John Ottmantől még nem hallhattunk idén új zenét, ám ez megváltozott a december végén bemutatásra kerülő Valkűr révén, melyet állandó alkotótársa, Bryan Singer rendezett. A páros ezúttal is komolyabb hangvételű produkción dolgozott együtt: a film Hitler ellenlábasáról, Claus Schenk von Stauffenberg ezredesről (Tom Cruise) szól, aki 1944. július 20-án bombát csempészett Hitler főhadiszállására, a tervezett merénylet azonban meghiúsult, őt pedig kivégezték tettéért. A szerzővel (aki egyben ismét a vágó is volt) ezen munkája kapcsán készítettünk villáminterjút.




Bryan Singerrel már jó néhányszor dolgoztál együtt. Mondanál pár szót erről a munkakapcsolatról? Hogyan találkoztál vele?

A filmművészetin találkoztunk először, több mint húsz évvel ezelőtt. El sem hiszem, hogy ilyen rég történt! Egy rendező barátom diplomamunkáján dolgoztunk a USC-n (Dél-Kaliforniai Egyetem – a szerk.), Bryannel pedig ott találkoztam a felvételeken; ő volt az asszisztens. Amikor befejeztem az újravágást, Bryan bejött hozzám megnézni, ahogyan az eredeti filmet szétrombolom, és átszerkesztem az egész történetet a vágószobában. Aztán elkészítettük az első rövidfilmünket (én voltam a társrendező), majd az első játékfilmjének én lettem a vágója és a zeneszerzője is, a produkció pedig megnyerte az 1993-as Sundance Filmfesztivált. Ezt követte a Közönséges bűnözők. A kezdetektől fogva úgy dolgozunk, hogy megbízunk egymás ösztöneiben. Az első években valahogy kitapasztaltuk egymás ízlését és érzelmi világát, úgyhogy azóta nincs sok felfogásbeli nézeteltérés közöttünk. Egy nagy adag bizalommá sűrűsödött össze, ahol gyakran van lehetőségem az ő beállított jeleneteit a magam látásmódja szerint továbbgondolni.


Legutóbbi filmetek a Valkűr. Mesélnél nekünk a zenéjéről? Mik voltak az első ötleteid, hogyan kezdtél a komponálásnak, hogyan épült fel a zene hangulata és megszólalása?

A forgatókönyv olvasásakor, de még a vágószobában, a történet felépítésénél is elég bizonytalan elképzeléseim voltak a zenét illetően. Nem akartunk egy szokványos, A háború szele jellegű hollywoodi filmet, sokkal inkább realisztikusat. Később rájöttünk, hogy a Valkűr valójában egy izgalmas thriller. Miután megvágtam a filmet (zene nélkül), úgy gondoltam, hogy a zenének nagyon fontos szerepet kell vállalnia a történet előrelendítésében - és rengeteg muzsikára lesz szükség! Kevésbé egyértelmű, inkább visszafogottan, a tudat alatt pulzáló kíséretre. A végére nyilvánvalóan átvált egy érzelmes fináléra, amit nagyon nehéz úgy megoldani, hogy az ne legyen hivalkodó. A score eleinte jóval modernebb hangzású annál, mint amit az ember egy ilyen műfajú produkciónál elvárna. Keveredik a hagyományos zenekar számos szintetizátorszólammal, hogy az egész közelítsen egy kortárs mű hangulatához. Kevés rézfúvóst használtam, trombitát például egyáltalán nem. A dobszekció viszont igen erős, noha nem akartam a tipikus militarista pergődobos megoldást alkalmazni. Ezzel szemben több tomot, slapsticket (két hosszú faléc egyik végükön összeillesztve, melyek erős kattogó hangot adnak ki – a szerk.), mély dobot, taikót, földre ejtett farönköt, és mindenféle faágakat használtunk annak érdekében, hogy létrehozzunk egy kakofón, tomboló effektet. Ahogy a film fejlődik kerek egésszé, úgy válik a zenekar is hagyományosabbá és érzelmesebbé. 


Mennyi zenei anyagot komponáltál, és melyik zenekarral rögzítettétek?

