Nem sok olyan franchise létezik, amelyet annyira lelkesen tartanak életben – kevésbé árnyaltan fogalmazva: erőltetnek, nyomnak – a producerek, amennyire a Halálos iramban-folyamot. Alig több mint húsz éve, 2001 nyarán várakozáson felül teljesített a Halálos iramban című akciófilm, így a folytatás ténye megkérdőjelezhetetlen volt, azt azonban senki sem merte gondolni, hogy ezzel egy olyan széria alapjai teremtődnek meg, mely két évtizedet, s – a Hobbs & Shaw című spin-offot nem számolva – kilenc felvonást követően is meghatározó blockbuster marad. Bár egyre többen érzik úgy, hogy Dominic Toretto (Vin Diesel) csapatának a realitást és a gravitációt egyaránt semmibe vevő kalandjaiban nincs ennyi, a közönség imádja őket: e mozi bevétel szempontjából a vállalkozás ötödik legjövedelmezőbb fejezetévé vált, ráadásul világviszonylatban majdnem hasonlóan teljesített a 2021-ben bemutatott alkotások között: 726 milliójával a hatodik helyen zárt.


Az aranytojást tojó tyúk fő mozgatórugója Neal H. Moritz producer, valamint a színészként és producerként egyaránt jelen lévő Diesel, akik ígéretük szerint duplarészes epilógussal fognak véget vetni a gyors kocsikról, csinos lányokról és félelmet nem ismerő pasikról szóló franchise-nak, melynek aktuális fejezetében Michelle Rodriguez, Jordana Brewster, Tyrese Gibson, Ludacris, Sung Kang, Charlize Theron, Helen Mirren és John Cena tűnik fel Diesel oldalán. A direktori széket Justin Lin foglalhatta el, aki e szérián belüli ténykedése mellett a Star Trek: Mindenen túlt, az Annapolis – Ahol a hősök születneket, továbbá olyan tévésorozatok egy-egy epizódját jegyzi, mint A törvény nevében, a közelmúltban újraindított Magnum, illetve a S.W.A.T.: Különleges egység.

A sorozat komponistáinak sorát BT nyitotta meg, akit David Arnold követett, majd érkezett Lin, és hozta magával az Annapolis munkálatai közben barátjává vált Brian Tylert, aki a Tokiói hajsza óta mindössze a Halálos iramban 6., valamint az előzménykaland esetében maradt távol a folyamtól. Az aláfestést igénylő jeleneteken Tylernek a korábbiakhoz hasonlóan kellett osztozkodnia a betétdalokkal, melyekkel kapcsolatban a marketinghadjárat a lehető legmagasabb fordulaton pörgött: a soundtrack mellett egy Road to F9 album, illetve az „I Won”, a „Fast Lane” és a „Bussin Bussin” című számokhoz kapcsolódó kislemezek láttak napvilágot. Mindezeken felül koncertet szerveztek Miamiban olyan előadók közreműködésével, mint Cardi B, Wiz Khalifa, Charlie Puth, Ozuna és Ludacris, de persze a színészek és a direktor sem maradtak távol a bulitól. A dalok jelenléte, valamint a score hozzájuk igazítása mindig kihívás elé állítja a komponistákat, akik vagy idomulnak a stílushoz, vagy úgy alakítják műveiket, hogy adaptálhassák, feldolgozhassák valamelyik dalt (mint például bizonyos James Bond-mozik esetén), vagy pedig teljesen figyelmen kívül hagyják azokat, s kizárólag saját megérzéseikre hagyatkoznak. „A daloknak keveredniük kellett a score-ral, a köztük lévő átmeneteknek pedig zökkenőmentesnek kellett lenniük. A producerek körültekintően válogatták ki a számokat, mi pedig gondoskodtunk a problémamentes átmenetekről” – mesélte a vele szemben támasztott elvárással kapcsolatban Tyler, aki szimfonikus zenekarra épülő művét finoman hip-hop és big band elemekkel, ritmikus hangszerekkel, klasszikus, valamint elektromos gitárral, illetőleg különféle elektronikus megoldásokkal tarkítva igyekezett közelíteni a dalokhoz.


A Halálos iramban-széria az ötödik résszel keltette fel igazán az érdeklődésemet, s a mai napig ezt tartom a legjobb etapnak – film és zene szempontjából egyaránt. De ahogy érkeztek az újabb felvonások, kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajtam az érzés, miszerint az Ötödik sebességgel érkezett új lendület pusztán a csillagok szerencsés állásának következtében vált remek szórakozássá, s a lufi kezd kipukkanni. A kilencedikkel pedig részemről Torettóék meg is érkeztek ehhez a ponthoz: nagyjából fél-háromnegyed óránál hagytam fel az érdeklődéssel irányukba. Tisztában vagyok azzal, merre tart a franchise, hogy a látványos akciók, a bajtársiasság, valamint az egysoros beszólások alkotják a fő csapást, itt azonban már túlzónak éreztem, hogy egyik szürreális akciójelenetből a másikba csöppenünk, a verbális adok-kapok részek pedig alig többek üres puffogtatásoknál.

