„A zene egyik feladata az, hogy hozzájáruljon a karakterek bemutatásához. Segítse portréjuk megalkotását...”


A filmgyártás Golden Age-korszakának számos olyan jelentős komponistája volt, akik más ország szülötteként kerültek bele Hollywood forgatagába, és így érték el azt, hogy ezen időszak emblematikus alakjaivá váljanak. Ebbe a csoportba sorolható az Ukrajna területén található Kremencsukból származó Dimitri Tiomkin is, aki 1929-ben debütált az álomgyár képzeletbeli színpadán, s a magas szintű kreativitásáról árulkodó munkáinak elismeréséről többek között négy Oscar-díj is tanúskodik.

A patológus apától és zenész anyától származó komponista édesanyja szorgalmazására már viszonylag fiatalon elkezdett zongoraleckéket venni, s minthogy tehetsége révén hamar kitűnt a sorból, csakhamar professzionális zongoristává válhatott, és felvételt nyert a St. Petersburg Conservatoryba, ahol olyan neves művészek mentoráltja lett, mint Szergej Prokofjev és Dmitrij Sosztakovics. Oroszországi tartózkodása során számos ünnepség keretén belül lépett színpadra, illetve orosz némafilmeket is kísért játékával, a forradalmat követően azonban ezen lehetőségei redukálódtak, így Berlinbe disszidált, ahol Ferruccio Busoni vette szárnyai alá és csiszolta tovább a szerző képességeit. 1924 végén szobatársával együtt Párizsba utazott duettezni, egy évre rá pedig már Amerikából kaptak felkérést ugyanezen célból. A tengerentúli lehetőség nemcsak karrierjét, hanem magánéletét tekintve is jelentős fordulópontnak számított Tiomkin életében: ennek köszönhetően ismerkedett meg az osztrák származású balerinával, Albertina Rasch-sal, akivel néhány év múlva összeházasodtak. 

A pár 1929-ben költözött Hollywoodba, ahol Tiomkinnal öt musical erejéig kötött szerződést az MGM – ezek egy részénél Rasch is közreműködött koreográfusként. A komponista filmzeneszerzői pályafutása innentől vette kezdetét, s a következő évtizedek során olyan neves direktorokkal nyílt alkalma együtt dolgozni, mint Frank Capra, Howard Hawks, Alfred Hitchcock vagy John Huston. A musicalhez szükséges zenei hangulat a későbbi, nem ilyen műfajú filmekhez készült aláfestéseinél is megfigyelhető volt, amely egyfajta kézjegyévé is vált Tiomkinnak – az első produkcióinál alkalmazott könnyed és játékos darabokhoz hasonlóakat készített például az Idegenek a vonaton című thrillerhez is, amelyek elsőre kontrasztosnak tűnhetnek, ugyanakkor remekül élnek együtt a képsorokkal. A komponista első jelentősebb munkája az Alice Csodaországbanhoz fűződik, melyet 1933-ban készített, ám az ezt követő négy évben inkább csak kisebb volumenű alkotásokhoz szerződött, emellett pedig zongoristaként is aktív maradt mindaddig, amíg kartörést nem szenvedett, onnantól kezdve ugyanis már inkább a filmzeneszerzésre fókuszált, mintsem előadói pályafutására. Ezen fordulattal párhuzamosan hozta őt össze a sors Frank Caprával, akivel A Kék Hold völgye című sci-fi kapcsán dolgozott együtt először, s az itt kialakult jó kapcsolat eredményeként további hat produkciót jegyezhettek közösen.

Tiomkin számos műfajban bizonyíthatta tehetségét, ám két igazán emlékezetes szegmense alakult ki pályafutásának: az egyikbe az akkoriban reneszánszát élő western tartozott, melyen belül olyan művek köthetőek nevéhez, mint például a Rawhide-széria főcímzenéje, a Délidő, a Rio Bravo vagy a Párbaj a napon is. Egyes szakértők szerint a western azért is állt közel a szerzőhöz, mert bár éghajlatát tekintve eltérő területről származott, a nagy síkságok és a kopárabb tájak olyannyira hasonlatosak voltak, hogy ösztönzően hatottak rá. Míg ezen véleményeken lehet vitatkozni, az biztos, hogy Tiomkin azon stílusteremtők egyike volt, akik nemcsak az üldözéses jeleneteket tették hangsúlyossá műveikkel, hanem a korszak atmoszféráját is igyekeztek visszaadni a békésebb jelenetek alá készített, elsősorban mandolinra, bendzsóra és gitárra írt dallamaik révén.

