Nem könnyű a bokszfilmek műfajában elkerülni azt a csapdát, hogy a néző a sokadik kiszámítható felemelkedéstörténetet kapja, és ez már 1997-ben is így volt, a háromszoros Golden Globe-jelölt A bunyós mégis sikerrel járt. Az alkotást Jim Sheridan rendezte, aki A bal lábam és az Apám nevében után harmadjára dolgozott együtt Daniel Day-Lewisszal, a forgatókönyvért pedig Terry George-dzsal (Hotel Ruanda) közösen felelt, akivel már az említett Apám nevében és az Őt is anya szülte szkriptjét is összehozta. Írországban játszódó történetük főhőse az IRA érdekében elkövetett akciója után börtönbe került Danny Flynn, aki 14 év után kiszabadul, és visszatér Belfastba, hogy újrakezdje életét. Nemcsak bokszolói pályafutását folytatná, de egykori szerelmét (Emily Watson – Csernobil) is felkeresi, aki azonban már házas asszony, a militáns szervezet tagjai pedig nem tolerálják, ha valaki szemet vet egy éppen börtönbüntetését töltő szimpatizánsuk feleségére.


Igazi műfajkavalkáddal, egy romantikus filmbe oltott, rendhagyó sportfilmmel van dolgunk, melynek hátterében ráadásul ott lappang a terrorcselekményekkel nyomatékosított ír-angol szembenállás. A címszereplő – szokása szerint – nagyszerű, elhivatottságát és két éven át tartó felkészülésének eredményességét pedig jól jelzi, hogy edzője, az egykori hivatásos ökölvívó Barry McGuigan szerint Day-Lewis a súlycsoportjában bármelyik akkori jelentős bokszoló ellen bátran ringbe szállhatott volna.

Gavin Friday és Maurice Seezer hat filmzenét készített közösen a kilencvenes évek közepétől kezdődően, 2006 óta azonban nem jegyeznek együtt score-t, sőt egy ideje már önállóan sem. A két ír születésű dalszerző pályája rendszeresen keresztezte a U2-s Bonóét, és mindhármójuk Golden Globe-jelölést kapott az Amerikában, illetve az Apám nevében egy-egy betétdaláért. A duóhoz köthető Baz Luhrmann Rómeó és Júliájának egyik ismertebb felvétele, az „Angel”, az ebben éneklő Friday pedig több szólóalbumot is kiadott. A két szerző első filmjéhez, A bunyóshoz egy meglehetősen eklektikus muzsikával állt elő, melynek előadásában is közreműködtek többek közt akusztikus és basszusgitáron, zongorán, dobon, szintetizátoron, sőt még vokáloztak is. Segítségükre volt néhány zenésztársuk, valamint a The Irish Film Orchestra és egy énekkar tagjai is. A film jellemzésére a kavalkád szót használtam, és ez igaz az aláfestésére is, de hasonlóképp pozitív értelemben, a sokszínűség ugyanis nem torkollott káoszba.


Sheridan a bokszjeleneteket szerette volna zenével még dinamikusabbá és agresszívabbá tenni, azonban bármit is próbáltak ki a komponisták, nem működött, így végül belátták, hogy a ringbeli összecsapások alatt nem véletlenül nem hallani szinte egy filmben sem zenét, ezért inkább A bunyós többi részére fókuszáltak. A soundtracken jól megfér egymás mellett a nyitányban és a stáblista alatt is felcsendülő, Friday énekével kísért, alternatív slágerként is helytálló ritmikus főtéma; az áhítatos, templomi kórusos irány; a fenyegető tónusú pillanatok; a melodramatikus, zongoraszólamot lassú vonósjátékkal vegyítő klasszikus filmzenei jelleg; a westernesen megszólaltatott görög buzuki felbukkanása; az ír furulyás folkjelleg, valamint a vad, ütemes vagy épp torz elektronikus kiegészítések. Néhány alkalommal párbeszédfoszlányokat is hallunk, azonban nem a bosszantó módon, amikor a zenét egyszerűen megszakítják a szövegelések, mert itt a komponisták nemegyszer szétvágva belemixelték a színészek hangját darabjaikba. A végeredmény egy hagyományos, illetve egy kísérletező filmzene érdekes ötvözete lett, melyet nehéz lenne bekategorizálni, de az biztos, hogy a duó első közös filmzenéje a műfaj egyik színfoltja lett.


Kiemelkedő tételek: In the Shadow of a Gun, The Holy Family I…, To the Peace Line, Twelve Noon, You Broke My Heart, The Boxer (Finale), Everything's Gonna Be Alright