Az orgona sokszínűségét mi sem tükrözi jobban, mint hogy a feltalálása óta folyamatosan fejlődő hangszert a templomi környezetből kiragadván, többek között koncertezéshez, szimfonikus zenekarok helyettesítéséhez, valamint a némafilmek megjelenését követően azok kíséretéhez is használták. A Filmzene.netnek a világszerte elismert orgonaművész, Varnus Xavér adott interjút, aki beavatott minket ezen hangszer rejtelmeibe.




Kérem, meséljen nekünk az orgona történetéről!

Nos, áldás és átok volt az orgona számára, hogy a nyugati keresztény egyház hangszere lett. Áldás, hisz a római kori hangszer fennmaradt és folyamatosan fejlődött, viszont átok is, hisz egyfajta szent tehén lett belőle, amelyen koncertet adni blaszfémiának tűnt. Évszázadokig nem gondolták, hogy az orgonát hangversenyen is meg lehet szólaltatni, így csupán a templomi liturgia részeként használták. Az igazi áttörés az 1920-as és '30-as évekre tehető, amikor is az orgonát mint koncerthangszert felfedezték, ám így kissé későn kapcsolódott be a pódiumhangszerek nagy családjába, s nem igazán találta meg a közönségét. Voltak persze sztárorgonisták, mint Lemare, Guillmant, Bossi, Dupré vagy Virgil Fox, akik rövid kegyelmi időkre tömeget tudtak varázsolni az orgona köré, de ez inkább az ő lebilincselő művészetüknek szólt, sem mint az orgonának, amelyet a zeneszerető közönség legtöbbször unalmasnak tartott, és ismerve az átlag orgonisták színvonalát, nem is mindig jogtalanul.

Az orgonák első aranykora a XVII.-XVIII. századi Németalföld világa volt: ez a lenyűgöző hangzás már csak egy helyen hallható átütő hitelességgel: a hollandiai Zwolle Szent Mihály katedrálisában, ahol átépítés nélkül áll mind a mai napig Arp Schnittger (1648-1719) nagyorgonája, amely megkérdőjelezhetetlenül a barokk orgonaépítészet etalonja. 

Ugyanebben a korban gyökeresen más hangzásvilágot képviselt a spanyol barokk, a francia barokk és az olasz barokk orgonaépítészet. A francia barokk orgonák a forradalomban szinte mind elpusztultak, a német barokk hangzásideáltól pedig előbb a rokokó, majd a romantika kezdett eltérni: megváltozott az orgonák hangszínösszetétele. A barokk orgonák fényes, de áttetsző hangját, az alaphangmagasság és az úgynevezett felhangok egyenlő elosztását felváltotta a német romantika grandiózus és komor hangzásvilága. E hangszertípus legjellegzetesebb képviselője a schwerini dóm legendás Ladegast-hangszere. Az európai orgonaépítészet második aranykora Aristide Cavaillé-Coll (1811-1899) nevéhez köthető. Ez a nemes gondolkodású francia úr szerencsésen ötvözte a német barokk orgonák szerkezeti egyszerűségét, bizonyos mértékig a barokk hangzásideált és a romantika korának szép szimfonikus hangzását. (lásd az alábbi videón)

A kicsit szűk látókörű európai orgonafilozófiával szemben az amerikai protestáns liberalizmus áthatotta, szabaddá tette az egyházi zenét is, nem tekintette szent hangszernek az orgonát, ráadásul a hangversenytermi orgonák sajátosan új funkciót is kaptak. Amikor a nagy brit kolóniák megalakultak a XIX. századi Amerikában, a telepesek hozták magukkal európai kulturális igényüket is, amelynek része volt Beethoven, Mozart, Mendelssohn és Schubert nagyzenekari muzsikája. Minden városban azonban nem lehetett európai muzsikusokból álló zenekart fenntartani, hiszen ez őrült sok pénzbe került volna. A problémát egyszerűen oldották meg: a városok egy-egy nagy koncerttermébe vagy báltermébe építettek egy hatalmas orgonát, ami már egy kicsit eltért az európai változattól, mert ugyan orgonahangon is tudott szólni, de kitűnően utánozta a nagyzenekar hangszereit is, vagyis az orgona lett a történelem legelső analóg szintetizátora. Így Európából csak egy-egy sztárorgonistát kellett szerződtetni, akik szimfonikus muzsikát játszottak ezeken a nagyorgonákon, így e hangszerek egyfajta zenekarpótló szerepet tölthettek be. (lásd az alábbi videón) Innen indult útjára tulajdonképpen az amerikai moziorgonák világa, amely mellett persze az amerikai templomokban megtalálhatók voltak a hagyományos orgonák is, tehát a kettő egy cseppet sem zárta ki egymást.

