Dimitri Tiomkin 1894. május 10-én született a ma már Ukrajna területén található Kremencsukban. Édesanyja zenetanár, zongorista, édesapja pedig neves patológus volt. Anyja szorgalmazására már fiatalon elkezdett zongoraleckéket venni, s minthogy tehetsége révén hamar kitűnt a sorból, nemsokára professzionális zongoristává válhatott, és felvételt nyert a Szentpétervári Konzervatóriumba. Itt zongorára olyan nagy nevek oktatták, mint Felix Blumenfeld és Vlagyimir Horovic, emellett tanára volt még Alekszandr Glazunov. Tiomkin szabadidejében a város bohémtársaságával múlatta az időt, többek között Szergej Prokofjevvel és Dmitrij Sosztakoviccsal. Ezen időszak alatt ismerkedett meg a Kóbor Kutya nevű szentpétervári kocsmában az amerikai ragtime, a blues és a jazz varázsával, s az itt megszerzett ismereteket pályafutása későbbi szakaszában jól kamatoztatta. Megélhetését ekkoriban zongorázással biztosította, leginkább mozikban volt zongorás zenei kísérő, vagyis amerikai, francia és orosz némafilmekhez szolgáltatott élő zenei kíséretet. Emellett laktanyákban szórakoztatta a katonákat, s különböző előadóesteken működött közre mások műsorát kísérve. Mindezen munka kiváló lecke volt számára, hiszen filmzenés karrierjére tökéletesen felkészítették az ilyen megbízások. Az orosz forradalom kitörése után egyre nehezebbé vált a komolyzenészek élete, így Tiomkiné is. Végül annyira ellehetetlenült, és a szovjet hatalomátvétel is annyira megváltoztatta az országot, hogy el kellett hagynia Szentpétervárt, s végül Oroszországból is disszidálni kényszerült. Édesapjával 1921-ben Berlinben telepedett le, itt Ferruccio Busoni tanítványa lett egészen 1923-ig. A városban már a komponálás rejtelmeibe is belekóstolt, klasszikus és könnyedebb darabokat is írt, ám leginkább zongoraművészi pályáját építette, s többek között a Berlini Filharmonikusokkal is koncertezett, számos neves darabot eljátszott a berlini közönségnek. Később lehetősége nyílt Párizsba költözni, ő pedig élt is a felkínált eséllyel, s lakótársával, a szintén zongorista Michael Karitonnal a francia fővárosba költöztek. A sors itt úgy hozta, hogy találkozott az orosz művészeti diaszpóra egy másik neves tagjával, a híres énekes Fjodor Saljapinnal, aki beszámolt neki arról, hogy mennyi lehetősége van egy tehetséges zenésznek a tengerentúlon. Ami 1925-ben ezután következett, örökre megváltoztatta Tiomkin sorsát, elfogadta ugyanis a Broadway színházi mágnása, Morris Gest felkérését, hogy az Egyesült Államokban zongorán kísérjen előadásokat. 

Tiomkin 1925-ben érkezett New Yorkba, s ez nemcsak karrierjét, hanem magánéletét tekintve is jelentős fordulópontnak számított. Az itt kapott megbízásoknak köszönhetően ismerkedett meg az osztrák származású balerinával, Albertina Raschsal, akivel néhány év múlva összeházasodtak. Rasch társulata rengeteg megbízást kapott, így Tiomkin figyelme is egyre inkább a komponálás irányába fordult. A társulat zenei igazgatójaként sok muzsikát komponált, s ezen munkákkal olyan készségeket sajátított el, mint az időzítés, a különböző érzelmek zenei kifejezése vagy a témák fontossága, melyek jól felkészítették a filmzenei pályafutásra. Ugyanakkor továbbra is a zongorának élt, az előadásokat ő kísérte a hangszeren, s több neves művet is előadott, többek között George Gershwin Kék rapszódiáját. 1929-ben európai turnéra is indultak, s zongoraművészként nagy sikert aratott az öreg kontinensen, majd az USA-ba visszatérve itt is országos koncertsorozatot szervezett. A Wall Street-i tőzsdekrach azonban, mint ahogyan oly sok emberét, így a Tiomkin házaspár életét is átrendezte. 