Körülbelül százpercnyi zenét vettünk fel a Seattle Symphonyval. A stáblista alatti tételt a zseniális The Rundfunkchor Berlin adta elő, a mezzoszoprán szólót pedig Sylke Schwab énekelte. Kihasználva az érzelmi konklúzió hatását, a stáblista alatti zene mindig egy nagyszerű elágazás afelé, hogy a közönség mire fog emlékezni a filmből, mialatt elhagyja a mozitermet. Muszáj, hogy valami mást halljon, mint amivel addig találkozott, ami vissza is utal a korábbiakra, de mégis valahogy fellazít. Nem valószínű, hogy egy tisztán instrumentális megoldás kellően ki tudja fejezni, miről is szólt a film. Rájöttem, hogy egy kórusdarab szívbemarkoló hatással képes kiemelkedni a zenéből. De milyen szöveget énekeljenek? Bármit, csak passzoljon a filmhez. Egy barátom talált egy verset, a "Vándor éji dalá"-t, a híres német író, Goethe munkái között. Egy madárról szól egy lassan elcsendesedő erdőben, az utolsó mondat pedig így hangzik: "a te békéd sincs messze már" (Szabó Lőrinc fordítása – a szerk.). A szöveg egyszerűsége azonnal magával ragadott. Nem beszélek németül, úgyhogy a zenébe illesztése elég nehezen ment, szükségem volt néhány németül tanuló emberre, hogy biztos legyek benne: értelmes, amit létrehoztam. Végül nyolc hangjegyet kellett hozzáírnom, és negyedhangokkal nyújtottam egészen addig, amíg a szöveg tökéletesen hozzá nem illeszkedett a zenéhez, csupán órákkal a felvételek előtt.


A Valkűr vágásai során már tudtad, hogy az egyes jelenetekhez milyen zenét fogsz szerezni? Mennyiben segíti a zeneszerzőt, ha ő maga végezheti a vágási munkákat is?

Az elejétől fogva azt gondolom, mindannyian biztosak akartunk lenni abban, hogy a zene nem lesz klisészerű. Ugyanakkor aggódtam is e nézet miatt, hogy esetleg nem tudom a saját zenei stílusomat hozzáadni a készülő produkcióhoz; azt a stílust, ami olyan nagymesterek érzelmi töltéseiből gyökeredzik, mint mondjuk Jerry Goldsmith. Nagyon szerettem volna a természetes ösztöneimet ezzel a modern felfogással ötvözni. Szerencsére rájöttem, hogy a film mind a négy "alkotója" – Bryan Singer, jómagam, Chris McQuarrie író, valamint Tom Cruise – a hetvenes évek filmjein nevelkedett. Az volt a mi generációnknál a filmzenék fénykora; épp ezért lehetőségem nyílt azt csinálni, ami igazán belőlem jön - kerülni a mindenféle szintetikus elemeket, ezzel szemben viszont létrehozni egy külön zenei történetet. Ugyanazon produkcióban vágónak is lenni nem minden esetben előny, hiszen korlátozva van az idő, amit a komponálásra fordíthatok. Viszont rengeteg vágási változtatásra volt szükség, mialatt a zenével foglalkoztam (és még utána is), ahol azonban nagyon jól jött, hogy én is ott tudok lenni, így biztos lehettem abban, hogy a zene minden esetben passzol az új végeredményekhez. Ráadásul a zenei felvételeket úgy tudtuk időzíteni, hogy még volt pár kiegészítő jelenet, amit le kellett forgatni, így például az afrikai részt is. Úgyhogy elolvastam a forgatókönyvet, és komponáltam egy hosszú tételt többféle hangulatban, hogy később hozzá lehessen vágni a felvételekhez. Ugyanígy volt egy templomi jelenet, amihez szintén azelőtt írtam meg a zenét, hogy egyáltalán leforgatták volna.


Melyik volt a legemlékezetesebb pillanata a zene születésének, és miért?

Azt kell mondjam, hogy az a rész, amikor az igazi kórus a zárótételnél megszólalt, "orgazmikus" erejű volt. Seattle-ben dolgoztunk a zenekarral, de kora reggel volt a kórus felvétele, Németországban. Úgyhogy a laptopommal, iChaten keresztül csatlakoztam hozzájuk. A gond csak az volt, hogy nem volt internetkapcsolat a szállodai szobámban. Úgyhogy végül a szállodán kívül, egy hideg teraszon "ültem be" a munkálatokra. Ám emiatt viszont nem hallottam igazán jól, úgyhogy amikor átküldték Los Angelesbe a keveréshez a felvett anyagot, egyszerűen nem hittem el, mennyire gyönyörűen is szól. Azok a németek aztán tudnak énekelni!


John Ottman munkáiról bővebben a www.johnottman.com címen tájékozódhatnak az érdeklődők. A Valkűr zenéje december 9-én jelent meg a Varése Sarabande gondozásában.

A képet rendelkezésünkre bocsátotta: John Ottman, Melissa McNeil
Külön köszönet Melissa McNeilnek a közreműködésért.
2008. december 20.