Az 1920-as években a romantikus orgonák komor hangzása már olyannyira túlsúlyba került, hogy először egy Albert Schweitzerhez köthető lelkes kis csapat, az elzászi orgonareformisták, majd a két háború között a német orgonamozgalom próbált meg visszatérni a barokk kor orgonáinak hangzásvilágához. A baj csupán az volt, mint majdnem minden nemes kezdeményezéssel, hogy ezt is kisajátították hamarosan a szűk látókörű fanatikusok, így a mozgalom átesett a másik végletbe, s ezen szélsőséges gondolkodás egyik szomorú eredménye a szombathelyi Kálvária-kápolna Eule-orgonája, amely e korszak vadhajtása. A húsz évvel ezelőtt épült orgona a barokk kor hangzását veszi alapul, de nem a Bach-féle temperált hangolást, hanem az egyik azt megelőzőt. Így a csodálatos és az összes hangnemet felölelő Bach-repertoár túlnyomó része vállalhatatlanul hamisan szól ezen az orgonán, a Bachot megelőző korok zenéi között pedig akadnak ugyan csinos művecskék, de hát mit ér egy olyan orgona, amelyen pont Isten hangját, vagyis Johann Sebastian Bach orgonaműveit nem lehet eljátszani? Ez a ragályos bolondéria már a hetvenes években megszűnt Európában, hozzánk később gyűrűzött be, és ma is nem kevés orgonistát tart szomorú fogságában. 


És hogyan alakult az orgonakoncertek helyzete hazánkban?

Nálunk a késő romantika korától, vagyis 1907-től, majd pont száz esztendővel később, 2006-tól két hatalmas koncerttermi orgonaépítés adott lendületet az orgonamuzsikának. 2006-ban avattam fel a Művészetek Palotája nagyorgonáját, és 1907-ben szólalt meg először a Zeneakadémia Voit által épített nagyorgonája, amely csodálatos hangszer volt, ráadásul mai szemmel is nagyon korszerűnek mondható. Ezt a hangszert 1966-ban korrupt dilettánsok csapata kidobta, és egy rusnyaságot építettek a helyére. Nagy törekvése az éppen most folyó zeneakadémiai épületfelújításnak, hogy az 1907-es hangszerhez hasonló orgonát építsenek vissza a sokat látott-hallott falak közé. Az 1907-es orgonaavatás után országos figyelem tapadt e hangszerre: előbb a híres bolognai orgonista, Enrico Bossi hiszterizálta lehengerlő virtuozitásával a pesti közönséget, majd növendéke, Antalffy-Zsíros Dezső (lásd a képen – a szerk.), a Zeneakadémia fiatal professzoraként maradt a hangszer mellett 1926-ig. Kodály Zoltán egy 1921-es kritikájában írta, hogy azt az érdeklődést, amelyet Bossi keltett fel az orgonazene iránt a pesti nagyérdeműben, Antalffy-Zsíros Dezső kitűnő és szuggesztív játékával azóta is képes fenntartani.