Munkássága másik jelentősebb vonalának az Alfred Hitchcockkal való együttműködését tartják, amely 1951-54 közé esett, és három krimit ölelt fel: az Idegenek a vonatont, a Meggyónomot, valamint a Gyilkosság telefonhívásrát. Bár ezen mozik egyszerű bűnügyi sztorival rendelkeztek, Hitchcock sajátos feszültségkeltésének köszönhetően mégis a krimi műfaj legnagyobbjai közé soroljuk őket. E triónál Tiomkin gyakorlatilag játékszerként bánik a nézővel, hiszen a lendületes vagy éppen komikus nyitányok hallatán nem is merülne fel bennünk, hogy lassan majd gyilkosságok bontakozódnak ki előttünk. Mindezeken túl nevét világszerte ismerik Az öreg halász és a tenger című adaptáció kapcsán, valamint a történelmi eseményeken alapuló produkciókról, illetve háborús filmekről is. A Római Birodalom bukása score-ja például egyike lett a korszak legjelentősebb kalandzenéinek, amelyben – sokszínűsége révén – mindaz megtalálható, ami a vérbeli epikus művek kapcsán napjainkra már elengedhetetlen elemnek számít. Hasonló jelentőséggel bír még az Alamo, valamint a Navarone ágyúi, mely utóbbi egyik érdekessége, hogy a „Rule, Britannia!” című hazafias dalt is adaptálta a britek minél hűbb zenei ábrázolása okán. Tiomkin pályafutásának háborús vonalához azonban nemcsak ezek a szórakoztatást szolgáló alkotások köthetőek, hanem a második világháború alatt készült propagandafilmek sokasága is, melyekkel több neves pályatársához hasonlóan őt is gyakran megbízták a harcok idején.

Tiomkin tehetségén túl rendkívüli precízségéről és sokoldalúságáról (az eddig kiemelt művei mellett utóbbira jó példa még A Lény - egy másik világból, melynél a zenekar játékát helyenként elektronikus elemekkel ötvözte) egyaránt ismert volt a szakmabeliek körében. Alkotói folyamatának egyik jellegzetessége az volt, hogy nem sokkal a forgatókönyv kézhezvételét követően már konkrét témavázlatokkal tért vissza megbízóihoz, s míg a film készült, addig ő tovább csiszolta azokat, illetve megírta a score többi részét is. Amikor csak tehette, kilátogatott a forgatásokra, hogy megfigyelje a színészek játékát, illetve hanglejtését, melyeket hangzásokra fordított le, tehát igyekezett a karakter lehető legtöbb jellemzőjét megragadni és visszaadni. Emellett részletesen tanulmányozta a jeleneteket, és stopperórával mérte, hogy mikor lesz szükség az adott tételen belüli zenei váltásokra. Ezen alaposságának volt köszönhető az is, hogy mielőtt késznek mondta volna adott művét, többször is eljátszatta azt a zenekarral, s csak ezt követően véglegesítette, illetve lépett tovább a felvételi procedúra irányába.

Tiomkin volt az első olyan zeneszerző, aki a score mellett dalt is készített a filmek számára - ilyen jellegű munkáiból a legnagyobb sikert az 1952-es Délidővel aratta, mely kapcsán mind a dal, mind pedig a filmzene kategórián belül neki ítélték az Oscar-szobrot. Továbbá olyan stílusösszemosásokkal is próbálkozott, amelyekre addig nem igazán volt példa: az Újra szól a hatlövetű című western esetében például férfikórussal balladaszerűségeket énekeltetett el, ezáltal mosva össze a vadnyugati és a görög mitológiai hangzásvilágot. 

Dimitri Tiomkin a felesége 1967-ben bekövetkezett halála után teljesen összetört és érzelmileg zaklatottá vált, mely állapotához az is jelentősen hozzájárult, hogy a temetésről hazafelé tartva egy banda megtámadta őt az utcán. Pszichológusa tanácsára Európába utazott, és ott töltötte hátralévő éveit. A szerző több mint harminc éve nincs közöttünk, gazdag munkássága azonban nemcsak filmzenealbumai, illetve műveinek koncertadaptációi révén maradtak fenn, hanem annak köszönhetően is, hogy népszerű témáit napjainkban is előszeretettel használják fel különféle produkciókban (például a Becstelen brigantykban, a Maffiózók-szériában és a Shrek 2.-ben is). Az amerikai postahivatal pedig a „Legends of American Music” című bélyegsorozatán belül a „Hollywood Composers” szekciójában állított emléket a huszonkétszeres Oscar-jelölt szerzőnek egy, az arcképével ellátott bélyeggel. 
 

Kulics László
2013.03.30.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A három testőr
Zenék egy témára

Alfred Hitchcock filmjeinek zenéje II. - A mesterművek és a meg nem értett zseni filmjei
Kollaborációk, életutak

Dimitri Tiomkin
A filmzene legendái