Ugyanakkor nemcsak filmként fulladt ki nálam a produkció, hanem bizonyos értelemben véve a score vonatkozásában is. Ugyan húsz éve még folyton-folyvást siránkoztam az extra rövid korongok miatt, manapság pedig örülök azok bővített változatainak, ám sok esetben ideális lenne tartani a körülbelül egyórás játékidőt. A digitális kiadványok térhódításával könnyűszerrel oldhatják meg a kiadók, hogy a teljes anyaggal szembekerüljünk, ami alapvetően jó, ám ha egy score-ban nincs annyi potenciál, hogy teljes egészében lekössön, akkor az ilyen anyagok hallgatása nem örömmé, hanem feladattá válik. Tyler esetében ezzel kapcsolatban a 2017-es A múmiát tudtam eddig példaként felhozni: az ahhoz kapcsolódó CD remek, a majdnem kétszer hosszabb digitális alternatívája azonban fárasztó.  Szerencsésebb lett volna, ha a Halálos iramban 9. esetében is hasonlóan gondolkodnak a Back Lot Musicnál, egy hozzávetőlegesen ötvenperces anyag ugyanis sokkal ütősebben hatna, mint ez a kétórás, melynél még az első két hallgatást követően is bőven elveszettnek éreztem magam.


Amikor a kedvcsinálóként előzetesen közzétett track, a „Fast 9” lepörgött, épp annyira járt át a csalódás, mint az öröm. Hiányzott a jól ismert akciótéma berobbanása, ugyanakkor tetszett, hogy egy ilyen érzelmes darab vette át a vezérmotívum helyét. Ezt és a sötétebb, drámaibb jellegű hangulat szegélyezte új utat Toretto testvérének ellenfélként történő színrelépése inspirálta: „Ez a motívum tele van érzelemmel: bánattal, fájdalommal egyaránt” – kommentálta Tyler, aki a történet okán a már jól ismert karaktertémákat megtartotta ugyan, az Ötödik sebesség óta alkalmazott akciómotívumot azonban erre az úgynevezett testvér-dallamra cserélte, mely lépéssel új színt vitt a korábban megismertekbe. E dallamsorra épül még a „Visions of the Past” és a „Reconciliation”, rövidebb formában pedig a „The Race”-ben, illetve a „Faith”-ben is felüti a fejét.


Tyler már a szkript elolvasását követően nekilátott a komponálásnak, és egyetértettek Linnel abban, hogy az elkerülhetetlen fejlődés mellett a szereplőkhöz hozzárendelt témákhoz ragaszkodni kell. Don, Letty (Rodriguez), Brian és Mia (a tragikus körülmények között elhunyt Paul Walker és Brewster), Cipher (Theron), Han (Kang), Tej (a rapper Chris Bridges) és Neela (Nathalie Kelley) dallamai legkönnyebben az „Upward Movement”ben, az „Enjoying Moment”-ben, a „Tracking a Ghost”-ban, a „Transitions”-ben, a „Car vs. Jet”-ben és a „Connections"-ben ismerhetőek fel könnyebben, de a rájuk vonatkozó utalások rövidebb változatai, átiratai egyéb tételekben is megbújnak. A ilyen jellegű kikacsintások felfedezése éppúgy színesítette a score-t számomra, ahogyan a lazább hangulattal, csipetnyi játékossággal átitatott „Diamonds and Emeralds”-t, a „Plans within Plans within Plans”-t, a „Twinkie, Ding Dong, and Snowball”-t, és a sorból teljesen kilógó, kedves rajzfilmzenei ízelítőnek tűnő „Minions”-t.

Ám a megújult főtéma és a nosztalgiafaktor lehetőség szerinti kimaxolása mellett számtalan olyan tétel van az albumon, amelyek elhagyása nem okozott volna hiányérzetet, így viszont csodásan elnyújtják a játékidőt. Az anyag felét lehagyhatták volna, beleértve pár akciótracket, mert e téren nem figyelhető meg különösebb evolúció, s azáltal, hogy a már bevált, védjeggyé vált dinamikus motívum kikerült a képből, az akciótrackek jó része kapaszkodó nélkül hömpölyög, tart lépést az eseményekkel. Persze vannak fogódzók, hiszen nagyon ügyesen váltogatja bennük a szerző a szereplők témáit, de akkor sincs egy mindent összekötő, jellegzetes akciódallam, amely kohéziót adna a zenekari csinnadrattának. És ezek miatt alakult úgy, hogy bár vannak tetszetős megmozdulások a score-ban, és szimpatikus a múltidéző koncepció (nem mellesleg az is, Tyler milyen odaadással nyilatkozott a különböző platformokon a franchise-hoz fűződő kapcsolatáról, s arról, mennyire örül annak, hogy ilyen meghatározó tagjává vált a csapatnak), egy erős közepesnél nem érzem többnek a kiadványt.


Az Angelina Jolie főszereplésével forgatott Akik az életemre törnek című akciódráma, valamint a Végtelen útvesztő 2. – Bajnokok csatája mellett a Halálos iramban 9. a harmadik olyan mozi volt 2021-ben, mely révén Brian Tyler felől hallhattunk – a komponista ezek mellett tévés vonalon a Yellowstone aktuális évadján, s a szintén a Paramount égisze alatt futó 1883-on is dolgozott. A szerző iránti rajongásom okán egyik megmozdulását sem hagytam ki, az erre az évre vonatkozó tevékenységéről azonban általánosságban azt tudom mondani, hogy bár van közte jó és kevésbé jó, szinte mindegyiknél a főtéma (a Yellowstone negyedik szezonja esetében a „Vision Quest”) ragadott meg, többnyire azokat hallgattam.