A két háború között a gazdasági világválság az orgonák építését is hátráltatta, elterjedtek a két nagy orgonaépítő cég, az eredetileg kitűnő pécsi Angster gyár, illetve a morvai-sziléziai Rieger gyár által, háborús anyagokból előállított tucathangszerek, az ostromkor pedig sok pesti orgona megsemmisült. Az ötvenes évek otromba kultúrpolitikája klerikális hangszernek kiáltotta ki az orgonát, amely addigra amúgy is a tűrés és tiltás határára került. Ekkor lépett színre Lehotka Gábor, ez a roppant tehetséges váci bányászárva, aki a zsebében lapuló pártigazolványával mentette meg a magyar orgonazenét. Rájött arra, hogy a Szovjetunióban nincsen semmiféle ellenérzés a hangszerrel szemben, hiszen az orosz ortodox egyház soha nem használta, tehát ott nem számított klerikális instrumentumnak az orgona. A hazai elvtársakat így hát Moszkvában előzte le a mi Lehotkánk: kiutazott, koncertezett, helyezkedett, nagyhatalmú ismeretségeket kötött, így amikor hazajött, már nem mertek vele szembeszállni, hiszen az álmoskönyv szerint moszkvai döntést még Pesten sem volt tanácsos felülbírálni. Így hát ő hozta vissza Magyarországon az orgonát a köztudatba. Annak okát azonban, hogy szinte minden Mátyás-templomi orgonakoncert teltházas volt a szocializmus éveiben, máshol kell keresni. Ez az érdeklődés 1989 után megszűnt, és sokáig nem értettem, hogy miért. Szociológus barátokkal beszélgetve jöttem rá a megfejtésre. Ha ugyanis zongorakoncertre mentek akkoriban, akkor tudták, hogy Fischer Annie-t vagy Kocsis Zoltánt fogják meghallgatni. Ha orgonakoncertet akartak hallgatni, akkor annyit tudtak, hogy pénteken lesz a Mátyás-templomban, de fogalmuk sem volt, hogy ki játszik. Vagyis a dolog nem az orgonáról szólt. Ne nevezzük talán ezt a rendszerrel való szembenállásnak, de az orgonakoncertek okán az emberek eljárhattak egy olyan, ideológiailag elzárt környezetbe, amely már nem volt a mindennapi életük része. Olyan volt ez, mint amikor Vitray Tamás 1959-ben először ment Amerikába műkorcsolya-bajnokságot közvetíteni a Magyar Televíziónak, s az emberek hazatértekor nemzeti hősként ünnepelték, holott a tudósítók közül valószínűleg ő tudott a legkevesebbet a műkorcsolyáról. Az embereket sem a műkorcsolya érdekelte, de Vitray szeme és közvetítése által kiláthattak egy tőlük elzárt, másik világba, amely számukra akkor teljesen elérhetetlennek tűnt. S ez a templomi misztikum 1989-ben egy csapásra megszűnt. Hadd mondjak egy, erre a korra igen jellemző, groteszk példát.

Az első szabad parlamenti választások, vagyis 1990 májusa előtt volt az első koncertem Budapesten, amelynek hatalmas plakátjaira csak annyi volt felírva, hogy Bach. Valami véletlen okán a nyomdásznak csak piros festéke volt, így az egész város tele lett szórva az én vörös plakátjaimmal. Másnap a Nemzeti Múzeumnál ott állt a plakátom előtt egy vidéki parasztbácsi, két nagy demizsonnal, bámulta a plakátot, majd kifakadt: "A rohadt Bach, mindent lekentek vele! A fene fog erre a sok vörösre szavazni!" Akkor már tisztában voltam vele, hogy a média megkerülhetetlen lesz, s voltam olyan szerencsés, hogy a zenéről szóló mondandómat át tudtam úgy fordítani, hogy azt Marika néni is megértse Bázakerettyén, a képernyő előtt ülve. Ha ebben a műfajban példaképet keresek, akkor az a felejthetetlen Leonard Bernstein, aki egy zeneileg buta kontinenst ajándékozott meg a muzsika örömével. Tudatosítani kellett elsősorban a magyar nagyközönségben azt, hogy bár kétségtelenül fantasztikusan szól a pesti Bazilikában lévő nagyorgona, de ugyanazon hangszer a Gellért fürdő gőzcsarnokában is pompásan szólna, hiszen a szép orgonahangzáshoz nem tömjénfüst meg szenteltvíztartó kell, hanem jó akusztika. Ez persze óhatatlanul magával ragadta a klérus konzervatív részének rosszallását, hiszen ők változatlanul azt vallják, hogy az orgona nem koncerthangszer, hanem a liturgia része, tehát egyfajta szentségtörés azt kivinni a templomból, és olyat játszani rajta, ami eltér az istentiszteleti játék repertoárjától. Üvöltően nagy tehát a különbség a magyarországi és az észak-amerikai orgonafilozófia között, hiszen az orgona templomi környezetből történő kiemelése nemcsak fizikai, hanem egyfajta szellemi szabadságot is jelent.


A némafilmek korában a mozikba telepített orgonán előadott zenével követték nyomon a képsorokat. Kérem, meséljen egy kicsit a hangszercsalád ezen válfajáról.

