíciókkal. Nem mondható kirívó esetnek a szemezgetés az izlandi zenész munkásságának korábbi állomásaiból, azonban A kegyelem aláfestésének összeállítása a maga nemében páratlan, hiszen a következetes válogatás egymásra építettséget sugall. Elég a nyitó trackre és az elektronikus hangzásba torkolló „Karen Býr Til Engil”-re gondolni, vagy összevetni az „Into the Wide and Deep Unknown” és a 2012-es dán dokumentumfilm, a Free The Mind soundtrackjéről átemelt „Radio” alapjait.


A kegyelem vegyes fogadtatásban részesült, ami nem csoda, hiszen a felkészületlenség okozta viszontagságok az önmagát jelentéktelen porszemként (szó szerint kozmikus lényként) definiáló Crowhurst elmeútjának hátterébe kerültek. Bár a tengerész a hajónaplójában megemlíti, hogy „Ez a nyüves hajó darabokra hullik alattam!”, a rendező e körülmények tényével mégis súlytalanul, kevés kivételtől eltekintve rövid vágóképekben foglalkozik, s helyette az indulatos megfogalmazásban rejlő ambivalens döntések pokoli áramlatára koncentrál. Azonban épp e koncepció nyertese lett Jóhannsson, aki így a szcénáktól függetlenül is hallgatóbarát ajándékkal lephette meg a közönséget, s nem utolsósorban  – Scott Z. Burns forgatókönyvével karöltve – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a világ kivételes, és ne kétes hírű legendaként tekintsen a feladatait tőle telhetően teljesíteni igyekvő férfira.

A Deutsche Grammophon gondozásában 2018 február elején – Jóhannsson halála előtt pár nappal – megjelent korong (melyet mellesleg még kilenc további követett 2018 és 2022 között a művésztől) közel egyórás játékidején fele-fele arányban osztoznak a régi és az új szerzemények. Jómagam már az aktualitása idején összefutottam A kegyelem score-jával, ám akkor még nem igazán ismertem a zeneszerző műveit, s nem akartam az élők sorából való távozása által befolyásoltan nekikezdeni egyiknek sem (pláne az akkori utolsónak), ezért végül a későbbre ütemezett hallgatnivalók listájára került. Mivel több év elteltével már el is feledkeztem a film és a komponista kapcsolatáról, ezért erre vonatkozó elvárások nélkül merülhettem bele Crowhurst kálváriájába, és csupán a stáblistát követően kaptam a fejemhez, hogy filmzenerajongóként miről is maradtam le ez idáig.


A tételeit rendre minimalista módon építő Jóhannsson alkotása a védjegyeinek reprezentációjaként kiválóan működik, hisz képes a közel húsz évre visszanyúló munkásságával ismerkedőket a rajongótáborába csábítani. Azonban nem tehető meg az iménti ténytől elvakultan e kiadvány maximális pontszámú értékelése, mert az inkább a szerző életművét illeti, mintsem a filmből nagy százalékban kimaradó, frissen született elképzeléseit. Félreértés ne essék, ezek is gyönyörűek, csupán a kiegészítésre szoruló mennyiségük okán az album nem olyan önálló, mint amilyenre  – A mindenség elmélete aláfestésének példájából kiindulva – sikerülhetett volna. Viszont megnyugtató lezárásként állítható: megvan a reménye, sőt a reális esélye is annak, hogy valamikor a jövőben – a korábbiak mintájára – az új trackek közül több, akár a film címét öröklő „The Mercy” visszaköszönjön a mozivászonról.