A pénzügyi problémáktól terhes New Yorkot elhagyva a művészek számára egyre nagyobb lehetőségeket rejtő Hollywood lett a kiút a házaspárnak. Színházi megbízásai révén felfigyelt rá az MGM stúdió, s öt musicalre kiterjedő szerződést ajánlottak neki, igaz, ezek nem filmek, hanem színpadi darabok voltak. Rasch koreográfiájával és Tiomkin zenéjével komoly sikereket arattak ezen előadások. 1931-re a pár már nevet szerzett magának az Álomgyárban, Tiomkinnak pedig a Universal ajánlott fel egy szerződést. Legelőször egy orosz témájú produkcióhoz, a Resurrectionhöz kellett zenét írnia, ez volt az első nem zenei mozis megbízása. A mű jó fogadtatásban részesült, így a komponista helye biztossá vált, s megadta a lehetőséget arra, hogy 1933-ban végleg letelepedjenek Hollywoodban. Ebben az évben kapta meg élete első nagy filmes megbízását, az Alice Csodaországbant, s bár céljának még ekkor is azt tartotta, hogy híres zongoraművész legyen, ám a sokasodó filmes megbízások végül letérítették erről a pályáról. A harmincas évek közepén több olyan filmen is dolgozott, melyek esetében neve nem került feltüntetésre a stáblistán, sőt egészen kis megbízásokat is vállalt, leginkább háttéremberként munkálkodott. Egy partin azonban találkozott Frank Caprával, aki három rendezői Oscar-díjával a harmincas évek legjelentősebb direktorának számított. Capra felkarolta, s hosszú évekig csak vele komponáltatta filmjei aláfestését. Első közös munkájuk az 1937-es A Kék Hold völgye volt, melynek zenéje Oscar-jelölést is elért, igaz, a kor szabályai szerint nem Tiomkint, hanem a zenei igazgatót, Morris Stoloffot nominálták. Ezt követően sorban érkeztek Caprától a megbízások: 1938-ban az Oscar-átadón a legjobb film kategóriájában győztes Így élni jó!, majd 1939-ben a Becsületből elégtelen, mely esetében Tiomkin már hivatalosan is begyűjtötte első Oscar-jelölését, 1941-ben pedig Az utca embere következett. Az ezt követő négy évben az amerikai seregben, a frontvonalba is kerülő, híradós őrnagyként szolgáló Capra ontotta magából a háborús dokumentumfilmeket, egyfajta híradókat a második világháborúról. Ezek közül kilencnek a zenéjét Tiomkin komponálta, olyan beszédes címeket találunk közöttük, mint A nácik támadnak, az Oroszországi háború, A háború eléri Amerikát, vagy a Kínai háború. Capra hazatérvén ott folytatta, ahol abbahagyta, s az amerikai filmművészetet újabb remekművekkel gyarapította, s ezekhez a score-t természetesen az addigra már barátjává érő Tiomkin komponálta. Ezek közül a legfontosabb az 1946-os Az élet csodaszép.

A zeneszerző a Capra-mozik révén egyéb komolyabb megbízásokhoz is jutott, bár más kortárs komponistákhoz képest elég szerény mennyiségben. Írt zenét az 1939-es Csak az angyaloknak van szárnyukhoz, az Ember a láthatáronhoz, mely első westernje volt, az 1941-es Korzikai testvérek című kalandfilmhez, melyért egy újabb Oscar-jelölést kapott, 1944-ben pedig a The Moon and Sixpence zenéjéért szintén a jelöltek között volt, majd egy évvel később a The Bridge of San Luis Rey score-jáért is nominálták. 1944-ben a komponistáit folyamatosan cserélgető Alfred Hitchcock kérte fel, hogy írjon muzsikát A gyanú árnyékában alá. A legendás direktort ekkor még nem nyűgözte le annyira az orosz zeneszerző, ám később, az 1951-es Idegenek a vonaton esetében újfent hozzá fordult zenéért, ezt pedig sorban további két megbízás követte, az 1953-as Meggyónom, majd az együttműködés betetőzése 1954-ben, a Gyilkosság telefonhívásra. A negyvenes évek második fele egy másik gyümölcsöző munkakapcsolatot is hozott a zeneszerző életébe. Stanley Kramer, a kor egyik elismert producere a háborús híradós mozik muzsikái alapján figyelt fel Tiomkinra, s több jelentős megbízással is ellátta (So This Is New York, Champion, Cyrano de Bergerac, Férfiak). Emellett a Howard Hawksszal ápolt, húsz évre kiterjedő kollaborációról is érdemes megemlékezni, ebbe a két évtizedbe pedig olyan filmek tartoznak, mint a Csak az angyaloknak van szárnyuk, A vörös folyó, a Rio Bravo, A lény – egy másik világból vagy a Határtalan horizont.