Az amerikai szimfonikus orgonák hangzásvilága vezetett oda, hogy amikor megjelentek az első némafilmek, azok zenei kíséretéhez elkezdték alkalmazni az úgynevezett moziorgonákat, amelyeket a vászon mögé építettek. (lásd az alábbi videón) Moziorgonistának lenni nagyon kemény robot volt: a közben New Yorkba kivándorolt Antalffy-Zsíros Dezső leveléből derül ki, hogy ha nem volt a moziorgonistának helyettese, akkor a reggel tízórás kezdéstől éjjel egyig – attól függően, hogy hány előadás volt az adott napon –, félórás szünetekkel kellett játszania a hangszeren, akárcsak a vendéglátóiparban dolgozó zenészek esetében, akik este hattól hajnali kettőig zenéltek. Ettől kezdve az orgona nem mint zenekarpótló, hanem speciális hatásokra képes kísérőhangszerként működött, amely stílusban fantasztikus szakmai magasságokat értek el: hihetetlenül kiművelték ezt a műfajt, s mindamellett legtöbben templomi orgonistaként is dolgoztak, mely személyiségük egy másik oldalát mutathatta meg. 

Ugyanakkor nem az volt a cél a moziorgonák esetében, hogy a közönséget a hangerő kisöpörje a padsorokból, hanem a színgazdagság és az egzotikum. A világ legnagyobb orgonája, a nagy Wanamaker, a philadelphiai Macy's áruházban található. Van vagy harmincezer sípja, vagyis hatszor nagyobb, mint a Művészetek Palotája nagyorgonája, ennek ellenére viszont nem üvölt, mint ahogyan az ember gondolná. Akad olyan billentyűsora, ahol ezer sípot kizárólag cérnavékony vonós hangzásokra használtak fel, és olyan vonószenekari reszketést lehet belőle kicsikarni, amely magyarországi viszonylatban elképzelhetetlen.


Milyen eltérések vannak a hagyományos orgonák és a moziorgonák között?

A moziorgona szerkezetét tekintve teljesen úgy néz ki, mint egy rendes orgona. Mindössze bizonyos technikai dolgokban vannak különbségek. Például magasabb bizonyos sípcsoportok levegőnyomása, ezért az a nyomás, amely egy templomi sípos orgonánál korábban erőszakos hangzást eredményezett, itt másfajta intonálásával (vagyis a síp másfajta karakterének a megtalálásával) ki tud adni olyan hangzásokat, amelyek odáig ismeretlenek voltak a zene világában. Nagyon sok hangszerutánzó dolog is belekerült ezekbe az orgonákba: vannak például hárfák, ütőhangszerek, harangok – bár utóbbiak már a német-barokk orgonákban is megtalálhatók voltak, amit az orgonista lábbal tudott használni, ám széles körben nem terjedtek el a világban. A moziorgonákban van például beépített zongora, amit elektronikus vagy pneumatikus rendszer szólaltat meg. (lásd az alábbi videón)

Nagyon érdekes a moziorgonák esetében a tremolók kérdése, tehát az a fajta vibrálás, amit egy roppant egyszerű kis szerkezet csinál. A sípok felé menő szélcsatornának van egy szelepe, amely másodpercenként egyszer vagy kétszer csökkenti a levegő felé tartó nyomást. S amíg egy barokk orgona esetében egy-egy ilyen hullámvölgy a nyomás nem több mint harminc százalékát csökkenti, a moziorgonáknál ez közel hetven százalékra módosul, minek után sokkal hullámzóbbá válik az egész. Vagyis az amerikai moziorgonák hozták létre azt a hangzást, amit később az őket utánzó Hammond-orgonák tettek világhírűvé. Technikailag ugyanarról a hangszertípusról beszélünk tehát a templomi vagy a moziorgona esetében: mindkettő építéséhez, javításához ugyanaz a mester kell, a belső apparátusa is egy és ugyanaz, de a moziorgonán persze nem nagyon lehet Bachot játszani. Az teszi mégis menthetőbbé a már korábban említett szombathelyi orgonával szemben, hogy hatalmas repertoárja van e hangszertípusnak, és még mindig tömegek rajonganak a hangjáért.


Magyarországon hány moziorgona volt? Lehet-e tudni azok sorsáról, orgonistáiról?