Noha Tiomkin a negyvenes évek végére egy elismert és keresett komponista lett, ekkor még csak egy volt a sok jó nevű zeneszerző között. A nagy áttörésre 1952-ig kellett várnia, ekkor vállalta el a Délidő muzsikájának megírását, mely végül a csúcsra repítette. Fred Zinnemann a Férfiak után másodszor hívta őt filmjéhez komponálni, ezt követően további három alkalommal dolgoztak közösen. A Délidő igazi karrierfordító munka volt az orosz komponistának, s ha mást nem írt volna már ezután, neve akkor is bekerül a filmzene nagyjaié közé. A mozit a tesztvetítéseken nem fogadták túl jól, és a stúdió egészen odáig elment volna, hogy be sem mutatják, noha két nagy csillag, Gary Cooper és Grace Kelly a főszereplője. Tiomkin a nyitójelenethez komponált dal jogait így olcsón meg tudta venni, s az eredetileg Frankie Laine által énekelt "Do Not Forsake Me, Oh My Darlin (The Ballad of High Noon)" című számot saját költségén kiadta. A dal óriási, nem várt siker lett világszerte, s népszerűsége elősegítette, hogy a filmet mégis a mozikba küldjék, és végül sikerre is vitte az alkotást, hiszen hét Oscar-jelölést is begyűjtött, ebből négyet pedig megnyert. Öt Oscar-jelölés után e film aláfestésével és dalával már Tiomkin is kiérdemelte az aranyszobrot. A western műfaj egyik alapdarabjának számító Délidő sikerének köszönhetően csakhamar a vadnyugati mozik legfoglalkoztatottabb zeneszerzője lett. Számos felkérést kapott e műfajból, s ezek révén nyílt lehetősége kikísérletezni egyik legnagyobb újítását. A filmekhez általában egy dalt is kapcsolt, mely a score főtémáján alapult, a számok pedig, önálló életet élve a rádiókban és lemezeken, gyakorlatilag a filmet reklámozták. Tiomkin e módszert szinte minden alkotásában alkalmazta, s összesen hét Oscar-jelölést kapott a dalaiért. Ez az újítása mind a mai napig érvényesül a mozikban, gondoljunk csak a Titanic vagy a Disney-rajzfilmek slágereire, melyek esetében a score főtémája és a betétdal motívuma azonos volt, a számok pedig a rádiókban reklámozták magát a filmet. Az ötvenes évek végére már minden valamire való hollywoodi alkotásban volt dal, a nézők részéről elvárássá vált, ám csak kevesen alkalmazták úgy ezeket, ahogy Tiomkin, vagyis dramaturgiai hatással.

1937-ben állampolgárságot kapott, ám az angol nyelvvel sohasem barátkozott meg igazán. Tört angoltudása ellenére az amerikai történelem egyik legnagyobb zenei mesélője lett, hiszen nála több westernhez csak kevesen írtak muzsikát. A westernek egészen a hatvanas évekig elkísérték pályafutásán, a legtermékenyebb műfaja kétségkívül ez. Tiomkin azon stílusteremtők egyike volt, akik nemcsak az üldözéses jeleneteket tették hangsúlyossá műveikkel, hanem a korszak atmoszféráját is igyekeztek visszaadni a békésebb jelenetek alá készített, elsősorban mandolinra, bendzsóra és gitárra írt dallamaik révén. A vadnyugatos alkotásai közül kiemelésre érdemes az 1956-os Óriás, továbbá az Újra szól a hatlövetű, az Éjszakai átkelés, a William Wyler rendezte Szemben az erőszakkal, a Leszámolás a Puskák-hegyén, a Kitaszítva, A cirkusz világa és a Rabold el az aranyat!. Szintén a nagy westernaláfestései közé sorolható az 1960-as, már-már epikus nagyságú, John Wayne rendezte Alamo is, mely zenéje a westernmuzsikák egyik mintadarabja, és az Oscar-jelölés mellett egy Golden Globe-díjat is bezsebelhetett érte Tiomkin. S ha már John Wayne, akkor ide kívánkozik, hogy a komponista harmadik Oscarja is egy Wayne-mozihoz, az 1954-es A gőgöshöz köthető, mely muzsikáját egyébként a szerző egyik legjobbjának tartotta. 


A kor másik népszerű filmes zsánere az ókori eposzok világa volt, s más neves komponistákhoz hasonlóan Tiomkin is kapott megbízásokat nagyszabású epikus mozikra. Ezek egyike volt az 1956-os, Howard Hawks rendezte A fáraók földje, melyhez dalokkal tarkított monumentális hangzású muzsikát komponált. Pályafutása végén pedig a zsáner lecsengésének egyik ismertebb darabjához, az 1964-es A Római Birodalom bukásához is ő írt Oscar-díjra jelölt aláfestést. Szintén a jelentős munkái közé tartozik az 1958-as Az öreg halász és a tenger score-ja is, melyért negyedik alkalommal kapta meg a Filmakadémia aranyszobrát. A szerző az ötvenes évek végére elért pályafutása csúcsára, a hatvanas években már kevésbé volt aktív. Az évtized elején még olyan filmekhez komponált, mint a Zinnemann rendezte Csavargók, az 1961-es Navarone ágyúi (újabb Oscar-jelölés az aláfestésért), az 55 nap Pekingben (a dallal és a score-ral egyaránt Oscar-nominálást ért el). 1967-ben azonban nagy csapás érte, mivel felesége hirtelen elhunyt, ráadásul a temetés után otthonába hazatérve rablók támadtak rá, s összeverték. Az átélt trauma olyan súlyú volt számára, hogy nem sokkal később el is adta Los Angeles-i házát, és Európába költözött. Utolsó önálló score-ja az 1968-as, kevésbé sikeres Nagy Katalin című mozihoz született, ám nem ez volt utolsó filmes megbízása. 1970-ben visszatérhetett szülőföldjére, mivel Igor Talankin zenei rendező szerződtette a Csajkovszkij című életrajzi mozijához, ahol a nagy előd muzsikáival kellett foglalkoznia. Hollywood pedig nem feledkezett meg korábbi nagy kedvencéről, mivel a legjobb adaptált filmzene kategóriájában jelölve lett az idős mester. 1972-ben feleségül vett egy nála jóval fiatalabb angol arisztokrata hölgyet, Olivia Cynthia Patcht, akivel Londonban és Párizsban telepedett le. Tiomkin 1979-ben, Londonban hunyt el.


Kortársaival szemben soha nem kapott egy hosszú, állandó szerződést egyetlen nagy stúdiótól sem, így ő volt a legnagyobb független zeneszerzője Hollywood aranykorának. Klasszikus zenei képzettségére igencsak büszke volt, talán a legjobban ő is képviselte ezt az irányt a filmgyártás azon évtizedeiben, egy Oscar-köszönőbeszédben például Brahmsnak, Straussnak, Wagnernek és Beethovennek mondott köszönetet – amit érdekes módon a közönség akkor nem is értett meg. Dalai révén a könnyűzenébe producerként is belekóstolt, s elkötelezett volt az afroamerikai zenészek iránt, nagyobb teret követelve nekik. Műveiben gyakran nyúlt az orosz népzenéhez, életrajzírója szerint a westernzenékhez való viszonyulása is orosz gyökereire vezethető vissza, hiszen kietlen és kemény, végeláthatatlan síkságokban ott sincs hiány, Tiomkin ezt pedig gyerekkorában személyesen is megtapasztalhatta. 22 Oscar-jelöléséből négyet váltott díjra, nem született amerikaiként pedig az amerikai vadnyugat egyik legkiválóbb zenei ábrázolójaként írta be magát a mozi történelemkönyvébe. 

 

Gregus Péter
2015.11.16.