Itthon az Urániában és a Corvinban épültek ilyen orgonák, megszólaltatóik pedig a kor két legjelentősebb orgonavirtuóza, Schmidthauer Lajos, a pesti Bazilika orgonájának felavatója, valamint Szakolczay-Riegler Ernő, a Bazilika orgonistája voltak. Létezett tehát hazánkban is ez a műfaj. Schmidthauer amúgy híres komáromi gyógyszerészdinasztia sarja volt, igen tehetős ember, aki a Gellért-hegyre költözött, s építtetett egy házi viszonylatban meglehetősen nagy orgonát magának Orlay utcai villájában, amelyen moziorgona-hangzásokat is meg lehetett szólaltatni. A Magyar Rádió gyakran közvetített koncerteket a Schmidthauer-villából. A háború során az épületet bombatalálat érte, de a hangszer épen maradt. Az új rendszerben Schmidthauer elszegényedett, így bérbe adta hangszerét a Rezső téren lévő kupolás templomnak, s az abból szerzett pénzből próbált megélni. 1956-ban elkövetett öngyilkossága után ez a különleges hangszer a Somogy megyei Böhönyébe került, s kissé átépített változatban teljesít templomi funkciót. A Corvin mozi orgonája pedig jelenleg a kelenföldi református templomban található, és szintén át lett alakítva – pont azokat a jellegzetességeket szerelték ki belőle, amitől moziorgona a moziorgona, ugyanakkor bizonyos hangjain észrevenni, hogy ez egy erőteljesebb, másfajta hangzást képvisel.

A már többször említett Antalffy-Zsíros Dezső New Yorkban hatalmas karriert futott be: 1945-ben bekövetkezett haláláig ő volt a legendás Radio City Music Hall moziorgonistája.


A Művészetek Palotájának nagyorgonáján felvett CD-inek egyike a From Bach to Star Wars címet viseli. Honnan jött az ötlet, hogy a Csillagok háborúja zenéjének szvitjét orgonán adja elő?

Amikor a Vangelis-, Jarre- és Ravel-műveket tartalmazó, a Sony által kiadott CD-felvételem négyszeres platinalemez lett – amely, úgy tudom, először fordult elő az orgonalemezek történetében –, a Sony igazgatójával a következő projektről beszélgettünk éppen. Jelen volt kisebbik fiam, Nick is, aki az angol beszélgetés közben egyszer csak azt kérdezte: "Apa, miért nem veszed fel a Csillagok háborúját és a Harry Pottert? Utóbbit bizonyára azért mondta, mert a film második részében ő is szerepelt. Láttam, hogy az igazgató szeme felcsillant, így jött létre aztán ez a felvétel, amelyet ismét a Művészetek Palotája nagyorgonáján rögzítettünk. Érdekessége, hogy a Star Wars című filmet soha az életemben nem láttam, s lehet, hogy most már így is halok meg.


Úgy tudom, kapott visszajelzést ezen feldolgozásával kapcsolatban John Williamstől is.

Kaptam egy végtelenül kedves e-mailt John Williamstől is, amelyben azt írta: nem gondolta volna, hogy a birodalmi indulóban az orgonának ilyen összefogó, elemi ereje lesz.


Gondolt már arra, hogy esetleg további filmzenéket adjon elő orgonán, nagyzenekari kísérettel?

Általában gyorsan találok ki és gyorsan meg is valósítok dolgokat, mielőtt elmenne tőle a kedvem. Sok minden forog a fejemben. A magyar közönségnek ismét fel akarom fedezni a moziorgonák letűnt világát. Ahogyan a nagyon korszerű, digitális orgonák megjelentek, úgy bukkantak fel az egykori moziorgonák digitális változatai is, amelyek csodálatosan szólnak, így elgondolkodtam már azon, hogy egyszer-kétszer filmszínházi keretek között kellene végigkísérni egy filmet, visszahozni ezt a hangzást, és megmutatni azt, amiből mi egy kicsit kimaradtunk az utolsó ötven esztendőben.


Áprilisban a Művészetek Palotájában ad koncertet, melynek egyes részeinél orgonával kísér majd képsorokat. Elárulna némi részletet erről az eseményről?

Eredetileg úgy terveztem, hogy Fenyvessy Évát, a Hyppolit, a lakáj című, 1931-ben forgatott film Terkáját együtt hívom meg Törőcsik Marival és Garas Dezsővel. Ám Fenyvessy művésznő és Garas Dezső barátom is aláírták közben a mennyei színtársulat szerződését. Így kettesben maradtunk a közönség és az általam rajongásig szeretett Törőcsik Marival, s felkértem a pazar tudású Talamba Ütőegyüttest, játszanak együtt velünk április 16-án.

2012. február 24.